Tarr Béla és Krasznahorkai – a legendás alkotópáros Juhász Katalin2026. 01. 07., sze – 11:34
Krasznahorkai László fekete háttérképpel és fekete szalaggal jelezte gyászát Facebook-oldalán tegnap, amikor Tarr Béla halálhírét közölték. Kettejük több évtizedes együttműködése két művészeti ág különleges összekapcsolódása, amely során a vizualitás és az irodalom egymást erősíti.
A világhírű rendező, Tarr Béla még megérhette alkotótársa irodalmi Nobel-díját. Krasznahorkai többször is elmondta, hogy Tarrt tartja az egyetlen embernek, aki valóban érti a könyveit. Olyannyira megértette őket, hogy első filmjeit leszámítva valamennyi alkotásának alapjául az ő regényei szolgáltak. De nem beszélhetünk a szó hagyományos értelmében vett adaptációkról, hiszen sem az író, sem a rendező nem szimpla „történetmesélők“. Kettejük együttműködéséről itt írunk bővebben.
Rokon lelkek voltak
Krasznahorkai László így vallott erről az alkotói kapcsolatról:„A könyveim könyvként léteznek, nincs szükségük adaptációra, vizuális újrateremtésre, feldolgozásra. És Tarr Béla filmjei, vagy ahogy ő, lefegyverző túlzással, kifejezi ezt, közös filmjeink: nem is adaptációk. Természetesen a Tarr-filmeknek szükségük van az én irodalmi univerzumomra. Anélkül magától értetődően nem is léteznének. Hiszen mindent én találok ki: a hősöket, a történetüket, a filozófiájukat. Hogy úgy mondjam, minden megvan, mielőtt ő a kezébe veszi a dolgokat. De van egy elképzelése, és ez egészen speciális: egy film. Valami gyökeresen más, mint az irodalom.”
Másutt ezt nyilatkozta: „Tarr nagyon céltudatos, érző anarchista, a film örök kamasza, szokatlan, szinte csőlátásszerű következetesség jellemzi, s ezt a következetességet a különböző vigaszokra szoruló emberek érthető és megbocsátható módon nehezen bírják. Munkamódszere kíméletlen, filmjeibe – fizikai értelemben is – majdnem belehal, s nem mutat különösebb érdeklődést vagy meglepetést, ha munkatársai is bele-belehalnak, hisz ő hal bele majdnem a leginkább.” (Krasznahorkai beszélgetések, szerk. Hafner Zoltán, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003).
A Nobel-díj átvételekor az író így fogalmazott:
„(Tarr Béla) azzal teremtett színeket, hogy eltüntette őket, mert nagyszerű filmjeiben megpróbált úgy beszélni, mint a bűnös, akit minden bűnével együtt mégis szeretni kell“.
Alkotótársa Nobel-díja kapcsán Tarr elmesélte, hogy a Sátántangót egy éjszaka alatt olvasta el, és rögtön tudta, hogy remekmű. Hozzátette, nem Krasznahorkai konkrét szövegei segítettek neki a filmjeiben, hanem „az a pozíció, ahonnan a világot nézi, mert az univerzális. Abban tudott nagyon segíteni. De hát ez két külön nyelv, az irodalom és a film”.
Két zseni találkozása
„1986 húsvétjának egyik reggelén csörög a telefon, egy ismeretlen hang szólt bele, közölte velem, hogy két napja olvassa a Sátántangót, és úgy véli, ő meg tudná filmesíteni. Megkérdezte, beleegyezem-e, hogy film készüljön belőle. Azt válaszoltam, hogy beleegyezem, s ha már így állnak a dolgok, ismerkedjünk össze. Találkoztunk egy pesti vendéglőben, ahol ugyan elhangzottak szavak, de voltaképpen egymást méregettük, hogy ki kicsoda. Miután így kimosolyogtuk magunkat, abban állapodtunk meg, hogy ő, Tarr Béla, filmet fog készíteni a Sátántangóból“ – emlékezett vissza Krasznahorkai 1988-ban a Filmvilágnak.
„Mind a ketten tudtuk, hogy gondolkodásmódunknak jó néhány eleme közös. Ez nem jelentett mást, mint hogy – képletesen szólva – a világnak ugyanarra a pontjára állítottuk fel kameránkat”.
Sokáig nem kaptak pénzt a filmre
Ez a projekt azonban még váratott magára, mivel rajtuk kívül szinte mindenki őrültségnek tartotta a közel nyolcórás film tervét, nem is sikerült pénzt szerezni a leforgatásához. Ezért előbb a Kárhozat készült el, ennek forgatókönyvét Krasznahorkai társíróként jegyzi. Innentől kezdve rendszeresen együtt dolgoztak a 2011-ben bemutatott A torinói lóig, Tarr utolsó nagyjátékfilmjéig bezárólag.
A Sátántangó végül 1994-ben lett kész, még abban az évben bemutatták a Németországban és az Egyesült Államokban, mindkét helyen azonnal szenzációvá vált. Formabontó hosszúsága, filmnyelvi megoldásai és melankolikus, filozofikus ábrázolásmódja sok nézőt magával ragadott.
Az utolsó cigaretta és egy megkerült film
Tarr Béla irodalmi Nobel-díjas barátja 72. születésnapja után egy nappal, január 6-án hunyt el.
Utolsó nyilvános cigarettáját talán Beton.Hofi Tarr Béla című, tavaly év végén megjelent dalának videóklipjében szívta el.
Utolsó nyilvános megjelenése október végén a BIFF-en (Budapest International Film Festival) volt.
Tavaly novemberben került fel az internetre a legendás alkotópáros kevésbé ismert rövidfilmje, amelyből eddig csak töredékek voltak láthatóak. Az utolsó hajó című 31 perces alkotás 1990-ben készült. Alapjául Krasznahorkai 1986-os Kegyelmi viszonyok – Halálnovellák kötetének címadó darabja, valamint a Borbélykézen című szöveg szolgál. A filmnek nem volt magyarországi bemutatója, az egyetlen DVD-kópiát maga Tarr Béla adta át a Film.hu szerkesztőségének, kérve az online közzétételt. A filmes portál szerint ez a „ sötét, atmoszférikus kisfilm premierje igazi csemege a vizuális minimalizmus és a krasznahorkai-apokalipszis kedvelőinek“.
Kapcsolódó cikkünk
Ma ünnepli 70. születésnapját Tarr Béla, a kortárs magyar film egyik legmeghatározóbb alakja, Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, akinek alkotásai nem csupán művészi értékükkel, hanem stílusteremtő erejükkel is befolyásolták a világ filmművészetét.
A Pécsett született rendező nevéhez olyan kultikus filmek fűződnek, mint a Sátántangó, a Werckmeister harmóniák, vagy az életművét lezáró A torinói ló. Művészete azonban már rég túlmutat a celluloid képkockákon: életműve vizuális költészet, a filmnyelv újraértelmezése és egy rendíthetetlen erkölcsi állásfoglalás lenyomata.
Tarr Bála már tizenévesen foglalkozni kezdett a filmezéssel: hajógyári munkásként amatőr dokumentumfilmeket készített, ezekre figyelt fel a Balázs Béla Stúdió, amely később anyagilag is támogatta első játékfilmjét, a Családi tűzfészket.
A filmet hat nap alatt, amatőr szereplőkkel, teljesen nyers formában forgatta – mégis azonnal nemzetközi figyelmet keltett vele.
A világ hamar felfigyelt rá: Franciaország, Olaszország, Izrael, Kanada és az Egyesült Államok is bemutatta munkáit. A tekintélyes brit Guardian máig a világ 15 legnagyobb rendezője között tartja számon Tarr Bélát. Az igazi fordulatot az 1987-es Kárhozat hozta el számára, amely Krasznahorkai László szövegéből készült, és megteremtette Tarr védjegyszerű stílusát: fekete-fehér képek, lassú, hosszú snittek, lepusztult kelet-európai tájak, és a történetmesélés helyett az idő és a hangulat dominanciája.
Ezt a formanyelvet vitte tovább olyan alkotásokban, mint a Szürkület, a legendás, hétórás Sátántangó, a Szenvedély, vagy a Werckmeister harmóniák.
A torinói ló 2011-es bemutatása után Tarr visszavonult a játékfilmezéstől, de aktív maradt a művészeti és közéleti térben. 2012 és 2023 között a Magyar Filmművészek Szövetségének elnöke, jelenleg tiszteletbeli elnöke, 2022-től pedig a Freeszfe Egyesület vezetője. 2017-ben interaktív kiállítással jelentkezett Amszterdamban (A világ végezetéig), 2019-ben pedig a Hiányzó emberek című „nem-filmjét” mutatták be Bécsben.
Hetvenévesen Tarr Béla életműve befejezettnek tűnik, de szellemi hatása manapság erősebb, mint valaha. Művészete tovább él a tanítványok, követők és a hálás nézők generációiban, akik nemcsak filmeket kaptak tőle, hanem egy másik időszámítást is, ahol a lassúság nem unalom, hanem állásfoglalás.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
