Egyre többet beszélnük és írunk az idei népszámlálásról, hiszen a felvidéki magyarság számára egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz az eredménye. Annál is inkább, mert tíz évvel ezelőtt sokkoló volt a népszámlálás eredménye számunkra. Sajnos a nemzetiségre vonatkozó viták, s egyáltalán az, hogy két nemzetiség megjelölésére van lehetőség a népszámlálási íveken, rendkívül aggasztó, emellett viszont értelmetlen és butító. Miért is? Az alábbiakban kifejtem.
Reális helyzetben, korrekt kormány és törvényhozó testület működése esetén a népszámlálási eredményekre kisebbségi jogok (is) épülnek. Ezek közül a legfontosabbak a nyelvi jogok, amelyek a felvidéki magyarság egésze számára létfontosságú jelentőségűek. A magyar nyelvet jelenleg a magánéletben, nyilvánosan, szóban és írásban egyaránt korlátozás nélkül mindenki szabadon használhatja Szlovákia egész területén.
Persze számos atrocitást is találunk ezzel kapcsolatban Szlovákia-szerte, hiszen nagyon sok helyen nem tartják be a törvényeket. Azokon a településeken viszont, ahol 2021-től a magyarok aránya eléri a 15 %-ot, a hivatalok is kötelesek használni a magyar nyelvet. A kisebbségi kulturális támogatások pedig nagy mértékben azon fognak múlni (persze ez is lobbizás kérdése!), hogy mekkora lesz a magyarok népszámláláson elért országos számaránya. Ezért mondjuk, hogy a népszámlálás tétje anyanyelvünk és kultúránk védelme is. Ennyit röviden a népszámlálás jelentőségéről.
Ami a nemzetiség megvallását illeti a népszámláláskor, rendkívül fontos néhány tényt tisztázni, amit az elmúlt hetek, hónapok dillettáns nyilatkozatai megpróbáltak elhomályosítani, ködösíteni, tudatosan megtévesztve ezzel a felvidéki magyarokat.
A fenti álláspontokkal lehet vitatkozni, szerzőjét el lehet marasztalni megfogalmazásukért, de e téziseket nem lehet megcáfolni, sem szociológiai, sem pszichológiai, sem családjogi alapon. Politikai alapon meg végképp nem.
Megfontolandó dr. Bajnok István néhai gyermekelme-gyógyász tudományos véleménye az anyanyelvi oktatásról, illetve a kétnyelvűség neurotikus hatásairól, aki kutatója is volt ennek a témának:
„Az anyanyelvhez való jog a legmagasabb törvény. Az anyanyelvi oktatás a kiegyensúlyozott és megelégedett személyiség fejlődésének alapja. Az alternatív iskolák tervének tehát hamis az ideológiája. Hamis az a beállítás, miszerint lehetőséget kell adni a magyar szülőknek arra, hogy gyermekeiket idegen tanítási nyelvű iskolába írassák be, amitől aztán ugrásszerűen megnövekszik az esélyük a felsőoktatási intézményekbe való bekerülésre, illetve arra, hogy érvényesüljenek az életben. Ezt a hamis érvet konkrét példákkal és számadatokkal lehet megcáfolni.
A gyermek az anyanyelv segítségével ver gyökeret a családban, a szűkebb és tágabb környezetében. A magyar kultúrába az anyanyelven keresztül nő bele az ember. Ha kiesik a belenevelődés korai időszaka, ha az általános iskolai és középiskolai tudást, az alapműveltséget idegen nyelvű iskolában szívja magába a gyermek, nagy a valószínűsége annak, hogy számára elveszik a magyar kultúra. Öntudata, azonosságtudata labilis lesz. Mint gyermekelmegyógyász, sokéves tapasztalatomra támaszkodva megállapítom, hogy a kisdiákok közül, akik szüleik rosszul értelmezett jó szándéka miatt más nyelvű iskolába kényszerültek, bizony sok neurotizálódik.
A neurotikus tünetek pedig széles skálában mutatkoznak. Nem beszélve arról, hogy identitásuk megzavarodik. Olyan kolerációkat is találtak a kutatások a kétnyelvűség és az erkölcs között, aminek alapját a kétnyelvű nevelés következtében keletkezett felületes intelligencia és emóció alkotta. Ha mi azt akarjuk tehát, hogy gyermekeink ne vesszenek el a magyarság számára és kiegyensúlyozott, harmonikus lelkületű felnőtté váljanak, nem mondhatunk le a magyar nyelvű iskolákról.”
Mindehhez csupán annyit tennék hozzá, hogy a kétnyelvű nevelés, tehát a bilingvis nevelés csupán akkor hatásos bizonyos mértékig a gyermekek számára, ha például egy vegyes hzasságban az egyik szülő az egyik nyelvet használja (például a magyart), a másik szülő egy másik nyelvet (például a szlovákot), és a gyermek mindkettőhöz egyaránt komolyan érzelmileg is kötődik. Az idegen nyelven való kommunikálás és az érzelmi kötődés egyszerre kell, hogy megvalósuljon. De még ez sem jelenti a kétnyelvűséget.
A kétnyelvűség egy rendkívül rossz beidegződése a határon túli magyarok egyes köreiben. Sokan például ezzel szereznek maguknak alabit arra, hogy miért élnek vegyes házasságban, miért írattják be gyermekeiket magyar szülő létükre szlovák, román, szerb tanítási nyelvű iskolába. Ne higgyjünk nekik!
S ha már megint a megkérdezésünk nélkül így átvertek bennünket a népszámlási íven történő „két nemzetiség“ megjelölésének lehetőségével, akkor kötelességünk, hogy csak egy nemzetiséget jelöljünk meg: a MAGYART! Ne essünk az identitászavar betegségébe, mert annak tragikus következményei lehetnek – egyéni és közösségi szinten egyaránt.
2011-ben – a legutóbbi népszámlálás idején is – tudtuk, hogy nagy a baj. Az előzetes számítások alapján ugyanis biztosra lehetett venni, hogy a tíz évvel ezelőtti szlovákiai népszámlálási adatok szerint a felvidéki magyarok száma a lélektani határ, azaz félmillió alá csökken. Mégis sokkoló hatásúak voltak az akkori népszámlálás adatai, hiszen a számok tragikus felvidéki magyar sorsról tanúskodtak.
Miután a szlovák statisztikai hivatal közzétette a népszámlálás adatainak egy részét, világossá vált: Szlovákiában 458 467 magyar nemzetiségű lakos él, ami az össznépesség (5 397 036 személy) 8,5 %-át teszi ki. Az 1991-es népesség-összeírás alkalmával még 567 296 magyart vettek számba Szlovákiában (ez az akkori lakosság 10,8 %-át jelentette), a 2001-es népszámlálás alapján pedig 520 528-an vallották magukat magyarnak (9,7 %).
Ez azt jelenti tehát, hogy a 2001-es népszámláláshoz képest 62 ezres fogyás tapasztalható, s az elmúlt 20 év alatt 109 ezer magyar „tűnt el“ Szlovákia területéről. Ha így megy tovább, akkor matematikailag a magyarok 70 év múlva eltűnhetnek Szlovákiából…
Tragikus a helyzet azért is, mert sosem volt olyan alacsony a magyarok aránya Szlovákiában, mint 2011-ben, abszolút számokban is csak egyszer, mégpedig a hontalanság évei (1945-1949), a Beneš-dekrétumok diszkriminatív hatásai, a „Kassai Kormányprogram“ elfogadása, a kitelepítések, a deportálások, a csehszlovák-magyar lakosságcsere és a reszlovakizáció utáni első, 1950-es népszámlálás mutatott ki kevesebb magyart. Számuk akkor 367.733 volt, ami – Csehszlovákia viszonylatában – az összlakosság 3 %-át tette ki.
Száz év alatt tehát 30-ról 8,5 százalékra csökkent a magyar aránya Szlovákiában. Ebben nyilvánvalóan benne volt a két világháború, illetve az a tény, hogy a felvidéki magyarság többségből kisebbségbe került. A magyarság fogyása azonban az 1989-es rendszerváltozás után felgyorsult.
A 2011-es adatokban megdöbbentő volt, hogy 382 493 ember nem vallotta be nemzetiségét, ami a népesség 7 %-át jelenti. A 2001-es népszámláláskor ez csak 1 % (54 ezer személy) volt. A 2011-es 7 százaléknak egy része magyar nemzetiségű volt. Érdekesség az is, hogy 2011-ben 508 714 személy magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Az 5,39 millió szlovák állampolgár közül 4,66 millió adta meg, hogy otthon milyen nyelven beszél. Kiderült, hogy 10,1 százalékuk magyarul beszél a családjával.
Felmerül a kérdés: aki otthon magyarul beszél, az nem magyar nemzetiségű? Ennek a problémának több aspektusa van. Lényegesen több a magyar kultúrkörben élők, a magyar nyelvet inkább használók aránya, mint a nemzetiségűeké. Létezik ugyanis egy szociológiai piramis: legfelül van a nemzetiség, ahová sokkal kevesebben tartoznak, mint akik tényelegesen a kultúrkörhöz tartoznak. Ennél még tágabb kategória az anyanyelv, és ha még lejjebb megyünk, a nyelvhasználat ennél is tágabb réteget takar.
Vannak tehát a „magyarok nemzetiségűek“, a „magyar anyanyelvűek“ és az „otthon magyarul beszélők“. Ez az ellentmondás, identitászavar, a kisebbségi sors és a kétnyelvű környezet egyik vadkinövése. A ma, azaz február 15-én induló népszámláláskor is minden bizonnyal megjelennek majd ezek a „kategóriák“. Vajon milyen jelenségek húzódnak meg a számok mögött? A fogyás nagyságában az is közrejátszott, hogy meglepően sokan nem vallották be nemzetiségüket.
A természetes szaporulat is oka a magyarok fogyásának. 1995-től 2010-ig a szaporodás fogyásba váltott át, éves szinten legalább ezer fővel volt több a magyar halálozások száma, mint a magyar születéseké. A fogyást jelentős mértékben befolyásolja a migráció is, ugyanis mintegy 200 ezer ember dolgozik folyamatosan külföldön, a szegényebb régiókból többen, s a munkanélküliség miatt sokan lakóhelyüktől távol dolgoznak, ők nem voltak otthon a népszámlálás idején.
További lényeges fogyási tényező az asszimiláció, és ennek fő oka a vegyes házasságok létrejötte. Új jelenségként kell megemlíteni a vegyes nemzetiségű pártba való tömörülés, tagság asszimilációs hatásait is. Nem beszélve arról, hogy Szlovákiában ma is nagyon sok magyar szülő szlovák tanítási nyelvű iskolába íratja gyermekét.
Tarics Péter
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
