Május 6-án volt ötven éve, hogy Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország utolsó hercegprímása visszadta lelkét a Teremtőjének. Erre emlékezünk. További három évfordulót viszont ünnepelünk ebben az esztendőben személyével kapcsolatban, ugyanis június 12-én lesz 110 éve, hogy pappá szentelték, szeptember 15-én lesz 80 éve, hogy kinevezték esztergomi érsekké, és 35 éve, 1990. május 18-án a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette az ellene – 1949-ben, koholt vádak alapján – lefolytatott koncepciós kirakatper ítéletét.
Mindszenty József életét, tevékeny életútját és személyét többféle megközelítésben ismertem meg és vizsgálom, melyek tömören az alábbi pontokban fogalmazhatók meg:
Mindszenty József az Isten, az Egyház és a Haza (valamennyi nagy kezdőbetűvel!) erejével egyetemes magyarságban gondolkodott és az egyetemes magyarságot képviselte. Hite, elvhűsége, elvetikája, kitartása és konoksága élete végéig megmaradt.
A bíborost nem sikerült megtörni sem a náci, sem a kommunista hatalomnak, senkinek. Haláláig hű maradt elveihez, véleménye élete végéig ugyanaz maradt. Ezt bizonyítja az emigrációban végzett tevékenysége és az is, amit már idős főpásztorként, Los Angeles-ben, a Szent István plébániatemplomban mondott 1974. június 14-én, halála előtt tizenegy hónappal. Ekkor ugyanis szentbeszédében visszaemlékezett hosszú, tartalmas és viszontagságos életútjára, s azt mondta: „Ha még egyszer kellene kezdenem az életet, úgy kezdeném, ahogy kezdettem. És ha teljes nyiltsággal látnám azt, hogy mi lesz a következménye, hát akkor is ugyanazt tenném, amit tettem.”
S mintha XII. Piusz pápa előre látta volna a magyar hercegprímás hányatott életét, hosszú kálváriáját, szenvedéseit, vértanúságát és vállalásait, amikor 1946. február 21-én a bíborosi kalapot átadva a következőket mondta Mindszentynek: „Az új kardinálisok közül Te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíborszínnel jelzett vértanúságot.”
Mindszenty József rendkívüli egyéniség volt, makulátlan életű pap, buzgó, magyar és nemzetközi szempontból egyaránt eredményes lelkipásztor, meggyőződését bátran és megalkuvás nélkül mindig vállaló közéleti ember, hazáját és nemzetét rajongásig szerető magyar.
Akik csak felületesen ismerték, a modorát merevnek, az emberekkel való kapcsolattartását hidegnek tartották. Azok a szemtanúk, kedves ismerősei, akikkel beszéltem, s akikkel interjút készítettem Mindszentyről, kivétel nélkül azt nyilatkozták, hogy az első látásra zárkózott külső barátságos és vidám jellemet rejtett maga mögött. Mindig együttérző és segítőkész volt. Önmagával éppúgy szigorú és rendkívül igényes volt, mint munkatársaival, paptársaival. Ugyanolyan hivatástudatot és munkakészséget követelt meg paptársaitól és a világi apostoloktól, mint önmagától.
Gyermekkor, iskolái
Mindszenty József – Pehm József néven – 1892. március 29-én született a Vas megyei Csehimindszenten, Pehm János és Kovács Borbála gyermekeként. (Nevét 1941-ben – 49 éves korában – változtatta Mindszentyre.) Egyszerű származását sohasem tagadta meg. Minden adódó alkalommal hangsúlyozta, hogy a szülei „szőlő- és földművelők” voltak. A „paraszt” szót mellőzte, de nem azért, mert szégyellte, hanem mert ennek a kifejezésnek a Dunántúlon abban az időben lekicsinylő mellékíze volt. Nagyon szerette a szüleit és nővéreit. Gyakran beszélt és írt a szorosan vett családi hozzátartozóin kívül a tágabb értelemben vett apai és anyai rokonságáról. Nagyszüleit nem ismerte, mert ők még szülei házasságkötése előtt meghaltak.
Pehm József elsőszülött gyermekként, miután Csehimindszenten elvégezte az elemi iskolát, 1903-tól a szombathelyi Premontrei Gimnáziumban folytatta a tanulmányait. Itt a hittudomány, az irodalom és a történelem voltak a kedvenc tantárgyai, s a felső évfolyamokban sikerült felküzdenie magát a jó tanulók közé. A gimnázium önképző körében és a Mária-kongregációban is vezető szerepet játszott. Az érettségit jeles eredménnyel tette le.
A pályaválasztás nem volt könnyű számára, bár már a családban is elhangzott, hogy legyen pap – elsősorban édesanyja szerette volna ezt. A végső indíttatást a papi pálya felé Gróf Majláth Károly erdélyi püspök adta Mindszenty számára, aki a pesti katolikus Diákpasztorizációs Központ és a Regnum Marianum egyik alapítója volt.
Az érettségi vizsga után nem véletlenül jelentkezett papnövendéknek. Az egyik leghíresebb tanára Prohászka Ottokár író, filozófus, teológus, politikus, egyetemi tanár, székesfehérvári megyéspüspök volt, aki óriási hatást gyakorolt az ifjú Mindszentyre. Ezt bizonyítja az is, hogy Mindszenty többször emlegette őt élete során méltató szavakkal, így: „A Szentlélek gyönyörűséges hárfája, a magyar egyház, haza és Székesfehérvár vezető tűzoszlopa, a főváros és az egész ország tanítómestere, aki most is ott ragyog a múlt, jelen és jövő felett, mint mentője ennek a nemzetnek.”
Pappá szentelése, képlánsága, első bebörtönzése
Mindszenty Józsefet 1915. június 12-én szentelte pappá Gróf Mikes János megyéspüspök a szombathelyi Sarlós Boldogasszony Székesegyházban. Primiciáját – első szentmiséjét – szülőfaluja öreg templomában tartotta.
Ezt követően másfél évig volt káplán a Vas megyei Felsőpatyon, majd 1917. január 26-ától a zalaegerszegi főgimnázium hittanára lett. 1918 őszén és 1919 tavaszán Mindszenty vezette a Károlyi-rezsim és Kun Béla proletárdiktatúrája ellen szervezkedő keresztény-nemzeti mozgalmat. Ezt követően elvállalta a Keresztény Párt megyei elnökségi tisztségét, melyet püspökké választásáig megtartott. Mint a városi képviselőtestület és a megyei törvényhatósági bizottság kereszténypárti frakciójának vezetője, éberen őrködött a közigazgatás tisztasága felett, és minden antiszociális intézkedést próbált megakadályozni. Ellenzéki magatartása miatt – hitoktatóként aktív politikai harcot folytatott a szociáldemokraták ellen – a Károlyi-kormány főispánjának kérésére 1919. február 9-én őrizetbe vették, majd két hónap múlva a kommunista népbiztos rendelkezése alapján kiutasították Zalaegerszegről, és Szombathelyre internálták, május 19-én szabadult. Miután a kommunista Magyar Tanácsköztársaság megbukott, Mindszenty 1919. augusztus elején visszatért Zalaegerszegre.
Mindössze huszonhét évesen – a hívek kérésére – 1919. október 1-jén Zalaegerszegen, a Mária Magdolna-templomba nevezték ki plébánosnak, és huszonöt éves zalaegerszegi működése meghatározó jelentőségű volt a város és a hitélet fejlődése szempontjából. 1921-ben egerszegi esperes lett, három évvel később pornói apáttá nevezték ki. 1927-ben pedig azzal bízták meg, hogy lássa el Nyugat-Zala püspöki biztosi teendőit. 1937-ben XII. Piusz pápa pápai prelátussá nevezte ki.
Negyedszázad Zalaegerszegen
Mindszenty komoly szerepet játszott Zalaegerszeg és Zala megye politikai életében. Megyeházi beszédeiben többször foglalkozott politikai kérdésekkel, melyek közül kettő országos viszonylatban is jelentőssé vált.
Gömbös Gyula második kormányának hivatalbalépését követően, 1935-ben, a zalai megyegyűlésen Gyömörey György fősipán azt javasolta, hogy a törvényhatósági bizottság szavazzon bizalmat a kormánynak. Ekkor Mindszenty – a még Pehm József névre hallgató apátplébános – szót kért, és indítványozta, hogy a javaslatot utasítsák el. Ezt azzal indokolta, hogy Gömbös Gyula miniszterelnök nem szolgált rá a bizalomra, hiszen diktatúrát vezetett be Magyarországon, és nem tartotta be a reformokat bevezető ígéreteit. Érvelése olyan hatást gyakorolt a bizottsági tagokra, hogy a főispán javaslata nem kapta meg a szükséges szavazattöbbséget, s elutasították azt. Ez egyben a főispán bukását is jelentette.
A másik országos jelentőségű felszólalása a magyarok által is lakott Muraköz területének a visszacsatolásával volt kapcsolatos. Ebben az ügyben Mindszenty nemcsak az egész törvényhatósági bizottságot, hanem politikai ellenfelét, Gróf Teleki Tibor főispánt is meggyőzte. Miről is volt szó? 1941-ben – Jugoszlávia összeomlását követően – a magyar honvédség katonái a Trianonban Zala megyétől elvett Muraközbe is bevonultak.
Az önálló Horvátország kikiáltása után azonban – német nyomásra és a horvátokkal való jó viszony fenntartása érdekében – a kormány visszarendelte onnan a magyar csapatokat. (A Független Horvát Állam vagy Független Horvátország –horvátul: Nezavisna Država Hrvatska, NDH – a tengelyhatalmak által megszállt Jugoszláv Királyság területén, német és olasz támogatással létrejött bábállam volt a második világháború ideje alatt. Az NDH-t a tengelyhatalmak Jugoszlávia megtámadását követően, 1941. április 10-én a hozták létre.) Az akkor magát már Mindszentynek nevező zalaegerszegi plébános a Zalamegyei Újság című napilapban tiltakozott az ősi magyar terület feladása ellen, majd a megyegyűlés elé vitte az ügyet. Az ülésterem közönsége, a bizottsági tagok és a karzaton ülő hallgatóság síri csendben hallgatta Mindszenty érvelését. „Mindenről alkudozhatunk, de hazánk szent földje felől soha!” – fejezte be beszédét Mindszenty.
A felszólalás után a bizottsági tagok egyhangú határozattal kérték az országgyűlést és a kormányt Muraköz visszacsatolására. A határozatot az ország valamennyi megyéje és törvényhatósági joggal felruházott városa magáévá tette. A kormány azonban húzta az időt a beterjesztéssel, ezért Mindszenty vakmerő lépésre szánta el magát: felutazott Budapestre, és kihallgatást kért Bárdossy László miniszterelnöktől. A szemtanúk szerint rendkívül kemény hangú tárgyalást követően – hosszas töprengés után – Bárdossy az Országgyűlés elé terjesztette a kormány törvényjavaslatát Muraköz Magyarországhoz történő visszacsatolásáról. Magyarország számára azonban a kedvezőtlen nemzetközi politikai konstelláció más jövőt hozott.
Veszprémi püspökként
Mindszenty József az 1940-es években már országosan elismert egyéniség volt, a közvélemény Magyarország legkiválóbb plébánosai közé sorolta. Rendkívüli természetének, Istenszeretetének, magyarságszeretetének, adottságainak, szívósságának, tartásának, tehetségének, magas színtű műveltségének és szorgalmának híre külföldre is eljutott, így Rómába, a Vatikánba is. Nem véletlen tehát – és ez nem okozott nagy meglepetést Magyarországon –, hogy XII. Piusz pápa veszprémi püspökké nevezte ki. Mindszenty József zalaegerszegi szolgálatát tehát 1944. március 5-én püspöki kinevezése váltotta fel, és Veszprémbe kerül. Rögtön munkához látott, hiszen Veszprémben is megtalálta a módját annak, hogy plébániákat, iskolákat építtessen. Mindössze kilenc hónapig tartó tényleges püspöksége alatt 34 új plébániát és 11 új katolikus elemi iskolát alapítottak Veszprém megyében. Az egyházmegye csaknem kétharmadát szerette volna szétosztani a szegényparasztság körében, ám erre már nem maradt ideje. A földosztást már a világháború előtt szerette volna megvalósítani, mert véleménye szerint így a határon túlra került magyarság jelentős részét is meg lehetett volna menteni.
Esztergom érseke, Magyarország hercegprímása
XII. Piusz pápa tehát 1945 szeptemberében esztergomi érsekké nevezte ki Mindszentyt, aki 1945. október 7-én az esztergomi Bazilikában elmondott székfoglaló beszédében megrendülten és mély fájdalommal beszélt a háború által okozott veszteségekről, s arról, hogy mennyit ártott a második világháború Magyarországnak és a magyarságnak.
1948-as letartóztatása és évtizedekig tartó meghurcolása miatt rövid ideig volt hivatalában: mindössze három évig. Nem volt viszont olyan hercegprímásunk, aki olyan sokat időzött volna hívei körében, mint ő. S nem volt olyan hercegprímásunk, aki saját egyházmegyéjén kívül az ország más egyházmegyéiben annyi helyen végzett volna egyházi funkciót és prédikált volna, mint Mindszenty József. Akárhol jelent meg, a templom vagy az egyházközségi terem mindig kicsinek bizonyult a hercegprímást hallgatni és látni akaró hívek befogadására. A budapesti egyházközségek közös rendezvényein pedig a Szent István Bazilika előtti téren, illetve a Gellért téren a legtöbb esetben 200-250 ezer ember hallgatta prédikációját. 1946. február 21-én XII. Piusz pápa bíborossá nevezte ki őt Rómában.
A háború után fogságából történt szabadulása után tehát Mindszenty hozzálátott a pénzgyűjtéshez, az újjáépítés élére az egyházat állította. Anyagi és erkölcsi segítséget kért XII. Piusz pápától, aki támogatásáról biztosította Mindszentyt és a magyar Egyházat. A hercegprímás rádiószózaton keresztül hívta fel az amerikai magyarok figyelmét arra, hogy nagylelkű adományaikkal enyhítsék „magyarországi testvéreik szegénységét”. Ezzel egyidőben mozgósította a Nyugat-Európában élő magyar híveket és a magyarországi erőforrásokat egyaránt. Mindszenty József tehát mindent megtett – erején és befolyásán felül is –, hogy enyhítse a második világháborúban letarolt Magyarország, Budapest és a benne élők nyomorúságát. Mindszenty kéréseinek az adományok érkezése jócskán felülmúlta a várakozást – magyarországi és nemzetközi viszonylatban egyaránt.
Mindszenty József hercegprímási korszakának egyértelműen legeredményesebb és legjelentősebb hitéleti tevékenysége az 1947-48-ra meghirdetett Boldogasszony Éve volt, melynek ünnepségein több alkalommal százezres tömeg előtt mondott szentbeszédet. A Mária-év zarándoklatán 4,6 millió ember vett részt a 10 milliós Magyarországból…
Mindszenty ellenezte az iskolák 1848-as államosítását. Határozottan kiállt és intézkedett a felvidéki magyarok kitelepítése ellen, valamint a németek jogai érdekében.
Minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy Mindszenty József bíboros 1945-ben és 1946-ban valóban a felvidéki magyarok „ügyvédje” volt, hiszen a nemzetközi közvéleményben akkoriban ő volt az egyetlen, aki nemcsak püspöki körleveleiben és nyilvános szereplései által, hanem személyes intézkedéseivel is kiállt a felvidéki magyarok népírtási kísérlete ellen. Kevesen tudják ugyanis, hogy Mindszenty József nevéhez fűződik a második csehszlovákiai magyar koncepciós per (az elsőt gróf Esterházy János ellen folytatták le), hiszen Csehszlovákiában 1949. december 28-án a bíróság elé citáltak 32 magyart, akik az úgynevezett „Mindszenty-per” felvidéki szálának aktív résztvevői voltak. Hogy miért és hogyan?
Úgy, hogy Mindszenty bíboros a nyugati közvéleményt is tájékoztatni kívánta arról – mégpedig írásos dokumentumokkal alátámasztva és nyomatékosan –, hogy mit csinál a csehszlovák vezetés a felvidéki magyarokkal. Ehhez azonban szüksége volt felvidéki magyarokra is. Talált is olyanokat, akik a kitelepítésekről, deportálásokról, a Beneš-dekrétumok és a Kassai Kormányprogram gyakorlati megvalósításának következményeiről és hatásairól, a reszlovakizációról, az állampolgári jogok megfosztásáról gyűjtöttek dokumentumokat Mindszenty számára, s próbálták mindezeket kijuttatni Nyugatra. A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség (CSMADNÉSZ) 26 legjelentősebb tagjáról, illetve az úgynevezett Hentz és társai per, valamint a hozzájuk csapott Bokor és társai per résztvevőiről van szó. (A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség illegális szlovákiai magyar szervezet volt a második világháború utáni években, melynek megalakulását a magyar kisebbséget ért jogfosztó intézkedések váltották ki.
Célja az volt, hogy dokumentálja ezeket, információval lássa el a szlovákiai magyarságot, s tájékoztassa a magyarországi hivatalokat. A szervezetnek két regionális csoportja működött: az egyik Pozsony központtal a nyugat-szlovákiai térséget, a másik pedig Rozsnyó központtal Gömört és a keleti területeket foglalta magában. A szövetség munkájába elsősorban katolikus papok, református lelkészek, Pozsonyban és Budapesten tanuló egyetemisták kapcsolódtak be.) Ezt a csehszlovákiai magyar koncepciós pert tehát a csehszlovák politikai vezetés folytatta le magyar nemzetiségű állampolgárai ellen. Néhány tucatnyi felvidéki magyar konspiratív körülmények között ugyanis fontos adatokat és bizonyítékokat gyűjtött és juttatott el Mindszenty bíborosnak, melyek túlnyomó többségét a prímás kijuttatta Nyugatra. A pozsonyi Állambíróság 1949. december 30-án hozta meg az ítéleteket. Első fokon a vád alá helyezett 32 magyar közül tíz személy kettőtől nyolc évig terjedő, összesen 55 év börtönbüntetést kapott.
Megfigyelése, letartóztatása, megkínzása és szabadulása
A kommunista hatalom már 1945 elejétől adatokat gyűjtött a hercegprímásról, még a gyóntatófülkéjébe is lehallgatót szereltek, de mivel ez sem vezetett eredményre, Rákosiék a Mindszenty elleni koncepciós per mellett döntöttek. A kommunista diktatúra ugyanis 1946-ban általános és összehangolt támadást indított az egyház ellen, ennek szerves része volt Mindszenty koncepciós kirakatpere. 1948. december 26-án (az első keresztény vértanú, Szent István diakónus ünnepén) letartóztatták, majd az Andrássí út 60.-ba vitték, ahol többször – kegyetlen körülmények között – kihallgatták, fizikailag és lelkileg megkínozták, tudatmódosító szereket adta be neki, kézírását és a jegyzőkönyveket meghamisították, majd koholt vádak alapján életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték (az ügyész halálbüntetést kért rá!).
És a vádpontok? A demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés és összeesküvés vezetésének bűntette; hűtlenség; ideiglenes kormánylista elkészítése; az USA kormányának Magyarországgal szemben ellenséges cselekményre, illetve a magyar kormány erőszakos befolyásolására való buzdítása, valamint a legitimista célok hatalmi beavatkozás útján történő érvényesítése; fizetési eszközökkel – mindenekelőtt valutával – elkövetett bejelentés elmulasztása, üzérkedés bűntette; a Szent Korona hazaszállításának megakadályozása; antiszemitizmus. Szánalmas vádirat – a Mindszenty bíborost lejárató nemzetközi kommunista kampány vezérfonala.
Mindszenty József perének tárgyalását szintén az ÁVH készítette elő, melynek során nemcsak a bíróság épületének őrzését szervezték meg, hanem önkényesen kiválasztották a hallgatóságot, illetve környezettanulmányt készítettek az ügyvédekről és a bírósági ülnökökről. A külföldi újságírókat is manipulálták.
Mindszenty József 1949. szeptember 27-e és 1954. május 13-a között Budapesten, a József utca és a Tolnay Lajos utca sarkán (VIII. kerület) álló, akkor Conti utcai ÁVH-börtönben raboskodott. A bíboros úgy halt meg 1975-ben, hogy nem tudta, hol raboskodott ebben az időszakban (!)
Mindszentyt 1955. július 17-én Püspökszentlászlóra vitték, ahol házi őrizetben volt, majd 1955. november 2-án Magyarország prímását a Nógrád megyei Felsőpeténybe szállították, ahol az Almásy-kastélyban élte életét egészen 1956. október 31-ei szabadulásáig, amikor Rétságon keresztül Budapestre szállították.
1956 – négy szabad nap
Mindszenty 1956. november 1-jén rövid rádióbeszédet tartott, melyben azt mondta: Most tájékozódom, és két nap múlva rádiószózatot intézek a magyar nemzethez és a világ közvéleményéhez.
1956. november 3-át Mindszenty főként rádiószózatának megfogalmazásával töltötte. Személyes, egyházi és politikai felelősségét, valamint a rádiószózat magyarországi és nemzetközi jelentőségét felismerve, a szöveget Tildy Zoltánnal is egyeztette. A rádiószózatot Mindszenty József november 3-án 20.00 órakor mondta el az Országház épületében, Tildy Zoltán jelenlétében, aki a bíboros mellett ült, és könnyezve hallgatta Magyarország prímását.
A rádiószózat elhangzását követően Mindszenty fáradtan ugyan, de bizakodóan tért vissza a várba, érseki rezidenciájába. Mint mindig, most is sokáig dolgozott és imádkozott, majd éjfél után pihenőre tért. Nem aludhatott azonban sokat, mert egy telefonhívás felébresztette: Tildy Zoltán hívta őt a Parlamentből, s arról tájékoztatta a bíborost, hogy Kádár János, a kommunista párt főtitkára több „elvtársával” együtt átállt a szovjetekhez, s hogy Tökölön Szerov tábornok – a katonai becsületkódex legelemibb parancsolatait lábbal tiporva – letartóztatta Maléter Pál honvédelmi minisztert, Erdei Ferenc államminisztert és a magyar küldöttség több tagját, valamint a szovjetek megindították a támadást Magyarország ellen, és tüzet nyitottak a fővárosra. Tildy arra kérte Magyarország prímását, hogy azonnal térjen vissza a Parlamentbe – a saját érdekében. Mindszenty puskalövések, ágyúdörgések közepette elindult hát, gépkocsi vitte őt a várból a Parlamentbe. Mire odaért, Nagy Imre már nem volt ott, elmenekült, mielőtt a szovjet katonák odaértek volna.
Mindszenty teljesen zavarodott helyzetet talált a Parlamentben: Tildy – hogy megmentse az épületet és a benne tartózkodók életét – kitűzette a fehér zászlót a Parlament épületére. A hadsereg utasítást kért a további lépéseket illetően, de – vezérkari főnök hiányában – nem kapott. Mindszenty teljesen értelmetlennek és céltalannak látta, hogy a Parlament épületében maradjon, így távozni szeretett volna, sofőrje azonban közölte, hogy az autójukat ellopták… , a szovjetek pedig lezárták a hidakat. – Melyik a legközelebbi nagykövetség? – kérdezte ekkor hirtelen a bíboros a titkárától, dr. Turchányi Egontól. – Az amerikai! – felelte a titkár. – Menjünk oda! – adta ki az utasítást Mindszenty. Reverendájukat a kabátjuk alá húzva, szovjet páncélosok között bujkálva indultak el a közvetlen közelben lévő (Szabadság tér) amerikai követségre. Edward Thomson Wailes amerikai nagykövet kedvesen fogadta őket, később megérkezett Dwight David Eisenhower amerikai elnök levele is, amelyben menedéket biztosított Mindszenty Józsefnek.
Hogy miért választotta ezt a megoldás a bíboros 1956. november 4-én, azt később a következőképpen indokolta: „Az elkerülhetetlen lefogás és a Szovjetba való hurcolás helyett így reméltem még tartalékolni magamat hazám és Egyházam további szolgálatára.”
A budapesti amerikai nagykövetségen
Mindszenty az amerikai nagykövetségen tulajdonképpen félrabságban volt. A követség diplomatái és személyzetének tagjai ugyan nagyon udvariasak voltak Mindszentyvel, gondoskodó szeretettel vették körül, de nagyon vigyáztak arra, hogy a budapesti kommunista kormány az Amerikai Egyesült Államokat ne vádolhassa a menedékjoggal való visszaéléssel. Mindszenty tehát nem érintkezhetett a követség magyar alkalmazottaival, és magyar látogatókat sem fogadhatott, kivéve édesanyját, két húgát és gyóntatóját, Marcell karmelita atyát. Külföldi látogatókat is csak nagyon ritkán fogadhatott.
Már az amerikai követségen való tartózkodásának első hetében nemzetközi sajtótájékoztatót tartott, ahol a leghatározottabban elítélte a szovjet agressziót és Magyarország szovjet megszállását, majd újságírói kérdésre kijelentette: „Nagy Imre kormányát ismerem el Magyarország törvényes kormányának. Kádár Jánost idegen katonai hatalom erőszakolta az országra. Abszolút törvénytelennek tartom és elutasítom.” A Kádár-kormány annyira félt Mindszentytől – még ekkor is –, hogy erről a sajtótájékoztatóról mélyen hallgatott.
Mindszenty – ahogyan azt „otthon” is tette – rengeteget dolgozott a követségen. Rendszeresen tanulmányozta a magyar történelmet, valamint a magyar szentek életét. Felbecsülhetetlen mennyiségű és értékű jegyzetet készített, melyek legnagyobb része már az „Emlékirataim” című könyvébe készült. Ezeket édesanyjának is megmutatta, aki negyedévente meglátogatta fiát a követségen. A követségen kötött baráti kapcsolatai révén hozzájutott a nyugati újságokhoz, folyóiratokhoz és könyvújdonságokhoz is. Megtanult angolul, így igazi lelkipásztora lett a követség alkalmazottainak.
Vasárnapokon és ünnepnapokon 9 órakor misézett követségi szobájában a követség magyar és nem magyar alkalmazottai számára. Később a magyar alkalmazottaknak megtiltották, hogy a magyar prímással érintkezzenek, ők fokozatosan elmaradtak a miséiről. Ekkor érezte már a menedék „első tüskéit”.
1960. február 5-én – 85 éves korában – meghalt édesanyja. Erre így emlékezik vissza: „Drága anyám meghalt… Nagyon, nagyon szegény, s annál is szegényebb lettem. Negyedévenként eljött hozzám, ide a követségre. Még akkor is, amikor már nem utazhatott egyedül a vonaton – nyolcvanévesen. Gyóntatóm is volt egyben. Nemcsak ünnepeimből, egész életemből hiányozni fog most már: leesett a mi családunk koronája. Prohászka püspök írja anyja halálakor: Eltört a drága kehely, amelyben Isten a te lelkedet a világra adta. Az én anyám zord idők csillaga volt. Most elment a csillag. Elhívta őt az örökkévalóság nagyobb fénye. Isten segítségét kérem, hogy legyen lelkének örök nyugodalma.”
A magyar prímás tovább szorgoskodott Emlékiratain és tanulmányozta a világtörténelem lényegi elemeit, összefüggéseit, folytatta levelezéseit. Amerikai követségi tartózkodása idején Mindszenty összesen 72 levelet küldött négy amerikai elnöknek: Dwight D. Eisenhower (1953-1961 – 20 levél), Lyndon B. Johnson (1963-1968 – 22 levél), John F. Kennedy (1961-1963 – 21 levél), Richard M. Nixon (1968-1976 – 9 levél). Az elnököktől a válasz általában szóbeli volt – amit Mindszenty bíboros nehezményezett is –, ugyanis a nagykövetség ügyvezetője mindig értesítette a bíborost, hogy az elnök megkapta a levelét. Csak két esetben kapott írásos elnöki választ Mindszenty, Kennedy elnöktől, 1961-ben és Nixon elnöktől, 1971 júliusában.
Mindszenty bíborost továbbra is próbálták „idomítani”, hogy hagyja el Magyarországot, mert az „enyhülési politika” útjában áll. 1971 nyarán már a pápa küldötte járt Mindszentynél, mégpedig Zágon József pápai prelátus. Erről így nyilatkozott a magyar bíboros:
„1971. június 25-én délelőtt 10 óra tájban jelent meg nálam Mgr. Zágon József, mint a Szentatya küldötte, Mgr. Giovanni Chelivel együtt. Cheli átadta nekem a pápa ajándékát, az új breviárium első kötetét és miután tolmácsolta a bíboros államtitkár üdvözletét, távozott lakosztályomból. Amikor magunkra maradtunk, Mgr. Zágon rámutatott előttem arra a nagy aggodalomra, amely a pápát az én egyéni sorsom miatt eltölti. Azután ismertetett több okot, amelyek Őszentségét arra indították, hogy nekem a követség elhagyását ajánlja. Az volt a benyomásom, hogy az Egyesült Államok kormánya – a megváltozott helyzetben és koromra való tekintettel – a menedékhely feladását és elhagyását várja tőlem. Mgr. Zágon említette azt is, hogy esetleges betegségem, valamint a halálom és temetésem körül támadható bonyodalmak nagyon nyugtalanítják a Szentatyát.”
1971 nyarán – a pápai prelátus látogatását követeőn – Mindszenty levélben tájékozatta Nixon amerikai elnököt saját egészségi állapotáról, helyzetéről, egyidejűleg megkérdezte az elnököt, hogy maradhatna-e tovább az amerikai követségen. Az amerikai elnök válasza rendkívül gyorsan megérkezett: azt ajánlotta Mindszentynek, hogy törődjön bele a sorsába. A helyzet tehát egyértelmű volt, Mindszenty igen nehéz döntés előtt állt, súlyos teher és kereszt volt számára a lehetőségek mérlegelése. Erről így írt a magyar bíboros: „Nixon elnök udvarias leveléből megértettem, hogy nem vagyok többé szívesen látott vendég a követségen. ’56-ban saját árulásuk szégyenét levezethették, takarhatták az én vendégségemmel. Jól jöttem nekik. És most? Az úgynevezett enyhülési politikának állok az útjában.”
1971. augusztus 4-én a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) és a Minisztertanács együttes ülésén megbízták az illetékes állami- és pártszerveket, hogy „folytassák a tárgyalásokat a Vatikán képviselőivel, és ha a számunkra politikailag megfelelő feltételeket elérjük, egyezzenek meg, és oldják meg a Mindszenty-kérdést.” A tárgyalások megkezdődtek, ennek eredményeképpen Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnöke és Giovanni Cheli vatikáni diplomata aláírta a „Mindszenty helyzetét rendező” megállapodást, amely szerint:
„A Szentszék biztosítja a Magyar Népköztársaság kormányát, hogy Mindszenty József bíboros, miután elhagyta Magyarországot, tartózkodni fog attól, hogy akár közvetlenül, akár közvetve, beavatkozzon a magyarországi katolikus egyház életébe és ügyeibe, ellenségesen nyilatkozzék vagy tevékenykedjék a Magyar Népköztársaság kormánya iránt.”
A megállapodás továbbá leszögezi:
„Annak elvártában, hogy az esztergomi érseki szék kérdése véglegesen megoldódjék, a Szentszék ezen főegyházmegyébe a jelenleg működő püspökök közül választva egy „Sede plena” apostoli kormányzót nevez ki ugyanazokkal a jogokkal és kötelességekkel, amelyekkel egy megyéspüspök rendelkezik.”
Mindszenty külföldre szállításával kapcsolatban pedig a következőket tartalmazza a szóban forgó megállapodás:
„Mindszenty József bíboros Magyarország területét egy később megállapított időben hagyja el azon személyek kíséretében, akiket a Szentszék kijelöl, a bécsi apostoli nunciatúra gépkocsiján vagy repülőgépen, vatikáni útlevéllel ellátva. Az utazás megszakítás nélkül történik az Egyesült Államok budapesti nagykövetségéről Rómába vagy a bécsi apostoli nunciatúra székhelyére.”
Mindszenty József nem tudott a megállapodásról. Így 1971. szeptember 28-án a Vatikán, az Amerikai Egyesült Államok és a kommunista Magyar Népköztársaság vezetőinek „előkészítő tárgyalásait” követően Mindszenty József, bíboros, esztergomi érsek, Magyarország prímása – VI. Pál pápa határozott kérésére, feltűnés nélkül, a diszkréció teljes biztosításával, Zágon József bécsi apostoli nuncius kíséretében – elhagyta a budapesti amerikai követséget, onnan megérkezett a bécsi repülőtérre, majd repülőgéppel Rómába utazott.
Mindszenty nemcsak a „háromoldalú megállapodásról” nem tudott, de arról sem értesítették őt, hogy kegyelmet kapott a budapesti kommunista kormánytól, mégpedig a Vatikánnal való megegyezés alapján. A magyar kormány ugyanis félt attól, hogy ha kézbesítik a magyar prímásnak a kegyelemről szóló levelet, Mindszenty azt azonnal visszautasítja. Ezért a végzést nem kézbesítették a követségre, amíg Mindszenty ott tartózkodott, hanem utánaküldték az emigrációba. A magyar kommunista kormány félelme teljesen jogos volt, hiszen amikor Mindszenty kézhez kapta a végzést, felháborodott, s a következő válaszlevelet küldte a magyar igazságügy-miniszternek: „Pár nap múltán, hogy hazámat elhagytam, arról értesültem, hogy rendszerük amnesztiát küldött utánam. Ezt az amnesztiát, amelyet az elmúlt 15 év alatt sem kértem és fogadtam el, most is visszautasítom azzal, hogy a Justizmord (súlyos bírói tévedés a vádlott rovására – T.P. megj.) jóvátétele csak rehabilitáció lehet és semmi más.”
A világ magyarságának főpásztora
A kommunista magyar kormány és a magyar állambiztonsági szervek megelégedve és sikerként könyvelték el Mindszenty „eltávolítását” Magyarországról. Ez a Központi Bizottság „Mindszenty-ügyre” vonatkozó beszámolójából is kitűnik: „Mindszenty a Vatikán segédletével úgy kényszerült elhagyni az országot, mint egy értékét vesztett politikus. Eltávolításával a szocialista rendszer és a magyar katolikus egyház reakciós politikai vezérének negyedszázados harca zárult le, és megszűnt az ellenállás szimbólumaként létezni.” Naiv és elhamarkodott megfogalmazás volt ez, hiszen Mindszentytől 1971 és 1975 között – azaz a bíboros emigrációja idején is – úgy retteget a magyar kommunista rezsim, mint a tűztől. Hogy miért? Mert úgy tevékenykedett, ahogy azt meg is fogalmazta: „Amikor elindultam szomorú számkivetésembe, némi vigasztalást találtam abban a gondolatban, hogy – ha Isten erőt ad – külföldön is szolgálhatok három életfontosságú célt: mint magyar prímás, főpásztori gondjaimba vehetem a többszázezer hazátlan magyar katolikust, emlékirataim kiadásával figyelmeztethetem a még szabad világot a bolsevizmus veszélyére, és néha talán adódik arra is alkalmam, hogy szószólója legyek tragikus sorsú népünk ügyének.”
Persze akkor még sem VI. Pál pápa, sem a Vatikán „új keleti politikájának” tisztviselői és diplomatái, sem pedig a nemzetközi sajtó képviselői nem tudták, hogy Mindszenty József bíboros, Magyarország prímása különleges ember, különleges egyházi személyiség, aki az emigrációban is könyörtelen őszinteséggel képviseli majd a magyar Egyház és a magyar nemzet érdekeit, nem törődve a kommunista magyar kormány, vagy bárki véleményével. Mindenki azt hitte, hogy Rómába egy börtönben megtört, kiábrándult, öreg, beteg magyar pap érkezett meg. A helyzet éppen ellenkezője volt ennek: Mindszenty alig várta, hogy 23 év „tétlenség” és kényszerű rabság/félrabság után minden erejét, tekintélyét és befolyását újra az Isten, az Egyház és a magyar haza, valamint a kommunistaellenes politikai szolgálatába állítsa. Így is történt.
Mindszenty József a világ szinte valamennyi országát, földrészét meglátogatta a nyugati világban, ahol magyarok éltek. Soha egyetlen meghívást sem utasított vissza. Munkatársai nem győztek csodálkozni munkakedvén és energiáján. Teherbírása és teljesítménye példaértékű volt akkor is, ma is annak számít. „Amíg az Úr életben tart, egészséget ad, mindenhová elmegyek, ahová meghívnak, ahol szívesen látnak, és ahol értelme van a látogatásomnak.” – mondogatta többször, több helyen. Missziós útjai elvezették őt az Amerikai Egyesüt Államokba, Kanadába, Ausztráliába, Új-Zélandra, Dél-Afrikába, valamint Nyugat-Európa több országába, így Belgiumba, Svájcba, Portugáliába, Angliába, Németországba.
Mindenhol, ahol prédikált, misézett vagy beszélt, örömmel és tisztelettel fogadták. Óriási népszerűségnek örvendett mindenhol, a konok, kitartó hőst, a legnagyobb és legnépszerűbb magyart látták benne. Az is volt. Hatalmas tömegek jelentek meg prédikációin és miséin, a legtöbb esetben a legnagyobb székesegyház és előadóterem is kicsinek bizonyult a jelenlévők befogadására.
Nyilatkozatai, szentbeszédei és sajtónyilatkozatai miatt már a Szentszéknél is tiltakoztak. Mindszenty bíboros hatalmas nemzetközi népszerűsége és az őt övező őszinte szeretet és tisztelet ugyanis zavarta a magyar kommunista rezsimet, ezért az esztergomi érseket el akarták hallgattatni a szabad világban is. Mindszenty rendkívül erőteljes és hatásos lelkipásztori tevékenysége megfélemlítette a budapesti kommunista rezsim vezetőit, akik nem ok nélkül rettegtek attól, hogy a magyar bíboros által szervezett és irányított rendkívül intenzív lelkipásztorkodás kihatással lesz az egész magyar emigráció életére. Az ettől a rettegéstől való félelem ösztökélte a magyar kommunista diktatúra vezetőit arra, hogy külföldön – tehát még a Szentszéknél is – alkalmazza a régi technikát: el akarta hitetni, hogy Mindszenty a lelkipásztorkodás örve alatt „politizál”. A magyar kommunista vezetés magyarországi püspököket küldözgetett Rómába, akiknek a budapesti Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) utasításainak megfelelően panaszt kellett emelniük Mindszenty úgynevezett „ártalmas külföldi szereplése” miatt. A budapesti kommunista kormány megfenyegette a Vatikánt, hogy amennyiben nem hallgattatja el Mindszenty Józsefet, úgy komoly következményei lesznek a magyarországi egyház és az állam kapcsolatának. Ezt tudtára adták VI. Pál pápának is, aki nyomban intézkedett.
Ennek eredményeképpen a pápa ugyanis 1973. november 1-jén levelet írt Mindszentynek, amelyben a katolikus egyházfő kéri Mindszentyt, hogy mondjon le érseki tisztéről.
Mindszenty bíboros azonban nem mondott le. Ezért VI. Pál pápa 1973. december 18-án az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította. Annak ellenére történt mindez, hogy 1971. október 23-án, amikor Mindszenty bíboros elhagyta Rómát és Bécsbe költözött, még Bécsbe utazása előtt egy közös szentmise után VI. Pál pápa a sekrestyében kijelentette – latin nyelven – a magyar bíborosnak: „Te vagy és maradsz az esztergomi érsek és Magyarország prímása. Munkálkodj, s ha nehézségeid lesznek, fordulj Hozzánk mindenkor bizalommal”. Mindemellett VI. Pál pápa felhatalmazta Zágon József pápai prelátust, hogy közölje Mindszentyvel: a Szentatya a „Mindszenty-ügyet” semmiféle vonatkozásban nem rendelte alá más ügyeknek, s hogy „…a bíborost (Mindszenty Józsefet – Tarics Péter megj.) mindig esztergomi érseknek és Magyarország prímásának tekinti.” (67) (Ezt a történetet és VI. Pál pápa ezen kijelentését Mindszenty József megerősítette Emlékirataim című könyvében is.)
Mindszenty tudomásul vette a pápa döntését, miszerint megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, de a helyzetet súlyosbította, hogy a Vatikán döntését többen félremagyarázták, s úgy adták tovább, hogy Mindszenty nyugalomba vonult. Ez rendkívüli módon zavarta a nagyon erős igazságérzettel rendelkező magyar bíborost, aki komoly hangvételű és megfontolt 1974. február 6-ai nyilatkozatában, illetve nemzetközi sajtónyilatkozatokban, valamint VI. Pál pápának 1973. december 8-án írt levelében indokolta meg, hogy miért nem mondott le.
„Az igazság érdekében kijelentem, hogy nem mondtam le sem esztergomi érseki székemről, sem prímási méltóságomról. A döntés kizárólag a Szentszék határozata.” – jelentette ki ország-világ előtt, majd döntését a következőképpen indokolta: „Azért nem mondhatok le, mert Magyarország és a magyar Egyház nem szabad. Azért nem mondhatok le, mert az egyházmegyék kormányzása a kommunisták kezében van, s ezen a helyzeten egyetlen magyar érsek vagy megyéspüspök sem tud változtatni. Azért nem mondhatok le, mert a kommunista rezsim dönti el, hogy kit szenteljenek pappá, püspökké és kit nem. Azért nem mondhatok le, mert az új püspökök, illetve apostoli kormányzók kinevezése nem oldja meg a magyar Egyház problémáit. Azért nem mondhatok le, mert békepapokat emelnek stratégiai egyházi állásokba, ami megrendíti az egyházhű papok és hívek bizalmát a legfőbb egyházi vezetésben.”
Mindszenty József az emigrációban – rendkívül hetékony és sokoldalú lelkipásztori tevékenysége és rendszeres utazása mellett – megírta emlékiratait, amelyek több nyelven is megjelentek. Rendszeresen és szorgalmasan dolgozott a dokumentumon. Fontos volt számára „Emlékirataim” című kötetének végső formába öntése és kiadása. Különös képessége volt, hogy amikor visszatért egy-egy hosszab missziós körútjáról, azonnal folytatni tudta könyvét, mégpedig ott, ahol hetekkel vagy hónapokkal korábban abbahagyta. A könyv végül 1974-ben jelent meg Torontóban.
1975. április 9-e és 26-a között Venezuelában és Kolumbiában tett látogatást, s elmondhatjuk, hogy ez a missziós út volt Mindszenty hattyúdala, annak ellenére, hogy kísérői leírása szerint önkéntes emigrácója idején soha nem volt ilyen friss, mint ezen a dél-amerikai úton. Akik kisérték őt ezen az útján, ilyeneket nyilatkoztak: „Nem érzett fáradtságot, meleget, magasságot, s jobban aludt és evett, mint Bécsben. Hangja a nagy dél-amerikai székesegyházban élesebben csattogott, mint valaha. És amikor magyar híveit fogadta, kérdezte és vígasztalta, tekintetének szigorúsága is mintha enyhült volna, tekintete és hangja soha még nem volt olyan jóságos és atyai, mint ezen az utolsó úton. Szinte állandó extázisban élt. Egyszer például beütötte lábfejét egy márványlépcsőbe, de úgy, hogy az vérzett, a vérzést azonban csak este vette észre, s azt sem tudta, mitől van és mikor történhetett…” A bogotai érsek – látva a magyar prímás vitalitását – így köszönt el Mindszentytől 1975. április 26-án: „Maradj mindig ilyen fiatal!” Erre Mindszenty a régi latin diáknótával válaszolt tréfás hangulatban: „Gaudeamus igitur juvenes dum sumus!” Magyarul: „Hát akkor örüljünk, amíg fiatalok vagyunk!”
Ez a fiatalos lendülete azonban – mint később kiserült – csak látszat volt, hiszen amikor beszállt a repülőgépbe, már lázas volt. Lázát persze elnyomta, hogy a Caracas-i repülőtéren nagy szeretettel fogadták őt az üdvözlésére megjelent magyarok, illetve Frankfurtban – gépcserére várva – a „friss európai levegő…” is jót tett a bíborosnak. Elővette jegyzeteit és a soron következő skandináviai és franciaországi lelkipásztori útjáról kezdett beszélni. „Már nincs is egészen egy hetünk az indulásig!” – hangoztatta, tervezve a közeljövőt.
A javulás azonban csak átmeneti volt. A hazaérkezést követő éjjel elakadt a vizelete és görcsök gyötörték. Kórházba szállították, ahol – saját kérésére – megműtötték. A prosztataműtét sikerült ugyan, de elfáradt szíve feladta a szolgálatot, az altatásból már nem ébredt fel. 1975. május 6-án, 14 óra 15 perckor – öt héttel az 1975. június 12-én esedékes Gyémántmiséje, pappá szentelésének 60. évfordulója előtt – visszadta lelkét a Teremtőjének.
Kívánságának megfelelően ideiglenesen a Máriaczell-i kegytemplomba temették el abban a reményben, hogy ha a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról, hazavihetik hamvait. Végakaratát ugyanis Mindszenty a következőképpen fogalmazta meg: „Ha Mária és Szent István országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga, vigyék testemet az esztergomi bazilikai sírboltba.” Végakarata 1991. május 4-én teljesült, amikor hamvait az esztergomi bazilika prímási sírkápolnájába helyezték örök nyugalomra.
Boldogggá és szentté avatni
Éppen 46 esztendővel ezelőtt – és Mindszenty halála után négy évvel –, 1979-ben, a Mariazelli Napok keretében világi hívek sürgetésére aláírásgyűjtés indult Mindszenty József boldoggá avatása ügyében. 1985-től (Mindszenty halála után 10 évvel) Füzér Julián ferences szerzetes összegyűjtötte az emigrációban élő magyarok írásos emlékeit Mindszenty Józsefről. Ez a kötet – amelyben 192 tanúságtételt közölt a szerzetes – 1987-ben (38 évvel ezelőtt) jelent meg Youngstown-ban a következő címmel: „Szentnek kiáltjuk! Emigráns magyarok Mindszenty bíborosról halálának 10. évfordulóján”. 1986-ban a Mindszenty Alapítvány kezdeményezte az eljárás elindítását, Bécsben. Két évvel később, 1988-ban, kinevezték az eljárás posztulátorát is, Szőke János szálezi szerzetes személyében. Sajnos az eljárás érdemben még évekig nem kezdődött el, annak ellenére, hogy az osztrák fővárosban gyűltek a dokumentumok és az imameghallgatások egyaránt.
Közben Kelet-Közép-Európában – így Magyarországon is – megtörtént a rendszerváltás, s joggal lehetett remélni, hogy Mindszenty József boldoggá- és szenttéavatási eljárása Magyarországon folytatódhat. 1993. február 23-án a Bécsi Érsekség átadta illetékességét az Esztergomi Főegyházmegyének, ezt 1993. április 16-án a Szentszék jóváhagyta. 1993. június 15-én a Szentszék nyilatkozatban rögzítette a szenttéavatási eljárás lehetőségét, majd 1993. december 16-án a Magyar Katolikus Püspöki Kar támogatásáról biztosította a szenttéavatási eljárást.
Mint említettem, Mindszenty József szenttéavatási eljárásának kezdeményezője (actor) a Mindszenty Alapítvány volt, 2005 decemberében az ügy előmozdítására és meggyorsítására a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) úgynevezett pertársaságra lépett a Mindszenty Alapítvánnyal, így az MKPK társkezdeményezője (coactor) lett az eljárásnak.
1994-ben megalakult a szenttéavatási bíróság, melyben a bírói tisztséget Paskai László bíboros, esztergomi érsek töltötte be, a bíróság ügyésze Erdő Péter volt (2002-től esztergom-budapesti érsek, 2003-tól bíboros). Három egyháztörténész – Mészáros István, Szántó Konrád és Török József –, illetve további hét történeti, jogi, diplomáciai és levéltári szakértő segítette a szenttéavatási bíróság munkáját, különös tekintettel Mindszenty József életútjának vizsgálatára. Az egyházmegyei eljárás iratanyagát hetvenkét tanúvallomás teszi hitelesebbé, emellett nagyon fontosak a dokumentumjellegű bizonyítékok is.
Paskai László bíboros 1996. július 31-én lezárta az eljárás vizsgálati szakaszát, majd a teljes iratanyagot Habsburg-Lotharingiai Mihály, a Mindszenty Alapítvány elnöke és Szőke János atya, posztulátor, elvitte Rómába. A Kongregáció 1999-ben elismerte az egyházmegyei vizsgálat szabályszerű lebonyolítását, illetve az iratanyag formai szempontok szerinti teljességét, ez a dokumentum az úgynevezett decretum validitatis. Az egyházmegyei és római vizsgálatok tartalmi összesítését, az úgynevezett positio-t, majd annak kinyomtatását 2007-ben kezdték el és 2016-ban fejezték be.
2019. februárjában Ferenc pápa engedélyezte a Szentté Avatási Kongregációnak, hogy dekrétumban tegye közzé Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország egykori prímása „hősies erényeinek elismerését”.
A boldoggá- és szentté avatás alapja jelenleg a hitvalló magatartás. Megpróbálták elismertetni fehér vértanúként az ő hosszú fogságát, illetve a fogságban kiállt szenvedések hatását a későbbi betegségére. Ez a Vatikánban nem járt sikerrel, mondván: túl hosszú ideig volt szabadlábon az amerikai követségről való távozása után ahhoz, hogy a fehér vértanúság kritériumai megálljnak az esetében. Történt is már olyan gyógyulás, amelyet neki tulajdonítottak, s amely szükséges a boldoggá avatáshoz, az orvosi adatokat a Szentszék elé tárták, de ezt az esetet végül nem ismerték el csoda-jellegűnek. Most tehát azért imádkozunk, hogy gyógyulások történjenek, melyek Mindszentyhez köthetők.
A hűség főpásztora
Mindszenty bíboros a vállalás hűségével és a hűség vállalásával tette le az oltárkőre szellemét. Híres mondása ma is időszerű: „Állok Istenért, Egyházért, Hazáért.” Vajon mi, utódok, tisztelői, akik megpróbáljuk továbbvinni az ő életművét, milyen bátorítást vihetünk magunkkal? A válasz egyszerű, a kivitelezés azonban már nem annyira: az ő magatartását, tartását és hitét követve, minden körülmények között hűségesen ragaszkodunk az igazsághoz, szülőföldünkhöz, hazánkhoz, magyarságunkhoz, és legyőzetve is győzünk – Devictus vincit! Kövessük hát Mindszenty Józsefet alázattal, hittel, a vállalás hűségével, a hűség vállalásával, tisztelettel, magyarságszeretettel és cselekvő hitvallással!
Hiszem és vallom, hogy Mindszenty József bíboros a 20. század legnagyobb magyarja. Létfontosságúnak tartom, hogy leírjuk, kimondjuk, tanuljuk és tanítsuk, mit üzen nekünk. Mire tanít bennünket, miként hat, miként kell, hogy hasson gondolkodásunkra, magatartásunkra, tartásunkra, gerincpróbáló időkben kitartásunkra és elvhűségünkre, mindennapi cselekvő hitvallásunkra. Mindszenty József az örökkévalóságból (is) üzen nekünk. Földi életének befejezése után több évtizeddel is tanít bennünket, hogy soha meg ne alkudjunk, soha ne adjuk fel elveinket, még akkor sem, ha ez kényelmetlen a számunkra, vagy ha mély emberi meggyőződésünkön és hitünkön alapuló véleményünkkel egyedül maradunk. A bíboros helytállásra ösztönöz, feltétlen haza- és magyarságszeretetre buzdít, szókimondásra és könyörtelen őszinteségre tanít. Mindszenty József magatartásbeli modellt teremtett számunkra. Éljünk hát vele!
Ezt az írásomat Mindszenty bíboros szavaival fejezem be:
„Ma minden jó magyarnak össze kell fognia egymással, hogy fenntarthassunk magyarságunkat és megőrizhessük hitünket. Építenünk kell, hogy tettekkel bizonyítsuk be meggyőződésünket és láthatóvá tegyük hitünket. Építsetek! Építsetek magyar iskolákat, magyar templomokat, magyar öregotthonokat! Hozzatok áldozatokat a jövendőért! Tanítsátok gyermekeiteket magyarul! Ne felejtsétek el szüleitek nyelvét! Imádkozzatok a gyermekekkel magyarul! Olvassatok és beszéljetek gyermekeitekkel a magyar történelemről, a magyar tájakról és várakról! Legyenek magyar nyelvű misék és szentbeszédek! (…) Az a háromfajta magyarság, amely ma a világon él, az egy nemzet. Csonkamagyarország, az elszakított magyarság és az öt földrész emigráns magyarjai – egy nemzet. Ezt nem szabad soha elfelejtenünk. Ez legyen nemcsak álmainknak, hanem tetteinknek, magatartásunknak is rugója az élet minden napján!”
Tarics Péter, a legújabb Mindszenty-kötet szerzője
U.I.: 2025. május 31-én, szombaton a Magyarországi Mindszenty Alapítvány zarándokutat szervez az ausztriai Mariazellbe, ahol felavatjuk Rieger Tibor Kossuth-díjas szobrászművész egész alakos Mindszenty-szobrát.
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
