Március 6-án, péntek délelőtt tartotta meg első nagyböjti elmélkedését Roberto Pasolini kapucinus szerzetes, a Pápai Ház szónoka XIV. Leó pápa és a Római Kúria tagjai számára Megtérés. Az Úr Jézus követése az alázat útján címmel.
A Pápai Ház szónoka március péntekjein elhangzó prédikációi a következő témát járják körül: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor 5,17) – Megtérés az evangélium szellemében Szent Ferenc példája nyomán.
A Római Kúria Clairvaux-i Szent Bernát tanítása által ihletett lelkigyakorlata után az idei nagyböjti elmélkedések Assisi Szent Ferenc keresztény tapasztalatáról szólnak. Korban közel állnak egymáshoz: Szent Bernát 1153-ban halt meg, Szent Ferenc pedig 1181-ben született. Idén Szent Ferenc halálának nyolcszázadik évfordulóját ünnepeljük, és a Szentatya azt akarta, hogy ezt az évfordulót egy különleges jubileum tegye emlékezetessé, hogy Isten kegyelme újra megérintse az Egyházat Assisi Szent Ferenc tanúságtétele által.
A szónok Szent Ferenc megtérését öt szempontból elemezte: az ízlésváltozás, azaz a belső átalakulás, amelyet a kegyelem hoz létre az ember szívében; a bűn által okozott torzulás és a radikális gyógyulás szükségessége; az alázat mint az emberi nagyság valódi mértéke; a kisebbé válás választása mint a keresztségi élet sajátos formája; végül pedig a megtérés folytonos jellege, vagyis, hogy nem egyszer s mindenkorra történik meg, hanem mindig újrakezdődik.
A belső átalakulás
A szónok első beszéde elején a megtérés különféle lehetséges értelmezéseit vette sora, mely a katekizmus szerint a bűn elutasítása, majd Istenhez való visszatérés. A morálteológia a viselkedésmód megváltozását; az aszketika a bűnbánati gyakorlatok szükségességét emeli ki; a Szentírás metanoia fogalma pedig a gondolkodásmód, a szív gyökeres fordulatát jelenti.
Pasolini atya szerint mindegyik nézet helyes, de alapvetően fontos a sorrend, annak megértése, hogy hol, mikor kezdődik igazán a megtérés.
Szent Ferenc lelki tapasztalata ebben felbecsülhetetlen segítség nekünk.
„Ami keserűnek tűnt számomra, a lélek és a test édességévé változott”
Ferenc halála előtt néhány hónappal diktálta le Végrendeletét, amiben ez áll: „Az Úr megadta nekem, Ferenc testvérnek, hogy így kezdjek el bűnbánatot gyakorolni. Amikor bűnben éltem, túl keserűnek tűnt számomra a leprások látványa; ám maga az Úr vezetett közéjük, és én irgalmat gyakoroltam velük. És amikor eltávoztam tőlük, ami keserűnek tűnt számomra, a lélek és a test édességévé változott.”
Ferenc felidézve lelki útjának lényeges állomásait, először is kijelenti, hogy a kezdeményezés teljes mértékben az Úré. Isten adta neki az ajándékot, hogy elkezdhesse a bűnbánatot, vagyis elindulhasson a megtérés útján.
Ez a változás nagyon konkrét módon kezdődött, vagyis akkor, amikor irgalmassá válik mások iránt. A leprásokkal való találkozás során a fiatal Ferenc belső világának végleges átalakulását tapasztalja meg: váratlanul édességet fedez fel pontosan ott, ahol nem kereste, és ahol nem is számított rá. Abban a pillanatban, amikor szabadon odaadja magát a társadalom legszegényebbjeinek, végre életében először megfeledkezve önmagáról, Ferenc megtalálja a választ arra a nyugtalanságra, amely a szívében lakozott: a keserűségre, amit akkor érzünk, amikor az élet sok dologgal van tele, mégis nélkülözi igazi értelmét. Ez a találkozás belső földrengést keltett benne: ami korábban keserűnek tűnt, most édessé lett.
A megtérés válasz egy olyan kegyelemre, amely újraértelmezte az érzékelésünket, ítélkezésünket és vágyakozásunkat, és már nem a saját erőfeszítéseinkkel próbáljuk meg rendbe tenni az életet.
Benső öröm nélkül minden teherré válik
Ha minden nap arra kényszerítenének minket, hogy olyan ételeket együnk, amelyek ízét soha nem értékeltük, akkor fegyelemből ugyan megtehetnénk ezt egy ideig, de öröm nélkül és egyre nehezebben. Ha valaki anélkül ápolna egy szenvedélyt, hogy valaha is megtapasztalná annak örömét és belső hatását, hamarosan teherként élné meg. Ha valaki valakivel úgy építi fel a házasságát, hogy soha nem tapasztalta meg az igazi szerelmet a másikkal, az azt kockáztatja, hogy ez a kapcsolat egyfajta kényszerré válik.
Valami hasonló történik akkor, amikor a megtérést rosszul értelmeztük, amikor arra kényszerítjük magunkat – vagy akár másokat –, hogy tartsanak be egy erkölcsi kódexet anélkül, hogy előbb megízlelnénk a Krisztusban való új élet édességét. A „bűnbánat”, amiről Ferenc beszél, nem az önkéntes megszorítások programja, hanem egy küzdelem kezdete, melynek célja a dolgokban rejlő új íz kincsének védelmezése és megőrzése, amelyet végre sikerült visszaszerezni. Azt jelenti, hogy hűségesen tápláljuk az új élet magját, amelyet Istennek sikerült elültetnie szívünk talajában.
A bűn felismerése
A megtérés összefüggésben áll azzal, hogy a bűn milyen mély nyomot hagyott bennünk – magyarázta a kapucinus szerzetes, de a bűn ma már szinte eltűnt a szókincsünkből.
Ha már nem létezik a valódi gonosz lehetősége, akkor a valódi jó lehetőségében sem hihetünk. Ha a bűn eltűnik, akkor a szentség is elvont és érthetetlen eszménnyé válik.
Ezért mély gyógyulásra van szükség, és ezért a megtérés igényes, nagy odafigyelést kívánó út az Istennel való kapcsolat helyreállításához. Annak a döntésnek a tettekben való újra és újra kinyilvánítása, hogy szeretetben és szabadságban akarunk élni. Még akkor is, ha ez fáradsággal jár, és ami annak a hűségének a kifejezése, aki már megsejtette élete értelmét és értékét.
Az alázathoz való visszatérés
Ferencet a szegénység szentjeként ismerjük, de benne ez elválaszthatatlanul összekapcsolódik az alázattal. Mindkettő a megtestesülés misztériumából fakad: ezek Isten saját vonásai, amelyeket az ember arra kapott, hogy megélje, és így hasonlóvá váljon hozzá. Az alázat – hangsúlyozta Pasolini – olyan út, amelyet minden megkereszteltnek be kell járnia, ha teljesen be akarja fogadni a Krisztusban kapott élet kegyelmét. Az alázat a világban és a kapcsolatainkban való jelenlét sajátos módja, amely segít a helyére tenni a magunkról alkotott felfújt képet, visszaadva annak igazságát.
Az alázat nem fosztja meg az embert semmitől: éppen ellenkezőleg, visszaadja önmagának. Nem kicsinyíti le: visszavezeti valódi nagyságához. Ezért kapcsolódik olyan szorosan a megtéréshez.
Az áteredő bűn éppen az alázat visszautasításából fakad: abból, hogy az ember nem akarja elfogadni önmagát mint emberi lényt, aki véges és Istenre utalt. A megtérés ezért nem érthető másként, mint az alázathoz való visszatérésként.
Az új ember arca
Az ember nagysága – magyarázta a szónok – éppen a kicsinységen keresztül nyilvánul meg.
A gyermek nem szégyell kérni az Atyától, és ezért egy különleges erőt tapasztal meg: a képességet, hogy másokban felébressze a jót. A kicsinyek törékenységükkel felébresztik az irgalmat, amely talán a világ legértékesebb mozgatóereje. Ez a kicsinység tehát radikális nyitottságot jelent, amely magában foglalja a másik befogadását: kicsivé válni a keresztény lét alapvető dimenziója.
Folytonos megtérés
Az utolsó lépés a megtérésben annak felismerése, hogy az soha nem zárul le. Bűnösök maradunk, és kérjük, hogy a Szentlélek szenteljen meg bennünket. Megtérni azt jelenti, hogy újra és újra megtérünk szívünkben, ahol szegénységünk megnyílik Isten kegyelmének; még akkor is, ha vonakodunk kisebbé tenni az önmagunkról alkotott képünket. Ez szüntelen belső munkát kíván, amely szabaddá tesz a valóságos, kézzelfogható szolgálatra. A szónok utalt Szent Pálra, aki felismerte, hogy a gyengeség nem egy leküzdendő dolog, hanem Krisztusban való élet formája, a keresztségben kapott élet formája.
Gyakran azonban azt gondoljuk, hogy az evangéliumi kicsinység csak akkor lehetséges, ha minden jól megy. Valójában éppen ellenkezőleg: éppen a konfliktusokban és a nehézségekben válik a leginkább szükségessé.
A fény ugyanis nem akkor mutatja meg erejét, amikor minden világos, hanem amikor sötétség uralkodik.
Forrás: Vatikáni Rádió; Vatican News
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
