December 7-én Ferenc pápa huszonegy új bíborost kreált. Köztük van Jean-Paul Vesco, Algír érseke, aki az interjúban beszél Boldog Pierre Claverie vértanú püspök szerepéről az életében, és arról is, hogy mit gondol a nemrég lezárult szinódusról. Az interjút a Fokoláre Mozgalomhoz tartozó Prokopp Katalin készítette, aki régi ismerőse az új bíborosnak, mert maga is élt Algériában.
A keresztények száma az észak-afrikai országban elenyésző, összesen néhány ezer, szinte mindenki külföldi, a négy egyházmegye katolikus híveinek több mint felét az ösztöndíjjal ott tanuló szubszaharai afrikai diákok teszik ki.
A polgárháború végére csak néhány, életét ezzel kockáztató külföldi pap, szerzetes és laikus maradt az ország területén. Hozzájuk csatlakoztunk néhányan: köztük 2002-ben Jean-Paul Vesco domonkos szerzetes; 2003-ban jómagam, a fokolárközösség tagja. Én mindössze nyolc – számomra meghatározó – évet töltöttem az országban, míg Jean-Paul Vesco két év kivételével Algériában élt, sőt nagy örömére 2023-ban megkapta az algériai állampolgárságot is. A személyes hangvétel és a „kiszólások” az interjú során betudhatók tehát a sok közös élménynek Algír, Tlemcen és Orán városaiban, ahol püspökök, papok és laikusok meleg szívű, összetartó közösséget alkottunk.
– Ferenc pápa bejelentette, hogy december 7-én bíborossá kreál. Hogyan fogadtad a hírt? Egy kis egyház érseke vagy, kisebbségi tapasztalattal. Mit jelent ez az egyetemes egyház számára?
– Nyilvánvalóan óriási meglepetés volt, mert aligha számíthattunk egy algériai püspök kinevezésére. Rám személyesen a bejelentés sokkolóan hatott, de jótékony sokként. Drága édesanyám így reagált: „Annyira meg vagyok hatódva, mint amikor beléptél a domonkosokhoz.” És tényleg, aznap, amikor megtudtam – azóta már jó másfél hónap eltelt –, engem is ilyesfajta érzés kerített hatalmába.
Természetesen köztudott, hogy Ferenc pápa előnyben akarja részesíteni a kisebbségi egyházakat, az olyan helyeken lévőket, mint például Teherán: a teheráni érsek is bíboros lesz. Pedig sok jelentős egyházmegye van, ahol az érsek nem bíboros, mint például a párizsi, a milánói vagy a lyoni. Ezek alapján arra gondolok, hogy Ferenc pápa talán azért döntött így, mert meg akarja változtatni a bíborosi kollégium küldetését, mást vár el tőle mostantól…
– Nem véletlenül élsz Algériában. A 2000-es évek elején két társaddal együtt visszaállítottátok a domonkos jelenlétet Algériában, Tlemcenben. Mi motivált személyesen, hogy Franciaországból ebbe az országba költözz? Láthatóan nagy szeretettel viseltetsz az algériai nép és egyház iránt.
– Nos, igen, egy önkénteseket kereső felhívásra jelentkeztem. Tlemcenbe érkezésünk, újjáalakulásunk kiindulópontja az volt, hogy 1996. augusztus 1-jén meggyilkolták Monseigneur Pierre Claverie-t, aki Orán püspöke volt, és domonkos szerzetes. Akkoriban, amikor erről tudomást szereztünk, a noviciátusban voltam, vagyis éppen a domonkos rendbe készültem belépni, és éreztem a szívem mélyén, hogy ennek az embernek az életét és az én életemet valami összeköti. Ez egy misztérium.
– Még ha nem is ismerted Claverie-t személyesen…
– Nem, nem ismertem, mert ekkor még a szerzetesi próbaidőmet töltöttem, és semmiféle személyes kötelék nem fűzött Algériához. De így aztán, amikor néhány évvel később terveztük, hogy testvéreket küldünk ki a közösség újjáépítésére, jelentkeztem egy másik testvérrel, Gérard atyával együtt, akit ismersz. Közben teológiát tanultam, és sokkal mélyebben találkoztam Charles de Foucault alakjával a Jézus Kistestvérei nővérek révén, akikkel egy helyen tanultunk.
– Néhány szóval tudnál beszélni Pierre Claverie-ről és a Jézus Kistestvérei nővérekről, akik élete különösen megérintett?
– Ez eléggé titokzatos, de Pierre Claverie alakja egyértelműen velem él, továbbra is. Mélyen hiszek abban, hogy ez a szentek közösségével kapcsolatos, nem minden magyarázható meg racionálisan. Pierre Claverie olyan ember, akiről egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valaha majd elgondolkodtat, vagy belülről megérint… Sokat jelent nekem egy mondata:
Számomra ez az iránytű a másokkal való párbeszédhez, legyen szó akár muszlimokról, akár más emberekről a mindennapi életben.
– Hadd legyek provokatív: Algériában (azon a néhány emberen kívül, akik az Egyházhoz tartoznak) nem sokan vannak, akiknek a papok kiszolgáltathatják a szentségeket. A mindennapi életet főleg a muszlimok között élitek, értük, velük. Nem frusztráló ez egy pap számára?
– Először is: Algériában van egy kicsi, de igényes keresztény közösség. Ezért püspökként az időm egy részét ezzel a családdal, vagyis az egyházmegyével töltöm. Az Egyház hivatása az evangélium hirdetése. Egy muszlim országban, mint amilyen Algéria, ez a hirdetés a cselekvésben, a szolgálatban, amennyire csak lehet, a társadalomban való jelenlétünkben valósul meg. Ez rendkívül motiváló, mert azon nyomban felmerül az emberekben a kérdés: Miért cselekszenek így? És az evangélium hirdetése mindig ebből a kérdésből fakad: Miért teszik ezt? Mi hajtja őket? Ki motiválja őket? Ez egy gyönyörű dolog, hajtóerő. Az igazi hajtóerő éppen az – mint jól tudod –, hogy mások által gazdagodunk. Algériaiakkal, muszlimokkal dolgozunk együtt a küldetésünk során. A fokolár a hit megélésének gyönyörű példája: Miért vannak a Fokoláre tagjai Algériában? (a Fokoláre Mozgalom algériai közösségére utal, amelynek néhány külföldi keresztény laikus tagja a többséget képviselő muszlim algériaiakat szolgálja, velük alkot egy közösséget – a szerk.) Ez még jóval erősebb, mint azt a kérdést feltenni: Miért vannak itt papok vagy püspökök? Nekünk még mindig létjogosultságot ad, hogy szentségeket szolgáltatunk ki. De
Elsődleges, legalábbis én úgy gondolom, hogy az eucharisztia ezen keresztül terjed. Létezik tehát a találkozás és a testvér szentsége. Nem olyan értelemben, mint a hét szentség, de az emberekkel való mély találkozás, beleértve a lelki találkozást is, vagy egy közös jótett, jótékonysági program valóban szentség. Ennek a különböző vallású emberek közötti találkozásnak, amit te is ismersz, rendkívüli íze van, amit felidézve nem tudom nem meghallani Jézus szavait: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” És amikor sikerül valami mélyet átélni a muszlimokkal, ők is megtapasztalják ugyanazt az isteni jelenlétet, amelynek nem tudják a Jézus nevet adni, de a jelenlét ott van. Ez a tapasztalat egy, a mi kategóriáinknál nagyobb Istenre mutat, aki nem hagyja magát beszorítani a hitdefinícióink szabta keretek közé, amelyek nélkülözhetetlenek, mert helyes irányt adnak nekünk, de nem mindent mondanak el Istenről…
A teljes interjú ITT olvasható.
Forrás: Új Város Online
Szerző: Prokopp Katalin
Fotó: cat.ch; La Croix / Újvárosonline.hu
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
