Rakovszky Zsuzsa előbb versekkel foglalkozott, majd prózával. Mint mondja, nem ő határozza meg a formát, hanem a forma, vagyis a megírandó anyag választja saját magát. Az alábbiakban a Kossuth- és József Attila-díjas íróval, az idei Arcus Temporum fesztivál irodalmi díszvendégével készült, a Pannonhalmi Főapátság honlapján megjelent interjúból olvashatnak részleteket.
– Sopronban született, és oda is tért vissza. Ugyanabba a házba, ahol gyerekként felnőtt. Mi az, ami visszavonzotta szülőhelyére?
– Azt hiszem, az ember gyerekkorában szerzi a legerősebb benyomásokat, később ez az „élményképessége” eltompul, már csak ritkábban érintik meg igazán mélyen a dolgok vagy helyszínek. Azok a helyek viszont, amelyekhez a korai emlékei fűzik, még mindig képesek föléleszteni valamit az akkori érzésekből. Az ismeretségi körömből is többen vannak, akik itt nőttek fel, a fiatal- és felnőttéveiket Pesten töltötték, aztán időskorukra hazajöttek. Ahogy Babits mondja: „…ahogy fogy, fogy a jövendő / egyre-egyre drágább lesz a múlt.” (…)
– Első verseskötete 1981-ben jelent meg, és két évtized múlva az első prózakötete. Mennyire lehet tipikusnak mondani ezt? Mi határozza meg, hogy épp melyik formát választja?
– Azt szoktam mondani, hogy nem én választom a formát, hanem a forma, a megírandó anyag választja saját magát. Azt hiszem, az „előbb vers, aztán próza” eléggé tipikus, utóvégre is a vershez inkább erős érzelmek kellenek, ami inkább a fiatalságra jellemző, személyesebb műfaj, mint a próza, amihez az érzéseken túl több ember- és életismeret szükséges, az, hogy az ember ne csak a saját, hanem mások szemszögéből is képes legyen nézni a világot, ami inkább idősebb korban jön meg. Persze vannak ellenpéldák, mert ellenpélda mindig mindenre van: Thomas Mann például 26 évesen írta A Buddenbrook-házat, vagy például Török Gyula A zöld köves gyűrűt, amely szerintem szintén egészen kiváló regény, 25 évesen. És ha jól emlékszem, volt olyan nagy költő, talán Conrad Ferdinand Meyer, aki az ötvenes éveiben kezdett verset írni, előtte meg talán semmit. De általában mégiscsak az a jellemző, hogy előbb a vers – már ha valaki egyáltalán ír verset –, és csak utána a próza. Aztán meg az élet- és emberismereten kívül még egy dolog kell a prózához: szabad idő.
– Mire gondol?
– A verset még csak össze tudja rakni az ember a fejében akkor is, ha közben valami mást csinál, főz, tereget, vagy buszon utazik, de a prózához, különösen a regényhez, kell napi néhány óra szabad idő, ami a kenyérkereset, gyereknevelés és egyéb teendők mellett nehezen adódik. Én például annak köszönhetem, hogy megírhattam néhány hosszabb prózát, hogy létezik a Digitális Irodalmi Akadémia, amely rendszeres havi jogdíjat biztosít a tagoknak az internetre felvitt műveik után, így már nem kellett minden szabad időmben fordítanom, hogy megéljünk valahogy.
– Mi az, ami motiválja a történelmi, és mi, ami a közelmúltbeli, kortárs tárgyú regények megírásánál?
– Nem hiszem, hogy a kettőt nagyon éles határvonal választaná el egymástól. Mert például egy olyan regény, amelyik a gyerekkoromban, az ötvenes években játszódik, az most melyik a kettő közül? Azt hiszem, lényegében mindig ugyanazt az egy-két problémát próbálom körbejárni, csak lehetnek olyan történelmi helyzetek, amelyek élesebb megvilágításba helyezik. Az első prózakötetem, A kígyó árnyéka például tekinthető történelmi regénynek, de amiből kiindultam, az önazonosság, az identitás problémája, vagy nem is tudom, mi erre a jó kifejezés – nem arra az identitásra gondolok, amelyikbe az ember beleszületik, hanem arra a képre, amelyik kialakul benne önmagáról, és hogy mi a helyzet olyankor, amikor ez a kép különbözik attól, akit mások látnak benne, vagy valami olyasmit tud meg valaki önmagáról, amit addig nem is sejtett. A kígyó árnyékában például a főszereplő-elbeszélő valaki másnak adja ki magát, mint aki valójában, és ehhez olyan történelmi környezetre volt szükségem, ahol ez egyáltalán lehetséges, vagyis amikor még nincsenek mindenféle személyi okmányok, az utazás elég nagy nehézségekbe ütközik, és ha valaki elköltözik egy másik városba, nem egykönnyen lepleződik le, ha új személyiséget vesz föl. De a történelmi helyszín és időpont választásához az is hozzájárul, hogy nagyon érdekel a helytörténet, szóval valamelyest ez is a Sopronhoz való kötődéshez kapcsolódik. Egy kicsit úgy érzem, mintha egy ilyen régi város épületeiben és utcáiban valahogy megmaradna a múltnak valamilyen „lecsapódása”. És még egy dolog, ami a történelmi regény mellett szólhat: az, hogy ha az ember valamilyen mértékben utánozni igyekszik az akkori nyelvhasználatot, már amennyit az irodalomból ismer belőle, ezzel könnyebb megalkotni a narrátor egységes nyelvét vagy hanghordozását – és amellett jó játék is…
– Van-e olyan alkotása, amelyet a kedvencének nevez, és miért pont az?
– Igen, A hullócsillag éve, amely az ötvenes években, a gyerekkoromban játszódik, félig-meddig önéletrajz, ha nem is egészen, inkább „autofikció”, ahogy manapság mondják. Annak fényében, amit a fentiekben elmondtam, gondolom, nem is kell megindokolnom, hogy miért éppen az.
A teljes írás ITT olvasható.
Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
