A kommunizmusnak számtalan felderített, s jó néhány mindmáig felderítetlen bűne van.
„Félelmetes, milyen ereje van néha egy szónak. Sorsokat sodor és életeket dönt. Egyetlen szó, amit nem kellett volna kimondani.”
(Wass Albert)
A kommunizmusnak számtalan felderített, s jó néhány mindmáig felderítetlen bűne van. Előbbiek közé sorolandó Takács Antal elvtárs hatalmas vétke, amihez hasonlót még csak nem is hallottam, de amely – móduszként értelmezve – finom eleganciával képezi le magát a kommunizmust, illetve annak minden olyan, önnön tövéről fakadt vadhajtását, mint a szocializmus vagy a liberális demokrácia.
Takács elvtárs bűnére a Kossuth Rádió hallgatása közben bukkantam, egy Toldy Mária táncdalénekesnővel készült zenés-beszélgetős műsorba beágyazva, egészen pontosan május 7-én, szombat este 7-kor. így ír a fertelmes cselekedetről az újságíró a méltán híres, s a maga korában minden bizonnyal olvasott lap, a Ruházati Munkás 1962. február 1-i számában:
„Takács Antal 19 éves fiatalember, aki üzemi iskolába jár, és egyetlen férfitagja az osztálynak, osztálytársnőit, akik között férjes asszonyok is vannak, »szervusztok, lányok« köszöntéssel üdvözölte. Ezt a köszöntési formát az osztály egyik tagja sérelmesnek találta. Kérdése, hogy helytelenül viselkedett-e? Nos. Hogy állunk a »szervusztok, lányok« köszöntéssel? Kifejezi-e ez a köszöntési mód azt az általános tiszteletet, amelyet a legegyszerűbb köszöntési módunk is kifejez: »Jó napot kívánok«, »Jó reggelt kívánok«? Úgy gondoljuk, nem. A »szervusztok, lányok«-ban feltétlenül valami sértő, vállveregető fölényesség van, ha ebben a felnőtt, dolgozó asszonyokból álló közösségben hangzik el, így tehát – szándékától függetlenül – nem adhatta meg köszöntésével a jogos tiszteletet Takács Antal elvtárs. Hogy is énekel erről Toldy Mária, a népszerű táncdalénekesnő a Sziában? „Alig várom azt a szép napot, mikor azt hallom majd, hogy jó napot, s véget ér egy furcsa mánia: szia, szia.”.”
Első érzésem a döbbenet volt, amit nem annyira a tett, mint inkább az annak szóló koncepciózus ítélethozatal okán éreztem, különös tekintettel az „Úgy gondoljuk, nem.” részre. Mert bizony ennél a verdiktnél a többes szám nem a Ruházati Munkás szerkesztőségét jelenti, hanem Magyarország, valamint az egész nemzetközi munkásosztály dolgozóit, Vlagyivosztoktól Kisvárdán át Kuba alsóig.
S ha netán egyeseket megtévesztene a szaklapnak álcázott cím, az ő kedvükért egy kis történelmi visszatekintés: annak idején teljesen mindegy, minek hívtak egy lapot, legfőbb feladata a szocializmus értékei feletti őrködés volt. Így töltötte be az agitprop szerepét a hölgyeknek szóló Nők Lapja, a novellagyűjteményes Rakéta Regényújság, a rejtvény-tematikájú Füles, de még a Dörmögő Dömötör címet viselő, óvodások és kisiskolások számára íródott lap is. Utóbbinak különös szerencséje volt, hogy 1957-ben alapították, mert ha korábbi keltezésű lett volna, a középen rendszeresen megjelenő, kivágható játékmelléklet helyét Sztálin- vagy Rákosi-leporellók foglalták volna el.
Máskülönben a „szervusz”, vagy az abból kialakult „szia” szavak etimológiáját megvizsgálva arra a megállapításra juthatunk, hogy a klasszikus műveltség nem volt nagy barátja a munkás-paraszt hatalom tollforgatóinak. Mint ismeretes, a szervusz a latin alakú servus, tehát szolga szóból a servus humillimus, azaz „alázatos szolgája” címen használt, máig fennmaradt, bár kétségkívül archaikus köszönési formánk lerövidítése. Ezt találta túlságosan vállveregetőnek a kor öntudatos marxista-leninista polgára.
Ez máskülönben a citátumként megjelenő slágerszövegből is kiviláglik, melyet nem árt teljes terjedelmében elolvasni, már csak a további szörnyülködés kedvéért is:
Elavult a kézcsók, jó napot, így köszönnek aprók és nagyok,
mamájához szól a kisfia: Szia, szia, szia!
*
Óvodás kislány és nagymama, úttörő gyerek és nagypapa
nem köszönnek mást, csak ezt: Szia! Szia, szia, szia!
*
Reggel, este mást se hallok én, minden ember így köszön felém.
*
Alig várom azt a szép napot, mikor azt hallom majd: Jó napot!
S véget ér egy furcsa mánia: Szia, szia, szia!
Adódik a kérdés: mit akart ezzel mondani Mátéffy Zoltán szövegíró? Nos, szent meggyőződésem, hogy ő az égvilágon semmit. Inkább csak azt, amit mások mondatni akartak vele, nevesen, hogy ha egy táncdalfesztivált szocialista alapokra helyezünk, akkor az ott elhangzó dalok között akadjanak olyanok is, amelyek oktató, tanító jellegűek, ugyanakkor egy olyan létező társadalmi problémára hívják fel a figyelmet, mint a magyar nyelv nagyfokú erodálódása.
S egy, csak egy leány van talpon, e vidéken, aki ki meri jelenteni: a mocskos szájú nagymamákkal és a hülyeségeket makogó úttörőkkel ellentétben ő bizony a „jó napot” formulát használja.
Nem úgy, mint szerencsétlen, 19 éves Takács elvtárs, aki ha ma élne, fejlett demokráciánkban vígan tiktokozhatna vagy reppelhetne akár 35-30 bazmeg/perc sebességgel is.
S mondanám, hogy a mai kor történéseivel való összehasonlítás nem állja meg a helyét, csak ha ezt mondanám, nem lenne igazam. Mert szent meggyőződésem, hogy valahol itt, ebben a gondolkodásmódban gyökeredzik az a fajta mai polkorrekt beszédmódunk, aminek fő ismeérve a „mindent másnak hívás”. Ha például nem akarjuk megbántani a rózsaszíneket, akkor azt mondjuk, hogy magenta. És igaz, hogy a lábatlan gyíknak nincs lába, amiről ugye, a nevét is kapta, de így a lábatlan emberek is megsértődhetnek, egyszóval hívjuk a lábatlan gyíkot másképp közlekedő gyíknak inkább.
Kétségtelen, hogy Takács elvtársnak a köszönés terén ma jóval könnyebb dolga lenne. Az viszont már egészen más kérdés, hogy vajon a kommunikáció egyéb formáit és élethelyzeteit tekintve mennyiben tudna megfelelni a mai társadalmi elvárásoknak.
Mert ha ilyen szarvashibát vétene, egyhamar ott találná magát a 444 vagy a Nyugati Fény pellengérjén.
Varga-Bíró Tamás – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
