Manfred Weber megint rosszkor, rossz időben, rossz helyen szólalt meg. Akkor fitymálta le a nemzeti szuverenitást, amikor főnök- és honfitársnője, Angela Merkel Brüsszelben éppen szuverén módon érvényesítette a német érdekeket.
Nagyra becsült főáramos elemzők s náluk is nagyobbra becsült főáramos politikusok most persze azt mondják, Merkel „lefeküdt” Orbánéknak. Mindjárt lejár ugyanis a németek soros elnöksége, aztán a Mutti kancellársága, ő pedig nem akarja saját békebírós imázsát elrontani. Maga után jó emlékeket hagyva szeretne távozni. Szubjektív vágy ez egy korántsem hibátlanul dolgozó asszonytól, de van azért valami objektív is a dologban.
Éppenséggel a nemzeti szuverenitás.
Ha már nem létezne, vajon miért elemi érdeke Németországnak, hogy az unió mindenképpen fennmaradjon? Csak nem azért, mert régóta ez az egyetlen játszótere, itt övé a labda, s oda passzolja, ahová akarja?
Merkel ért valamit Európa és a világ feléjük szivárgó, gyanakvó lélektanából. 1945 után a németek körbeszigetelése (területi-ideológiai kettévágása, fegyverkezésük szigorú korlátozása) a jaltai hatalmi rend egyik alapművelete volt. A berlini fal leomlásakor persze hozsannázott a média, de még emlékszünk, a korabeli brit és a francia politikusok milyen savanyúan vélekedtek a német újraegyesítésről.
Joggal, mert gazdasági ereje, geopolitikai súlya miatt Németország egy-kettőre az unió hatalmi kulcsszereplője lett, s a brexit csak tovább élezi ezt a helyzetet. Macron hangsúlyosan növekvő (momentán irreális) európai étvágya sem csak egyéni ambíció. Nincs új a nap alatt: Nagy-Britannia – híven hagyományaihoz – a kontinenstől finnyásan elkülönülve, a gall kakas pedig tollazatát felborzolva felel a folytatólagos német kihívásra. Triászukhoz képest Európában mindenki más egyelőre csupán asszisztens.
Németország érdeklődése régiónk iránt hagyományosan erős, mi vagyunk a történelmi vonzáskörzetük. Csúf és szép emlékeink jócskán akadnak egymásról (a lengyeleknek főleg inkább csúfak), ám ez mit sem változtat azon, Berlinben legalább tudják, hogy Budapest az nem Bukarest, s hogy Németországnak igencsak hosszú a lengyel határa. Gazdasági összefonódásunk egyenlőtlen mértékű, de szerves. Eladóként kiváltképp fontos nekik ez a régió, különösen most, amikor a 4-5. ipari forradalom terén tapasztalható német (és európai) lemaradás miatt világszerte piacokat veszítenek. Kicsit is realista német politikus az uniót megosztó Nyugat-Kelet viszonyt jó, ha ebben a keretben értelmezi. Semmi sem hiányozhat neki kevésbé, mint egy kelet-közép-európai galiba. Ostoba az, aki saját hátországát gyengítené meg.
Továbbá azzal is tisztában kell lennie, hogy ami a fukar Észak – „pazarló” Dél uniós ellentétét illeti, a görögök kíméletlen pénzügyi elintézése óta, Délen szinte vágni lehet a németek iránti ellenszenvet.
Merkel most jól, nemzeti alapon döntött, amikor vállalta a kompromisszumot, bárhogy füstölögjenek is ezért a tengerentúlról, s bárhogy visszhangozzák is ezt a mérsékelten tehetséges honi ellenzéki politikusok.
Mindezt persze bármilyen szósszal le lehet önteni, a hús a tányér közepén ettől még nemzeti marad. (Minapi hír: a távozó britek máris hadihajókkal fenyegetőznek, ha az unió nem respektálja halászati felségvizeiket… Brüsszelben nyilván eközben is szól az Örömóda…) Ne siessünk hát a nemzeti szuverenitás kidobásával, rágjuk meg alaposabban. Lehetőleg realistán: mindig az értelmes együttműködést szorgalmazva, de ép, szuverén fogazattal.
Brüsszelben Weber az állandó szószfelelős, Berlinben Merkel hozzá képest már-már realista.
Pillanatnyilag.
Galló Béla
politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »