1987 óta járok focimeccsekre több-kevesebb rendszerességgel. Az elmúlt 27 évben sok szép élményt adott ez a szenvedély. Szeretem az ultrák rendkívül kreatív, szemet gyönyörködtető és lelkesítő koreográfiáit, az orkánerejű dalokat és rigmusokat, a hangulatot téli mínuszokban is felforrósító pirotechnikai bemutatókat, a pályára beszállva kibomló sok ezer pénztárgépszalag lenyűgöző látványát, egyszóval mindazt, amit a minőségi szurkolás jelent. Szerettem mindezt. De szép lassan elveszik tőlem. Önkényesen, dilettáns kényszerképzetek és fóbiák, és főleg a haszon miatt.
Mára jogszabállyal száműzték a lelátókról a füstöt és a tüzet, börtönbüntetést kockáztat, aki netán pénztárgépszalagot hajítana a pályára, nemzeti jelképeink kirekesztő üldöztetés tárgyává lettek (tavaly a Szolnoki Olaj az izraeli Hapoel Holon kosárlabdameccséről a szolnoki rendezők kitiltották a magyar és a székely zászlókat, és ezzel felzárkóztak a bukaresti magyarellenes politikusokhoz), és szájkosártörvénnyel némítják el az önálló gondolat és vélemény kinyilvánítását.
Azt mondják, a meccseken csakis a sporttal összefüggő megnyilvánulásoknak van helyük, a politikának semmi keresnivalója a lelátón. Csakhogy egyfelől bicskanyitogató szemforgatás ez abban az országban, ahol számos futballklub és sportági szakszövetség élén politikusok állnak, másfelől a vélemény-nyilvánítás szabadsága alaptörvényben biztosított jog, amit semmilyen jogszabály nem írhat fölül. Igen, a tisztelt politikus sportvezetőknek – ha betartanák a törvényt – adott esetben tűrniük kellene a lelátók népének politikai állásfoglalását, még akkor is, ha az történetesen kényes személyüket érinti. De mert nem tűrik, elhatározták a stadionok megtisztítását mindattól, amit a szervezett szurkolói csoportok képviselnek.
Ennek jegyében a legújabb agyrém, hogy a sporttörvény dr. Vas Imre és Simon Róbert Balázs fideszes képviselők által jegyzett módosítási tervezete alapján a sportegyesületek jogosultak lesznek érzékeny személyes adatokat rögzíteni, tárolni, kezelni, amennyiben képmásból, íriszképből vagy vénalenyomatból generált egyéni algoritmizált alfanumerikus kódot alkothatnak, ami által ki-ki beazonosítható. Mindezt azzal magyarázzák, hogy „az európai viszonylatban is magas színvonalú létesítményekben a kulturált, családbarát szurkolási formák érvényesüljenek, visszaszorítva a rendbontó, hangulatromboló magatartási cselekményeket.”
Dr. Vas Imre és Simon Róbert Balázs tehát ismeretlenül is jó előre potenciális bűnelkövetőknek tekinti a szurkolókat, akiket ezért listázni és rendszabályozni kell. József Attila írja: „Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.”
„Nyilvántartanak – nyilván tartanak tőlem”, énekelte harminc évvel ezelőtt a Kontroll Csoport. Úgy tűnik, bizonyos dolgok nem változnak.
Vagy mégis?
Az 1980-as években, de még az 1990-es évek elején is nyugdíjas jegyszedő nénik-bácsik álldogáltak a stadionok kapuinál. Ma „profik”, nem ritkán alvilági kötődésű szekusok egrecíroztatják akár három lépcsős motozás során a szurkolókat, egyes hústornyok, ha kell, a meccs előtt meglátogatják és megfenyegetik a szurkolótáborok „renitens” vezéralakjait, nehogy esetleg eszükbe jusson valamely magát mindenre feljogosítva érző klubtulajdonost hangosan kritizálni.
Az 1980-as években, de még az 1990-es évek elején is izgalmas, jó meccseket játszottak a magyar stadionokban, melyek olyanok voltak, amilyenek, de volt hangulatuk, a csapatok összeállítását évekre meg lehetett jegyezni, mert létezett klubhűség, a játékosok többsége pedig magyar volt. Ma gyakran évente átalakulnak a keretek, hatodrangú afrikai meg délszláv alibifocisták tömegei fordulnak meg a klubokban a játékosügynökök nagy megelégedésére (ez a legális emberkereskedelem), a színvonalat pedig mi sem jellemzi jobban, mint hogy gyakran 5-600 mazochista lézeng csak a „huligántalanított” stadionokban. Ez döntő cáfolata annak a cinikus ostobaságnak, mely szerint a családok azért nem járnak meccsre, mert félnek a „huligánoktól.” Túrót, hogy visszafogottan fogalmazzak!
A családok és úgy általában a szurkolók azért nem járnak meccsre, mert az úgynevezett biztonsági személyzet semlegesítendő ellenségnek tartja őket, mert senki nem lehet biztos benne, hogy amit a pályán lát, az nem bunda, mert a magyar válogatottban a hazájukért küzdő játékosok helyett a frizurájukkal foglalkozó agyonfizetett celebkurvák szerencsétlenkednek, akik – Urbán Flórián pontos megfogalmazásában – Bukarestben teleszart zokniként lődörögtek a pályán, megalázva az egész magyarságot, és mert a kiadási-bevételi táblázatokban gondolkodó klubtulajdonosok semmibe veszik a hagyományokat, a szokásokat.
George F. Hemingway, a Kispest tulajdonosa például egyik első intézkedéseként kihajította a szurkolók által megszokott és kedvelt indulót, s a Happy days are here again című 1929-es amerikai szirupos sláger dallamára íratott primitív és prozódiailag botrányos magyar szöveget, melyhez minden ésszerűséget sutba dobva ragaszkodik, s tökéletessége vélt tudatában arrogánsan kioktatja kritikusait, miközben hadjáratot folytat a kispesti ultrák ellen – azok ellen, akik a 2000-es évek közepén megmentették a klubot a megsemmisüléstől.
1987 óta sok száz meccsen voltam, de alig tudnék olyan esetet említeni, amikor szurkolói rendbontás történt a stadionokban. Ez sosem volt jellemző Magyarországra, de ha netán előfordul, annak felszámolása a rendőrség dolga, s nem az a megoldás, hogy jó előre rabosítják az összes szurkolót. (Persze a magyar rendőrség kormányokon és rendszereken átívelően nem képes ésszerűen kezelni a tömegrendezvényeket, visszatérő jelenség, hogy egyes személyek kiemelése helyett egy egész szektor kapja a könnygázt és a gumibotot, akár gyerekek is – hogy is állunk akkor a családbarát stadionokkal, nagyokosok?)
A lelátókon jellemzően nem „huliganizmust”, hanem szenvedélyt tapasztaltam: szenvedélyes ragaszkodást olyan értékekhez, mint hagyomány, klubhűség („nőt, kocsit cserélhetsz, klubot soha – hirdetik a kispesti ultrák), igazság, egyenesség, bajtársiasság. Megtapasztaltam, hogy az ultra nem bűnöző, hanem teljesen hétköznapi ember: lehet akár ügyvéd, akár autószerelő, akár sofőr, bármi. Csak éppen szenvedélyesen szereti a csapatát, és ezért hóban-fagyban, esőben, kánikulában, hazai pályán és idegenben is rekedésig szurkol kedvenceinek, vállalva éhséget és szomjúságot, szekus és rendőri atrocitást, és saját költségén megteremti azt a hangulatot, amelyet a tévés kommentátorok lelkesen üdvözölnek – és amelyet a törvény immár üldöz.
A virtualitásokat kínáló haszonelvű világ ugyanis nem szereti a szenvedélyt, a hűséget, a kitartást, egyszóval azt, ami veszélyesen valóságos és emberi. Nem kell az ultra, aki maga festi zászlóit, drapériáit, megszervezi önmagát, és még véleménye is van. Szponzorlogós lufikat lengető, hotdogzabáló bárgyú vásárló kell, akit nem zavar, hogy a minden rezdülésével Kispesthez kötődő Puskás Ferenc hagyatékát Felcsútra einstandolták, vagy hogy Albert Flórián emlékét száműzik a multinacionális biztosító dicsőségét hirdető Groupama Arénából.
A szenvedély ma korszerűtlen és zavaró, mert nagyon is emberi, ezért a Magyar Labdarúgó Szövetség hétről hétre szórja a büntetéseket jogi tekintetben definiálatlan, ismeretlen feltételrendszer alapján önkényesen minősített „megbotránkoztató” rigmusok miatt, arra ösztönözve ezzel a klubokat, hogy a szenvedélyt kiirtsák a lelátókról. Fogyassz és kussolj! – ez a kimondatlan jelmondat.
Mert üzlet az egész világ, és a biztonságos haszonért biometrikusan is nyilvántartásba vennének – előbb csak az íriszképemet és a vénám lenyomatát akarják, de végül – Shakespeare óta tudjuk – Shylocknak a szív kell. De József Attilával vallom: „ Az én vezérem bensőmből vezérel! / Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, / nem kartoték-adat. / Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!”
Ágoston Balázs
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
