Ebben a szétszakadozott országban, amely főként északon, középen és keleten a Szudáni Fegyveres Erők (SAF) és a déli és nyugati területeket uraló paramilitáris Gyorsreagálású Támogató Erők (RSF) ellenőrzése alatt áll, az Emergency Response Rooms sokat tesz mindazokért, akik nem tudják megvédeni magukat. A L’Osservatore Romano február 26-án interjút közölt az egyik aktivistájukkal.
A két fél a mai napig háborúban áll egymással, és ebbe a konfliktusba – a különösen Kordofánban és Dárfúrban aktív – fegyveres csoportok sokasága fonódik bele. A három éve tartó szüntelen háborútól vérző és szörnyű atrocitásoktól szenvedő Szudánról beszélt a vatikáni médiának Duaa Tarig, az Emergency Response Rooms tagja. Ez a helyi hálózat ma már 26 ezer önkéntest számlál az afrikai országban; alulról szerveződve jött létre a konfliktus 2023. április 15-i kitörése után, hogy választ adjon helyben a vészhelyzetekre.
A berlini külügyminisztérium meghívására Németországba utazik a fiatal aktivista, és előtte Rómában részt vett Szudán – A néma katasztrófa című kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a Luigi Sturzo Intézetben szervezett a Hanns Seidel Alapítvány olaszországi és vatikáni képviselete és Németország szentszéki nagykövetsége.
„Szudánban még mindig élnek emberek a frontvonalban, a háborús övezetekben, mint például Kordofánban; vannak emberek vagy közösségek, akik egy népirtást éltek éppen túl, mint Észak-Dárfúrban; vannak olyan helyek, amelyek most próbálnak erőre kapni, mint Kartúm; de vannak olyan helyszínek is, amelyek nem élték át a háborút, és a szegénység ellenére befogadják a harci övezetekből menekülőket” – magyarázza. Az ENSZ adatai szerint a háborúnak legalább 40 ezer halottja van – bár a humanitárius szervezetek szerint ez a szám sokkal magasabb, akár a 150 ezret is meghaladhatja, ám a hatalmas biztonsági kockázat miatt a mérleget nehéz ellenőrizni –, és a világ legnagyobb humanitárius válságát idézte elő: több mint 14 millió ember kényszerült otthona elhagyására, a járványok és az éhínség közepette.
„Az Emergency Response Rooms munkájába a háború első napjától kezdve bekapcsolódtam”, hogy segítsem a szenvedő lakosságot – folytatja az észak-szudáni származású, de Kartúmban született és nevelkedett Duaa. Az önkéntesek és a humanitárius segítők az úgynevezett ellenállási bizottságokból kerültek ki: ezek a csoportok már aktívak voltak a 2019-es népi tüntetések idején is, amelyek a harminc évig hatalmon lévő Omar el-Besír bukásához vezettek. „Kezdetben háborúellenes graffitiket rajzoltunk – meséli Duaa, aki képzőművészeti kurátor –, majd a válság tetőpontján a humanitárius segítségnyújtásnak szenteltük magunkat”. Ma „az önkéntesként végzett munkánk egy része abban áll, hogy menedékhelyeket alakítunk ki és tartunk fenn a belső menekültek számára, azoknak, akik a harci övezetekből a viszonylag biztonságosabb területekre menekülnek”. Ezekben az intézményekben napi étkezést és alternatív oktatási programokat biztosítanak, amelyek célja, hogy lekössék a gyerekeket, hogy ne az utcákon töltsék az idejüket, és közvetlenül fellépnek az alultápláltság ellen, olykor a rendelkezésükre álló erőforrásokkal, partnerszervezetekkel együttműködve, máskor pedig helyi megoldásokat keresve.
Egy különleges kezdeményezés, amelyben Duaa közvetlenül is részt vett, a közösségi konyhák hálózata. „Az erre a célra kialakított terek az összes szudáni városnegyedben, ahol jelen vagyunk, többnyire iskolákban, klinikákon vagy klubhelyiségekben működnek”. Napi egy étkezést biztosítanak, és vannak kapcsolódó szolgáltatások: a nők számára fenntartott biztonságos helyek, pihenőszobák, ahol például nyugodtan szoptathatnak. Tereket létesítenek a gyerekek számára is, és szövetkezeteket hoznak létre.
Az Emergency Response Rooms kölcsönös segítségnyújtási hálózata, amelyet 2024-ben Nobel-békedíjra is jelöltek, egy nők által vezetett szervezet – mondja az aktivista, kitérve a nemi alapú erőszak elleni küzdelemre is. A közösségen belülről fakadó megoldásokat keresik, különösen a megszállás, az ostromok idején, amikor nem lehet hozzáférni más szervezetek nyújtotta segítséghez vagy például a nemi erőszak utáni egészségügyi elsősegélycsomaghoz (ennek célja a HIV-fertőzés megakadályozása, a nemi úton terjedő fertőzések kezelése, a nem kívánt terhesség megakadályozása, sebkezelő eszközök biztosítása – a szerk.). A fő cél, hogy maguk a nők tevékenyebben vegyenek részt a döntéshozatal folyamatában, ehhez biztosítanak képzést is. Különösen fontos ez egy olyan helyzetben, amikor a férfiak a besorozás célpontjaivá válnak az egyik vagy a másik oldalon. „Vannak a szervezetünkben olyan nők, akik tagjai a mezőgazdasági szövetkezeteknek, a közösség és a társadalmi szövet helyreállításán és gondozásán fáradoznak, részt vesznek iskolák építésében, mint például Kordofánban.”
Az iskolák helyzete Szudánban nagyon súlyos, főleg mert az oktatási rendszer már a háború előtt sem volt hatékony, a hadi műveletekkel pedig az iskolaépületek nagy része megrongálódott vagy megsemmisült. „Rendelkezünk egy alternatív oktatási programmal, amelynek része az iskolák újjáépítése, napelemek biztosítása, hogy legyen áramellátás, és a gyermekeknek szánt meleg étel elkészítése.” Olyan militarizált gyerekekről van szó, akik a háborúban nőttek fel, látták a fegyvereket, a tankokat, a vadászgépeket, sokan elveszítették a családjukat vagy maguk is megsérültek, tehát traumatizáltak. Oktatási programjukon keresztül gyógyítják a gyermekeket, segítenek nekik mentálisan és érzelmileg felépülni. Igyekeznek alkalmassá tenni a tereket a gyerekek oktatására, játékokat, ételt adnak, és próbálják vonzóbbá tenni számukra az iskolát. A toborozható gyerekek alsó korhatára Szudánban 10 év körül mozog; sokan a harctéren kötnek ki, „elkápráztatva a fegyverektől és a hatalomtól”.
A pápa folyamatosan biztosítja közelségéről a háború sújtotta szudáni népet. Duaa elmondja: „nagyon fontos, hogy a Szudánra irányuló figyelem ne csökkenjen”. Összegyűjtik a híreket a médiából, a pápa beszédeit, elolvasnak és továbbítanak minden hírt, posztot, nyilatkozatot: „az emberek csak így érezhetik, hogy nem felejtették el őket, mert azokon a helyeken az ember teljesen el van vágva a külvilágtól. A szolidaritás reményt ad nekik, és azt érezteti velük, hogy valami nagyobb dolognak a részei.”
Forrás: L’Osservatore Romano
Fotó: STR / AFP
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
