Alig egy hete, hogy elment Sztankay István, majd két napra rá Avar István. Külön-külön is pótolhatatlan veszteség, együttesen azonban sokkoló. Személyes veszteség mindannyiunknak, ezt talán bármi túlzás nélkül állíthatom. Tudatosította bennünk – vagy megerősítette a már amúgy is meglévő érzést –, hogy valami végérvényesen véget ért. Múlttá változott.
Sztankay esetében az a különösen lesújtó, hogy ő az örök Fiatal volt. Bors Máté egyszerűen nem öregedhet meg. A zseniális Hattyúdalban is ő volt a kölyök, és egész pályájára ilyenként rögzült bennünk. Ahogy aztán idősödött, azt nem voltunk hajlandók komolyan venni, és úgy voltunk vele, hogy az csak egy félreértés, és majd helyrerázódik.
Mindenki szerette. Fel sem vetődött kérdésként, hogy ez másképp is lehetne. A maiakkal már ez nem olyan egyértelmű – se szeri, se száma a botrányoknak, a kételyeknek, a piszkálódásoknak, az ambivalenciának. Bors Máté, a vidám vagány megkérdőjelezhetetlenül a miénk volt.
Avar István a mérhetetlenül sok szerepe közül – és most magánvélemény következik – azokban volt a legtermészetesebb, amelyekben valamilyen vezetőt személyesített meg. Mégpedig olyat, amelyik vezetőben valóban hinni lehet. A komoly embert. Mindez azokban az időkben történt, amikor nemigen tehettünk mást, mint bízni a vezetőkben. Politikaiakban is, szakmaiakban is. A mostanában nagy mértékben elharapózott gusztustalan és idióta fikázással ellentétben sok volt köztük, akikben lehetett bízni az adott és megváltoztathatatlannak tűnő körülmények között. Akik a hatvanas-hetvenes éveket valóban végigélték, és nem a mostani sok politikai és médiahazugságból ismerik, azok tudják, hogy minden gond és hülyeség ellenére igenis országépítés folyt. Helyenként vitákkal, lelkiismereti konfliktusokkal, útkeresésekkel, de mindenképpen pozitív szándékkal és eltökélten. Avar ezt az embertípust jelenítette meg számomra. Biztosra veszem, hogy nem vagyok vele egyedül.
Őket veszítettük el most egyszerre.
Micsoda társasághoz csatlakoztak odafenn! Hosszasan sorolhatjuk a hatalmas egyéniségeket, akik a félmúltat – most már egyre inkább a végleges múltat – fémjelezték a színészetben és a magyar filmekben. A maguk idejében természetesnek vettük a színvonalasságukat. Fel sem merült, hogy a nívó lejjebb vagy sokkal lejjebb is lehetne. Nem becsültük meg őket eléggé.
Azok az idők, a hatvanas-hetvenes évek – de még talán a nyolcvanasok is – voltak a magyar televíziózás aranykora. Egy csatorna volt, és mindenki azt nézte. Közösségi élmény. Másnap meg lehetett beszélni a munkatársakkal, az ismerősökkel az esti filmet vagy műsort. A képernyőn látottak mindenkinek a közös élményét jelentették. A szereplők pedig, főleg a magyar színészek, szinte családtagnak számítottak. Az élmény ilyen közösségi mivolta ma már alig érthető. Száz csatorna lett azóta, de mindenki mást néz, a színvonalról ne is beszéljünk, és ezért a nézőnek a tévézési élménye nemhogy sokszorosan több, vagy egyáltalán csak több lett, hanem pontosan kevesebb. Mert nem közösségi jellegű. A silány abrak tömeges elénk lapátolása agyoncsapta a tévézést. Vége lett, meghalt. Vele együtt egyfajta légkörnek is, amit akár például Sztankay vagy Avar nevével fémjelezhetünk. Elmenetelük ezt a húrt is megrezegtette bennük. Többé talán már soha nem fog el bennünket az a közös hit, amelyet őket és társaikat nézve együtt érezhettünk annak idején az összes nehézség ellenére, de legalább fejlődést látva és őszinte hittel a jövőben.
Jönnek újak? Itt a szabadság, itt a rengeteg médiahozzáférés, jöhetne. Elvileg jöhetne. Azonban nyoma sincs. A túlkínálat egyrészt a közösségi élményi jelleg megszűnésével, másrészt a színvonal döbbenetes zuhanásával járt együtt. Lement kutyába. Akadnak ugyan jó színészek hébe-hóba, van néhány jó figura. Nem sok. És főleg nem akkorák, mint akikhez hozzászoktunk annak idején. Gagyi van, debil senki celebek vannak herevasalással és hasonló primitív dolgokkal, nézettségi mutató növelése van profitszerzési okokból, a bárgyú tömegigény kiszolgálása és kihasználása folyik, a pártpolitikai bolhacirkusznak a pofánkba tolása van ezen a területen is. Ki kell mondani: ez sokkal gonoszabb és irgalmatlanabb cenzúra annál, mint ami a hatvanas-hetvenes években uralkodott. Akkoriban sok minden át tudott jönni a cenzúrán, miközben az legalább gondosan ügyelt a színvonalasság megtartására.
A gazdasági és a társadalmi válság mellett morális válsággal is küzdünk. Egyre nagyobb reményvesztettséggel. Sztankay és Avar elmenése azért sokkoló, mert velük és hasonló nagy kaliberű társaikkal nagyon fontos támaszt veszítünk el ebben a kétségbeesett küzdelemben.
Forrás:radicalpuzzle.blogspot.com
Tovább a cikkre »
