Sztálingrádot és Leningrádot leszámítva a második világháború leghosszabb ideig tartó ostroma Budapestet pusztította.
A nyilas vezetés 1944. november elején megkezdte ugyan a kormányszervek kitelepítését a nyugat-magyarországi úgynevezett gyepűszállásokra, Szálasi Ferenc nemzetvezető azonban ekkor még azt mondta: „Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni.”
A nyílt várossá nyilvánítást a katolikus és a református egyház vezetői is szorgalmazták. Sztálin sem gondolt eleinte ostromra. A Horthy-féle átállási kísérlet kudarcáig semmi esetre sem. Október 24-én döntött úgy, hogy Budapestet erővel veszi be.
Malinovszkij marsallnak október 28-án adta ki a támadási parancsot, a győzelem dátumát pedig úgy határozta meg, hogy november 7-én már díszszemlét lehessen tartani a magyar fővárosban. Így vette kezdetét a 108 napos ostrom, amely a szovjet haderő magyarországi veszteségének felét okozta.
A Vörös Hadsereg Sztálin parancsának megfelelően Kecskemét irányából 1944. október 29-én lendült támadásba, mégpedig egy meglehetősen széles, 95 kilométeres arcvonalon. A 23. magyar tartalékhadosztály nem bírta a nyomást, a támadó ékek aznap estig 8–10 kilométeres mélységben hatoltak be a védelembe. Az Alpár–Kiskunfélegyháza közötti áttörés megállítása érdekében hiába vetette be a honvédség a 2., másnap hajnalban pedig a 4. gépesített hadtestet, a magyar királyi 3. honvéd hadsereg arcvonala gyakorlatilag összeomlott. November 2-án a szovjet csapatok Monor térségében elérték az Attila-vonal külső védőövét. A jól megerősített magyar és német állások azonban megállították a támadást.
Sztálin eredeti elképzelése, hogy Budapestet a Kecskemét irányából végrehajtott frontális támadással, úgymond „menetből” foglalja el, kudarcot vallott. November 4-én új parancsot adott. Eszerint a magyar fővárost északról és délről be kell keríteni, majd a katlanba rekedt védőket a minden irányból megindított támadással kell legyőzni. Sztálin a seregeit az új elképzelésnek megfelelően átrendezte.
Gigászi haderőt, két hadseregcsoportot, a 2. és 3. Ukrán Frontot is hadba vetett, amit az 1. román hadsereg egészített ki.
Ez utóbbi 7. hadteste a Pécel és Isaszeg közötti területet szállta meg. Az Attila-vonalon a harcok a november eleji támadást követően sosem szüneteltek, de erről a területről a védők szívós ellenállása miatt hadműveleti mélységű offenzíva december végéig nem érte Budapestet. Malinovszkij marsall november 18-án parancsba adta, hogy Pestet egészen a Duna vonaláig legkésőbb november 23-áig el kell foglalni.
Másodszor is csalatkoznia kellett. Az Attila-vonal erejét mutatja, hogy Pestet csak 1945. január 18-án tudták a Vörös Hadsereg katonái elfoglalni. Buda egy hónappal később esett el, a harcok ott február 13-áig elhúzódtak.
Amúgy a fővárosi lakosságot meglepetésként érte a bekerítés. November eleje óta megszokta a közeli ágyúzást. Paradox módon még örült is a front közelségének, mivel az angolszász stratégiai légierő a szovjet csapatok közelsége miatt abbahagyta a főváros bombázását.
A lakosság kitelepítéséről december folyamán már egyre kevesebb szó esett. Eleinte a nyilas vezetés még tervezgette, de szállítókapacitás hiányában egyre csak halasztották. Végül elálltak tőle. Ne feledjük: több, mint egymillió civilről van szó, s ezt a számot a menekültek is és a budapesti kórházakba szállított sebesült katonák csak mégtovább növelték.
December 24-én délelőtt, amikor a főváros körüli ostromgyűrű már majdnem bezárult, a budapestiek még a karácsonyi bevásárlásaikat intézték. A város élte az életét. A nagykörúti kávéházak, vagy a boltok emberekkel teltek meg.
A fővárosiak az óvóhelyekre csak 1945. január elejétől húzódtak le, mikor az Attila-vonalat a Vörös Hadsereg már áttörte, és a harcok Pest lakóházai között dúltak. Véres csata dúlt: jellemző az ütközet hevességére, hogy a védők az utcai harcok során több, mint kétszáz szovjet páncélost lőttek ki. A vörös hordának minden házért, minden utcáért külön meg kellett küzdenie. És hát Budapesten ezekből nagyon sok van.
Budapest balsorsa több szerencsétlen körülmény egybeesésének volt köszönhető. A Nagynémet Birodalom mindenképpen tartani akarta a dunántúli kőolajmezőket, amely addigra lényegében az utolsó effajta nyersanyagforrásuk lett, és elvesztése a német haderő teljes mozgásképtelenségéhez vezethetett.
Bár a magyarországi hadszíntér csak mellékes fontosságú volt a szovjetek számára, hiszen a főcsapás Berlin felé irányult, ekkor még nem tisztázott ausztriai helyzet miatt Sztálin sürgetőnek tartotta, hogy csapatai a Duna völgyében is minél nyugatabbra érjenek.
A magyar nyilaskeresztes hatalom is a létéért vagy nemlétért folytatott harc színtereként tekintett a fővárosra. Miután Hitler Festunggá, vagyis erőddé nyilvánította Budapestet, világossá vált, hogy a Duna királynőjére jóval komolyabb ütközet vár, mint a nyílt városnak deklarált Párizsra vagy Rómára.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
