December 21-re esik a téli napforduló: ezen a napon a leghosszabb az éjszaka.
Az ókorban ettől a naptól kezdve jöttek a búskomorrá vált lelkek vidámítására az ünnepek, Saturnus istené Rómában, aztán a császárság idején Mithrasé, a bikán ülő napistené s végül Jézus születéséé.
A kommunizmus oroszországi, majd kelet-európai győzelme után Sztálin születésnapját ünnepelték milliók nemegyszer vallásos révületben. Az angol Wikipédia szerint az új napisten, Joszif Dzsugasvili három nappal előbb látta meg a napvilágot, de hatalmi megfontolásokból végül a téli napfordulón ünnepeltette meg születésének napját. (Lehet, hogy egy évet is csalt, mert ötvenedik életévét megünneplendő 1879 tűnt előnyösebbnek: ekkorra már teljesen leszámolt a trockiji ellenzékkel.)
A kis Joszif Goriban – amelynek akkor ötezer lakója közt grúz, örmény, zsidó és tatár is akadt – egy kis kunyhóban cseperedett fel. A kunyhóban kemence, asztal, pár ormótlan szék és szalmával bélelt fekvőhely volt: 1937-ben Berija márványcsarnokot emeltetett föléje. A Kelet mondavilágába illő mozzanat: Jézus születésének nyomorúságos barlangja fölé is díszes templom épült.
Apja – egy iszákos cipész – rendszeresen verte, s a kisfiú, mint szlovén életrajzírója, Mikeln írja, „meggyűlölte az apját, aztán meggyűlölt minden apát, minden feljebbvalót, minden erősebbet és végül minden embert is”. (A fiatalkorúak tököli börtönében az ifjú gyilkosok anamnézise hasonló, csak az apák cipészmestersége tűnt el a korral.) Vallásos, ám írástudatlan anyja nem tudta megvédeni: pletyka szinten az is az utókorra maradt, hogy nem az öreg Visszarion Dzsugasvili volt az atya.
(Ahogy Hitlernél a Rothschild vérvonallal huzakodnak elő, itt egy magas rangú cári hivatalnokkal, akinél az anya, Jekatyerina cselédkedett.) A mélyen hívő asszony révén a fiú a tbiliszi ortodox papneveldébe került, verseket írt – A holdhoz című költeménye a grúz költészet 1939-es orosz nyelvű antológiájába is bekerült –, majd tagja lett az egyik akkor alakult titkos munkáskörnek, s ötödévesen „úgyszólván a kápolna lépcsőin lett forradalmárrá”. Valószínűleg a sztálini stílust, a rövid kérdéseket, világos válaszokat és a logikailag megfellebbezhetetlen végkövetkeztetéseket a tbiliszi szemináriumnak és oktatóinak köszönheti az egész európai kommunista mozgalom.
A bolsevik párt rövid története című kötelező olvasmány marxi-lenini zsargonján átüt az orosz pravoszlávia és katekizmus – jegyzi meg Mikeln.
Sok mozgalmi név és álnév után az ifjú Dzsugasvili végül kiköt Sztálinnál. (Nekünk is volt Aczél elvtársunk, csak egy kicsit kisebb: az ő köpenyéből bújt elő a demokratikus ellenzék.)
Aztán Leninnek és az Ohranának, a cár politikai rendőrségének köszönhetően egyik legjobb szervezője lett az illegális bolsevik sejteknek. Ezek lényegében kettős frontot képeztek: kint a rendőrség volt az ellenfél, bent pedig akár az elvtársak ellenében is kellett érvényesíteni a központi vonalat. A bolsevik sejtek a kor leghatékonyabb mozgósító szervei voltak, erőben és erőszakosságban messze felülmúlták a szabadkőműves páholyokat, amelyek intellektualizmusa a lőni vagy nem lőni dilemmájában gyakorta bizonyult haszontalannak. 1907 és 1917 között Sztálin hét évet töltött börtönben és száműzetésben, szökéseiről ő maga gyártotta a legendákat.
A prágai tavasz egyik kiváló írója és esszéistája, Ladislav Mňačko feltételezi, hogy Tuhacsevszkij marsall, amikor Sztálin félreállításán tépelődött, olyan iratok birtokába jutott, amelyek az Ohranával való szoros, feltehetően ügynöki kapcsolatára utaltak. Sztálin gyorsan lépett: lefejezte a vezérkart és megsemmisítette a dokumentumokat. Lehet, hogy a harmincas évek végének nagy levéltári átvilágításai és iratmegsemmisítései ezzel az üggyel szorosan összefüggtek?
A nagy perek idején a szegény cipészgyerek vörös cárrá, napistenné változott át. Népmesei fordulat, nem? A gyerekek karácsonyfáin – miközben megszületett az a törvény, hogy fiatalkorúak 12 éves koruk betöltése után kivégezhetők – pópák, angyalok és fasiszták, vöröskatonák, spanyol milicisták, a Vörös Hadsereg csokoládé tankjai és szaloncukor repülői függöttek. Az első tétova kísérletek után 1936 karácsonyán, a második terrorhullám csúcsán – amikor nem győzték elégetni Moszkva környékén a főváros börtöneiben kivégzettek hulláit – már számtalan gyertya égett a birodalom nagyvárosaiban felállított óriás, csúcsukon vörös csillaggal díszített fenyőfákon.
A pánszlávizmus titkait kutató Gogolák Lajos nem véletlenül írta, hogy Sztálin központi szerepe a karácsonyi ünnepekben „igen jelentős folyamatot jelöl. Sztálin és a nép hivatalosan ápolt és már szellemi szférákba emelt kapcsolatát. A mostani orosz nép tudatában úgy él Sztálin, mint a haza újjáteremtője; Sztálin és a szovjet patriotizmus elválaszthatatlanok … Sztálin divinációjában már valósággal »nemzeti« mítosz szükséglete jelentkezik – és Sztálin hivatalosan táplált politikai mítosza lassan már áttevődik a vallásos szférák közé.” Lenin, a nagy halott ereje is e természetfölötti legitimitást támasztja alá. A nagy terror árnyékában a népélet kutatói buzgón gyűjtötték a Lenin- és Sztálin-mondakört.
A keleti mohamedán köztársaságokban – írta Gogolák – Lenin szinte isteni személyként tűnt fel a nép között, materialista messianizmusát és osztályharcos forradalmiságát a Kelet népei jól összeegyeztették azzal a hittel, hogy Allah küldötteként jelent meg a földön. Az NKVD jelentéseiben Lenin és Sztálin kultusza – ekkor merül fel, hogy az ősi Chorezm okos vízgazdálkodását felelevenítve egész Szovjet-Közép-Ázsiát öntözhetővé tegyék – természetes fokmérője volt a szovjet hatalom és az új orosz birodalmi gondolat elfogadásának.
A diktátor halála leírásában még a valóság is népmesei elemként jelenik meg. Ponomarenkó visszaemlékezéseit olvasva Berija híres jelenete, az utolsó aktus az istenség hatalma előtt pont ilyen. „Meghalt a zsarnok, szabadok vagyunk!” – kiált fel a politikai rendőrség feje, mire a haldokló kinyitja a szemét. Berija térdre esik, bocsánatért esedez, a kezét csókolgatja. S abban a pillanatban, mikor Sztálin meghal, kocsijába ül és elhajt.
magyarhirlap.hu – Tamáska Péter
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
