December 30-án lett volna a Szovjetunió 100. évfordulója, ha nem szűnt volna meg 20 éve.
Sokan keverik a kommunista hatalomátvétellel, 1917-tel. Pedig maga a megalakulás egy 3-4 éves káosz után lett csak.
1917-ben – már a novemberi kommunista hatalomátvétel előtt – megkezdődött Oroszország szétesése. Jellemzően pontos határok nélkül, a kivétel Finnország és Lengyelország, melyeknek eleve volt meghatározott területük Oroszországon belül, mindkettő autonóm terület volt Oroszországon belül, már ez a valóságban csak Finnország esetében érvényesült.
A szétesés szinte mindenhol polgárháborút okozott. A jellemző ellentét a kommunista-nacionalista. Kivéve Ukrajnát, ahol anarchisták, agrárszocialisták, nacionalisták, s kommunisták folytattak egymás ellen négyes harcot, s Grúziát, ahol a fő ellenállás a kommunista-szociáldemokrata viszály volt.
S maga Oroszország központi része, az etnikailag orosz törzsterület is ilyen volt. A kommunisták, a monarchisták, s az 1917 február-november közti rezsim hívei (szocdemek, agrárszocialisták, polgári demokraták) voltak a 3 fő erő.
A polgárháborúk mindenhol befejeződtek 1922-ig. Ahol a kommunisták vesztettek – Finnország, Lengyelország, Észtország, Lettország, Litvánia -, azokból független állam lett. Ahol pedig a kommunisták nyertek – Oroszország, Belarusz, Ukrajna, Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia -, ezek lettek a Szovjetunió megalapítói.
Az azeri-örmény viszály már akkor létezett. Ennek oka részben történelmi, részben földrajzi. A történelmi ok: az azeriek tulajdonképpen eltörökösödött perzsák és kaukázusiak származásilag, az Oszmán Birodalom hű szövetségesei voltak, míg az örmények meg meghódított, leigázott népként tekintettek magukra. Plusz a földrajz: az örmény etnikai terület egy fontos része, Karabah azeri földekkel van körülvéve (kb. amolyan “örmény Székelyföld”), míg az azeri terület pedig 2 részben van, egy nagy rész a Kelet-Kaukázusban, míg egy kisebb – Nahicseván – nyugatabbra, a mai török-örmény-iráni határ mentén.
Moszkvában a kérdést úgy intézték el, hogy Azerbajdzsánt, Örményországot, Grúziát egyszerűen egyesítették Transzkaukázia néven. Más kérdés: ez még a szovjet hatalmi viszonyok között se működött, 1936-ban megszüntették Transzkaukáziát, visszaállítva a 3 korábbi államot mint szovjet szövetségi köztársaságokat, a 4 “problémás” terület – Abházia, Dél-Oszétia, Karabah, Nahicseván – pedig autonómiát kapott.
De az 1922-es Szovjetunió-alakuláskor még Transzkaukázia volt az egyik aláíró.
Ukrajna esetében először nyerésre álltak az antikommunista erők. A Kijev központú Ukrán Népköztársaság 1919 nyarán egyesült a Lvov központú Nyugat-Ukrán állammal, ezzel hatalmas területet magáénak mondva. Magyar szempontból érdekes, hogy ez az állam magának vallotta a mai egész Kárpátalját, sőt a mai Kelet-Szlovákia egy részét is. Végül a lengyelek háborút indítottak az ukránok ellen, mert az ukránok által követelt területen sok lengyel élt. Ez után a független ukrán állam zuhanása folytatódott, 1920 áprlisára győztek a Harkov központú ukrán kommunisták, átvéve a hatalmat egész Ukrajnában. Aztán ez a vezetés írta alá a Szovjetunió megalakulását ukrán részről. A legnagyobb csapást persze az okozta a független Ukrajna számára, hogy a fő támogatója Németország volt, mely időközben elvesztette a háborút.
Belarusz esetében a történet hasonló, csak kisebb intenzitással és gyorsabban. Ott is megalakul német segítséggel a független belarusz állam, majd nyernek a kommunisták.
Érdekesség, hogy mind Ukrajna, mind Belarusz esetében az utolsó nem-kommunista kormányzat külföldön végig folytatta tevékenységét jelképesen. Személyes élményem Torontóból, 1983-ből: épületen hatalmas ukrán zászló, s kiragasztva egy ismeretlen ember fényképe – persze utána néztem akkor, kiderült, ő az “Ukrán Népköztársaság” elnöke. Egészen 1992-ig meg is maradt ez a jelképes ügymenetet, amikor az emigráns “kormány” feje elutazott Kijevbe, s lemondott, ezzel jelképesen elismerve, hogy immár a független Ukrajna tényleges vezetősége az egyetlen ukrán vezetés. Belarusz esetében viszont ez az emigráns kormány máig létezik Ottawa (Kanada) székhellyel: a belarusz emigráns kormánynak nem tetszett a független Belarusz vezetése, így azt sose ismerte el.
Ezzel világos hogyan is lett a 4 alapító tag, ill. 6, hiszen az egyik fel lett osztva 3 részre 1936-ban.
Lenin és Sztálin a legnagyobb veszélynek az orosz nacionalizmust tekintették, így a cél az Oroszországi Köztársaság gyengítése volt.
Közben megkezdődött a környező államok bekebelezése. A környéken még 4 államban lett kommunista vezetés: Buhara, Híva, Mongólia, Tuva.
1924-ben meg lett szüntetve Buhara és Híva függetlensége.
Tehát 1924-ben az Oroszországi Köztársasaág közép-ázsiai régiójának egy részéből létre lett hozva Türkmenisztán és Üzbegisztán, hozzájuk csatolva Buharát és Hívát.
(Tuva 1944-ben lett csatolva a Szovjetunióhoz, de már nem kapott tagköztársasági státuszt. Mongólia esetében pedig fel se merült, hogy csatlakoztatni kellene.)
1929-ben el lett csatolva Üzbegisztán egy része, ebből lett Tadzsikisztán.
1936-ban el lett csatolva az Oroszországi Köztársasaág közép-ázsiai régiójának maradék része is, így lett Kazahsztán és Kirgizsztán.
1940-ben jöttek a háborús szerzemények: 4 sikeres és 1 sikertelen. A sikeresek: a 3 balti köztársaság és Moldávia. A sikertelen: Finnország.
A moldáv és a finn eset erősen hasonlít. Moldávia visszaszerzéséhez a jogi eszkös az volt, hogy Ukrajnából ki lett hasítva egy vékony övezet – ez a mai Traniszniszria -, s ott ki lett kiáltva a moldáv köztársaság, majd ehhez lett csatolva a Romániától megszerzett terület. Finnország esetében ugyanez, Karéliában ki lett kiáltva a karél-finn köztársaság, amihez csatlakoznia kellett volna Finnországnak, csak aztán a szovjet csapatok nem tudták megszerezni Finnországot a Téli háborúban. Végül mivel okoagyott lett, meg is szűnt a karél-finn köztársaság 1956-ban.
Az eredeti szerződés szerint egyébként a Szovjetunió inkább konföderáció volt, nem szövetségi állam. Hatalmas jogok maradtak a tagköztársaságoknál, beleértve a Szovjetunióból való kilépés jogát is. A későbbi fejlemény az volt, hogy ezek a jogon mind meg is maradtak, egyszerűen csak az egységes központi hatalom lassan mindenhová a saját embereit helyezte, így bár a jogok megvoltak, ezekkel nem élt senki.
Pár jelképes dolog egyébként megmaradt. Pl. nem volt hivatalos nyelv a Szovjetunióban, hivatalos nyelvek csak az egyes tagköztársaságokban voltak, de központi szinten nem volt erről semmilyen jogszabály. Persze a valóságban az orosz volt a hivatalos nyelv, csak éppen ezt nem mondta ki jogilag semmi. A másik az oktatás: hivatalosan az áltaklános és középiskolák mindig valamelyik tagköztársasághoz tartoztak, központilag nem voltak iskolák. Így pl. a havannai orosz iskolán az volt a felirat “Szovjetunió Követsége – Oroszországi Köztársaság Oktatási Minisztériuma”.
Aztán a gorbacsovi szétesés idején pont az lett felhasználva, hogy jogilag ez egy nagyon gyenge szövetségi állam volt. Tulajdonképpen mindenhol azt kezdte csinálni a helyi vezetőség, amit akart, Moszkva szava már nem számított, jogi korlátok meg alig léteztek.
Az eredeti ötlet már Sztálin alatt elhervadt. Az eredeti ötlet ugyanaz az volt, hogy a Szovjetunió világállam. Azaz amint valahol győz a “forradalom”, az az ország csatlakozik a Szovjetunióhoz. A jelképekben is megvolt ez, az eredeti szovjet himnusz az Internacionálé volt, Sztálin csak 1944-ben íratta meg a ma is orosz himnuszként használt himnuszt (a zene azonos, a szöveg persze más). A szovjet címer és zászló pedig sose tartalmazott semmilyen nemzeti jelképet.
Aztán a 30-as évek végére Sztálin rájött, szovjet identitás nem létezik, még a leghűebb kommunisták se rendelkeznek szovjet nemzeti identitással, így lassan el lett tolva minden az eleve létező felé. Ennek része lett az is, hogy nem kell a Szovjetunióhoz csatolni olyan területeket, melyek kívül voltak a kommunizmus előtti Oroszország területén.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
