Az egyházi naptárban nemsokára ráfordulunk a passió időszakára. Egy héttel előzi meg ezt az időszakot, ami húsvétig tart, az Estomihi vasárnap. Bizonyára Jézus is érezte lelkében azt a nagy szükséget, hogy szenvedésének, megaláztatásainak, isteni-emberi méltósága halálos próbatétele, a Via Dolorosa előtt is belekapaszkodjon az Egyetlenbe.
Intenzíven belekapcsolódjon az atyai kegyelembe, túlerőbe, az isteni Kősziklába. Mennyivel inkább lenne minden embernek szükséges a szellemi-lelki, mennyei Kőszikla! Így sokkal kevesebb lenne a gyilkos és napokat mérgező agresszivitás az egyének, népek életében. Mert Őreá mindig, mindenütt s mindenkinél biztosabban támaszkodhatunk. Őreá rároskadhatunk éjjel-nappal, soha nem mondja: hagyjál békén, elegem van, nekem is megvannak a gondjaim! Évmilliók óta panasztalan.
Ő nem ír panaszkönyvet az emberiség ellen, pedig írhatna. Ám, mily ámulatos-bámulatos, az Élet Könyvébe megteszi a nekünk, de még a mesterséges idegen intelligencia számár is láthatatlan, felismerhetetlen, feltörhetetlen bejegyzéseit.
Kozmikus könyvtárába, végtelen szívébe mindenféle jegyzet elfér. Mindenkoron. Mindenkiről. De mivel csak hit által, solafide élhető át, élhető meg ez az isteni, sziklaszilárd életerő, a hitetlenség vagy az álhitek digitális látszataiban éppen ez gyengül meg. Kihatása ennek a „lelki behorpadásnak”, hitgyengülésnek emberiség méretű, és következményű. Globális végelgyengülés előjele? Mert személyes sors méretű is: belső ürességhez, beomláshoz, önmagunkba omláshoz, depresszióhoz, transzcendens kiégéshez vezethet.
Mint amikor építkezésnél kiderül, hogy kilopták az építőanyag javát az alapból vagy a falakból. Vagy amikor csak úgy megindul magától a föld, mint Itáliának azon a településén, ahol a szép, ősi város alól hirtelen megindult a biztosnak vélt talaj. Haldokló város a szemünk előtt. Apokaliptikus látvány, ahogyan a szellemváros, a kiürített város lóg leomló homokfalával és a széttört házak látványával ég és föld között. Szerintem ilyen korunk embervilágnak az a része, amelyiknek nincs hite.
A hitetlenségnél még az is jobb, ha valamelyik világvallás hitrendszerébe kapaszkodik az emberek egy része – de vakhit nélkül! Mert még nem jutottak el Krisztusig. A velünk élő Kőszikláig.
A „Legyen velem” vasárnapon két Ige köröz a lelkemben. Nem sasszárnyon, nem vércseszárnyon, hogy lecsapjon rám. Angyalszárnyakon, hogy megáldjon – téged és engem. Szentlélek szárnyakon szívünkhöz suhanó-simuló két Ige mindegyike a 31. fejezetből való. Nem szeretnék számmisztikába tévedni, de szembetűnő: a 31-ben ott van a hármas szám, ami számomra a Szentháromságot jelöli, a Trinitast. Meg az egy, ami háromságos egy Istenünk pártalanságát, egyszeri, egyedi mivoltát jeleníti meg. Az egyházi naptárban kifejezetten Estomihi vasárnapra rendelt Igeként a Zsoltárok 31,3: „Légy erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam!”. A másik 31-es Ige pedig Jób könyvéből való: „Szövetséget kötöttem a szememmel” (31,1).
Megragadó Jób fogalmazása: Szövetséget kötöttem a szememmel – mire? Hogy nem tekintget szüzekre, gonosztevőkre, mások után nem leselkedik, sem hírszerzőkre, sem álhíreket híresztelőkre. Csalókra és hamis mérleggel, hamis tudattal mérőkre sem néz. Tisztában volt Jób a nagy téttel, amivel sok millió ember ma abszolút nincs tisztában. A szövetségből kilépő vagy eleve kimaradó ember a mennyei örökséget kockáztatja, ami a Mindenhatótól jön, s ami értékesebb mindennél. „Mi lett volna akkor osztályrészem Istentől onnan fentről, vagy örökségem a Mindenhatótól a magasságból?” (31,2).
Az Isten szerint bölcs, a minden filozófiát meghaladó életbölcsességre a szenvedések, veszteségek, csalódások nyomán eljutó Jób világossá teszi:
az emberlét kockázata, pusztító rizikója, hogy a talmit, bóvlit az arannyal, a lenti, földi múlót a Magasságos Örökkévalóval téveszti össze és cseréli fel.
Vannak ugyanis összemérhetetlen dolgok és valóságok. A katicabogár vagy hangya nem mérhető az elefánttal, az emberi csalárdság az isteni, atyai jósággal.
Nyilvánvaló, hogy ebben a létmérlegelésben dönteni kell. Jób ezért köt szövetséget a szemeivel, hogy azok első renden ne hamis és latrok barlangja lakóival, tűnő szépségábrándokkal, normátlan normájú, abnormális emberekkel szemezzenek, hanem az Örökkévaló Jelenvalót fürkésszék. Így és csak így, Jób és mi is mindennek meg tudjuk a látni valós értékét! Ma az Ige mindannyiunkat hív: a valós létértékét tudjuk felismerni, elismerni dolgoknak, eseményeknek, embereknek. Hiteknek és tévhiteknek.
Amikor Kárpátalja hívő népe a „kommunizmusban” nehéz próbáknak volt kitéve, szövetséget kötöttek sokan az Úrral, a Kősziklával. Így néztek szembe még a szibériai Gulággal is. Az elhurcoltak a szövetséges Istenre tekintettek, nem idegen hatalmakra, hamis politikai ígéretekre. Egyedüli reményük nem emberekre tekintett. Az otthon maradtak pedig bízó hittel, buzgó imádsággal az Örökkévalóra hagyatkoztak lélekben. Őreá bízták vacogó szeretteiket a sok ezer kilométeres távolban. Bizodalmas szívvel, a Gondviselőre, a lelki Kősziklára tekintve énekelték azóta és ma is, az ukrajnai háborús félelmek idején is himnuszukat: „Mindig velem, Uram, mindig velem,/Még ha nem láthat is gyarló szemem!/Azért ez énekem: Velem van Istenem,/Velem van Istenem, mindig velem. Bánat vagy félelem, kétség ha jő,/Hű karja átölel, oltalmaz ő./Nappal s bús éjjelen az Úr mindig velem,/Az Úr mindig velem, mindig velem”.
Estomihi – a téridőkön áténekelt evangéliumi ének végre belekerült az új Református Énekeskönyvbe is. Szövegét az 1860-70-es években a német ébredési prédikátor, E. H. Gebhardt írta, magyarra 1901-ben Kecskeméti Ferenc református lelkész, író, tanár fordította. Szívbe-lélekbe fészket rakó dallamát Lowell Mason (1792-1872) komponálta, aki az amerikai egyházi zene megújítója volt. És amennyire korok, kontinensek és lelkek között, fölött átzeng a dallam, úgy hatolt el ez az ének egészen Szibériáig, a Gulágokra és Ukrajnába napjainkban, Kárpátalja hívő vagy megrettent népéhez. Mindenütt, mindenkoron emberlétet támogató, énekelt Kősziklaként. Dávid zsoltáros korától fogva a történelem végnapjaiig.
Estomihi – velem van Istenem, mindig velem. Természetesen nem lehet megvalósítani, hogy szemeink mindig és kizárólag az Örökkévalóra és az Ő Fiára, Jézusra nézzenek. Hiszen az ember simul iustus et peccator – egyszerre megigazított és bűnös reformátoraink mély felismerése szerint. De hogy időnként vagy rendszeresen ne tekintsünk fel Rá keresztje, keresztjeink alatt, ez felettébb nagy luxus, önpusztítás, önpazarlás, tragikus létarány tévesztés lenne. Legyen az előttünk lévő időszak 2026 hétköznapjaival és vasárnapjaival a Jézusra tekintés időszaka. A saját szemeinkkel kötött szövetség áldáshozó, áldásosztó ideje. Felemelt tekintettel. Felemelt, felemelő lélekkel.
BL/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
