Az Európai Bizottság vezetőjének mandátuma bár csak 2019 őszén jár le, személye és integrációs politikája egyre erősebb visszatetszést kelt az unió elitjének köreiben, Juncker körül szorul a hurok, lemondatása Angela Merkel stratégiájának függvénye. Véget ér-e az álomkarrier?
Luxemburg, az aprócska nagyhercegség Németország és Franciaország szorításában fekszik, s bár az unió plenáris ülései nem kaptak helyet e Pest megyényi országban, intézményekben nem szenved hiányt: az Európai Bizottság és Parlament fordítói osztályai mellett az Európai Unió Bírósága és az Európai Számvevőszék is itt található. Olimpiai bajnokkal is büszkélkedhetnek a luxemburgiak (Joshi Barthel 1952, Helsinki, 1500 méteres síkfutás), stadionjuk is az ő nevét viseli, ma azonban minden kétséget kizáróan leghíresebb szülöttjük Jean-Claude Juncker.
A szakszervezeti gyűléseket szervező (a német hadsereg tagjaként a keleti frontot is megjárt) kohász fia ifjúkorában még trockista tömörülés tagjaként harcolt, huszonnyolc évesen már miniszteri posztot töltött be, és az elmúlt három évtized alatt irigylésre méltó karriert futott be: közel húsz éven át volt Luxemburg kormányfője, tíz éven keresztül pénzügyminisztere, de a munkaügyekért és a kincstárért is felelősséget vállalt hosszabb periódusokon át. Juncker azonban még ennél is mert nagyobbakat álmodni, amelynek eredményeként már 2004-ben megkörnyékezték az Európai Bizottság vezetői székével, amit végül csak egy évtizeddel később foglalt el, és bár mindeddig felfelé vezetett az út, Európa immár a public enemy szerepkör megtestesítőjét látja benne. A Nigel Farage-nak szegezett „Miért vagy itt?” kérdés immár Jean-Claude Juncker tükréből néz vissza rá.
Luxemburggal csodát tett, Európával viszont ez nem működött. A miniállam mára acélipari országból globális befektetési központtá vált, az Egyesült Államok után immár a második helyet foglalja el világviszonylatban. Az alig több mint félmilliós nagyhercegségben jelenleg 165 bejegyzett bank képviselteti magát, itt található az RTL és a Skype központja, és nem mellesleg az iszlám befektetési alapok első számú európai gondviselője. Luxemburg bár már az első gazdasági világválság idején vonzotta a nemzetközi cégeket kedvezményes adózási politikájával és banki titoktartási módszereivel, a 60-as években vált igazán az offshore cégek paradicsomává (legfőképpen a német bankok éltek a kezdetleges adópolitika előnyeivel), míg végül az 1981-es banki titoktartás törvénybe foglalása tette a globális pénzpiac főszereplőjévé. Juncker mindezt megtetézte az eurózóna bővítésének élharcosaként, a közös valutával a Kajmán-szigeteknél is vonzóbbá varázsolta szülőhazáját a tőkések számára.
2013-ban azonban jött a Luxleaks, Juncker kínpadra került, ám a varázslón túl a nagy túlélő szerepet is tökéletesen játszotta: sokéves kormányzása alatt 100 milliárd dollárok folytak át Luxemburgon a kormányzati szervek támogatásával nemzetközi offshore cégek számláira, a leleplező dokumentumoknak azonban nem lett valódi következménye (az OECD is hiába sorolta 81 tagországából Luxemburgot azon három közé, ahol a pénzmosásellenes jogszabályok nem megfelelők), Juncker felfelé bukott, és vezető európai pozícióra tört az EB elnöki székének elfoglalásával. A nagy túlélő cím talán már fiatalkorából származik, Juncker ugyanis 1989-ben heteken át feküdt kómában egy autóbaleset következtében (így a berlini fal leomlását is csak mint a Good-bye, Lenin film főszereplője konstatálhatta az események után), de szinte maradandó sérülés nélkül felépült. Átvészelte a szintén 2013-ban kirobbant lehallgatási botrányt is, amelyben titkosszolgálati hírszerző hálózat működtetésével vádolták meg, és visszamenőlegesen az 1984–86 közötti Bommeleeër Affär néven ismert bombatámadás-sorozat felelőssége is hiába környékezte meg a nevét (a közel 20 merényletet, amely polgári áldozatokat nem követelt, a NATO Gladio hadműveletének részeként tartják számon, amelynek lényege, hogy az álterrorista akciókat kommunista fenyegetésként állítsák be az adott országban), minden maradt a régiben.
Juncker varázslatos túlélőkapacitása azonban megcsappanni látszik: a görög mentőcsomagok, az ukrán–EU-megállapodás csődje, a kudarcba fulladt migránspolitika után pedig a brexit az unió integrációs politikája mellett Juncker számára is a véget jelentheti. Bár tagadja, köztudott, hogy az alkohol egyre nélkülözhetetlenebb eszköze túlélő stratégiájának, láncdohányosként pedig hiába cseréltette ki brüsszeli irodája teljes szellőzőrendszerét, a cigarettafüst szinte mindent eláraszt. Jean-Claude Junckert minden bizonnyal utolérte az Európa-depresszió, május végén Kirchbergben, az Európai Néppárt 40. évfordulóján tán nem véletlen nyilatkozta már ő maga is az RTL-nek, hogy extrém kevés esélyt lát arra, hogy 2019-ben újrajelölteti magát.
Elnöki megbízatásából azonban három év még mindig hátravan. Vagy három hét, vagy három nap. Luxemburg viszont továbbra is virágzik, Katar után a második legmagasabb GDP-vel bíró ország (IMF), mely keblére ölelheti világhírnevet szerzett szülöttét, aki bár túl nagyot álmodott, szűkebb pátriájában azt mégiscsak megvalósította. Sokak szerint Európa árán.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 23.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
