Gábor Csilla régi magyar irodalommal foglalkozó irodalomtörténész, szociális testvér, az erdélyi kerület (tartomány) elöljáró-helyettese idén, a Szociális Testvérek Társasága centenáriumának évében ezüstfogadalmas. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára, a Bölcsészettudományi Kar egykori dékánhelyettese, 2019-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Vele beszélgettünk életútjáról, hivatásáról.
– Milyen családból származik?
– Kolozsváron születtem. Református édesapám könyvtáros volt, végzettsége szerint biológus. Szerette a szakmáját, de a kultúra, az irodalom és a műgyűjtés lett az útja. Könyvelő édesanyám katolikus. Keresztény értékrend szerint éltünk, bár a családban nem volt jellemző a rendszeres vallásgyakorlás.
– Az olvasás szeretetét a gyerekkorából hozta?
– Kisgyerekként a szüleimmel gyakran kötöttünk egyezséget: ha fél óráig csöndben maradok, akkor rendelhetek egy mesét. Rettenetesen zavart, hogy e tekintetben is függök a felnőttektől, így hát igyekeztem mielőbb megtanulni olvasni. Az első elemit emiatt aztán végig is unatkoztam.
– Mik voltak a kedvenc olvasmányai?
– Legelőször természetesen a mesék. Elég korán érdekelni kezdett a megformálás módja, nem csupán a történet. Még mielőtt megtanították volna, magamtól rájöttem, hogy a népmesék klisékre építkeznek: vagy nagyon szép valaki, vagy nagyon rút, a főhősnek mindig három próbatételt kell kiállnia, a szegény embernek annyi a gyereke, mint a rosta lika… A kötelezőkön kívül is rengeteget olvastam. A hetvenes-nyolcvanas években már elég üresek voltak a boltok polcai a kincses városban, órákig kellett sorban állni alapvető élelmiszerekért. Ha a József és testvéreire vagy a Háború és békére gondolok, felidéződik bennem, ahogy ülök egy sámlin a cukorsorban, és olvasok, míg mások tereferélnek.
– Mikor fogalmazódott meg Önben, hogy irodalommal szeretne foglalkozni?
– Tízéves lehettem, amikor az irodalom mellett döntöttem. A reáltárgyak nem annyira mentek, a humántárgyakból viszont „hasítottam”. Ezen a területen volt igazán örömteli számomra a tudásszerzés, itt gyorsan átláttam az összefüggéseket. Így hát könnyű volt a pályaválasztás.
– Hol végezte az iskoláit?
– Kolozsváron egy erős reálgimnáziumba, a mai Báthory István Elméleti Líceumba jártam matematika–fizika profilú osztályba. (Akkoriban két magyar tannyelvű középiskola működött a városban.) Ez a tanintézmény a Báthory István erdélyi fejedelem által 1579-ben alapított jezsuita akadémia jogutódja, legalábbis szellemi örököse, amelyet a jezsuiták vezettek egészen a rend 1773-as feloszlatásáig, majd a piaristák vették át. A kommunizmus idején államosították az intézményt, de a falak szinte sugározták a több évszázados jezsuita és piarista szellemiséget. Nekem ez fontos volt.
– Ez az időszak már a kemény diktatúrába esett. Hogyan élte meg?
– Az iskolában nem volt kifejezetten istentelen légkör. A tanáraink igyekeztek tudatosítani bennünk az intézmény múltjának jelentőségét, és e hagyomány folytatóivá nevelni minket. Elvárás volt a szorgalom és az igényesség. Gyakran hivatkoztak arra: kisebbségben élő magyarokként ahhoz, hogy előrehaladjunk, többet kell teljesítenünk, mint másoknak.
– Mikor jelentkezett a hivatása?
– Kiskamasz voltam, amikor elolvastam Gárdonyi Gézától az Isten rabjait. Szíven talált az a regény. Talán itt vannak a gyökerek. Megérintett Margit céltudatossága és autonómiája, megfogott az istenközelsége és az a bátorság, ahogyan a szülői tekintéllyel szembemegy, ha az élethivatásáról van szó.
– Önnek is szembe kellett mennie a szüleivel?
– Kellett, a hivatásom miatt; de eleinte a bölcsészpályától is féltettek, hiszen a nyolcvanas években magyar szakra jelentkezni felért egy fél öngyilkossággal. Amikor azonban látták, hogy hajthatatlan vagyok, megadták magukat, és attól kezdve támogatták ezt a törekvésemet. Édesanyám él, és édesapám is megérte, hogy akadémikus lettem 2019-ben.
– Hogyan fejlődött tovább a szerzetesi hivatása?
Hosszas reflexió, tűnődés, küzdelem, ima vezetett el oda, hogy az egyetem elvégzése után néhány évvel igent mondtam a szerzetesi életre: előbb magára a hivatásra, aztán következhettek a részletek. 1990-ben posztgraduális kutatói ösztöndíjjal Budapestre kerültem, majd további egy évig angoltanárként dolgoztam ugyanott, egy általános iskolában. Közben pedig kerestem azt a szerzetesrendet, ahová Isten hív. Több közösségnél is érdeklődtem: fontosak voltak ezek a találkozások az utam tisztázása szempontjából, hálás vagyok értük. Így vált egyértelművé számomra, hogy nem a „klasszikus” kolostori élet a nekem szóló hívás, hogy én a világban élve akarok egészen Istené lenni. Ahogy rátaláltam a közösségemre, szinte azzal egy időben megnyílt előttem az út Kolozsvárra: a tanszékre kerülésemet a választásomra adott isteni áldásként éltem meg.
– Hogyan ismerte meg a szociális testvéreket?
– Budapesten a családunk egy barátjával beszélgettem a hivatáskeresésem dilemmáiról, ő ajánlotta, hogy keressem fel a szociális testvéreket, akiknek a létezéséről tudtam már, de valahogy mégis elkerültem őket. Pedig vonzott bennük a bencés lelkiségnek a nem monasztikus életformára adaptált változata, a szentlelkesség, a szociális tudatosság és a korszerűség. Rám szabott volt a képzettség és az elkötelezettség összetartozásának eszménye is, a karizma tágassága. Végül a budapesti kapcsolatfelvétel nyomán érett döntéssé bennem a hosszú évek óta dédelgetett vágy. A romániai kerületbe léptem be 1992-ben, a külső testvéri életstílust választottam.
– Hogyan éli meg ezt az életformát?
rendszeresen találkozunk a testvérekkel: hetente egy estét és a havi lelkinapot együtt töltjük. Ez az életstílus benne volt az alapító, Slachta Margit víziójában; így tudunk eljutni olyan helyekre is, ahová az intézményes Egyház nem.
– Kolozsvárra visszatérve hogyan bontakozott ki a pályája?
– 1992-ben sikerrel pályáztam meg az egyetemi állást. A kommunista diktatúra fokozatosan leépítette a magyar szakot (évtizedekig nem hagyták jóvá új oktató felvételét), a rendszerváltás után szinte a semmiből kellett újrakezdeni az építkezést. Az akkori tanszékvezető, Péntek János professzor kezdte kialakítani szakterületek szerint a nyelvész-, irodalmár- és néprajzosképzést, de évente csak egy-két embert vehetett fel. Én a régi magyar irodalom kapcsán kerültem szóba.
– Mit szeretett meg a régi magyar irodalomban?
– Mindent: a nyelvet, annak zenéjét, az alkotásmódot, az európai folyamatokhoz való különleges kapcsolódást – mindezt még a középiskolában. Zseniális magyartanárom volt, Török Márta, aki rendre behozta az órákra a Kortárs című havilap Három veréb hat szemmel sorozatát, Kovács Sándor Iván és Weöres Sándor közös vállalkozását. Szemléletformáló volt. Ráéreztünk, hogy a jelen a múltra épül, hogy felelőtlen öncsonkítás veszni hagyni azt a kulturális örökséget, amelynek köszönhetjük, hogy ma azok vagyunk, akik.
– Hogyan alakult tovább a pályája?
– A debreceni, akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetemen szereztem doktori fokozatot. Volt két év, amikor Budapest, Debrecen és Kolozsvár között ingáztam: Budapesten végeztem a teológiát, Debrecenben a doktori képzést, Kolozsváron pedig tanítottam. Oktatóként végigaraszoltam a szamárlétrát. A vezetői feladatok is utolértek: voltam dékánhelyettes a bölcsészkaron, tíz évig a Bolyai Társaság elnöke (ez az egyetemünk magyar tagozatának oktatást és kutatást segítő háttérintézménye), és egy turnuson át a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöki teendőit is elláttam. Ez utóbbi testület a Magyar Tudományos Akadémia határon túli területi bizottsága. A közösségemben jelenleg a kerületi elöljáró helyettese vagyok.
– Hogyan lett a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja?
– Ez nem pályázattal, hanem választással történik: az akadémikusok háromévente választanak új tagokat a kollégák közül, akadémiai osztályonként. Már az is megtisztelő, hogy egyáltalán szóba kerültem. A jelölést követően hónapokig tartó folyamat során összegyűjtötték a tudományos és tudományszervezői eredményeket, azután többfordulós szavazással született meg a végső döntés.
– Van más szerzetes vagy szerzetesnő a magyar akadémikusok között?
– Szerzetesnőről nem tudok. Szerzetesek szép számmal voltak: a bencés Czuczor Gergely vagy Jedlik Ányos, a piarista Balanyi György, a ciszterci Békefi Remig és Vargha Damján, hogy csak a ma is ismertek közül említsek néhányat.
– Irodalomtörténészként mely publikációira a legbüszkébb?
– Mindig az a kedvenc és az a büszkeség, amivel éppen foglalkozom. Jó érzés hírt adni elveszettnek hitt, esetleg teljesen ismeretlen kéziratokról vagy nyomtatásban megjelent művekről, és jó rámutatni új irodalomtörténeti összefüggésekre, akár a teológiai vagy lelkiségtörténeti tudásom felől közelítve. Fontos megmutatni a magyar kutatási eredményeket a nemzetközi színtéren, és örülök, amikor ennek is a munkása lehetek. De
Hálás vagyok, hogy a régiséggel szembeni előítéleteket évről évre le tudom bontani valamelyest. Minden esztendőben jó néhányan választanak „régi magyaros” témát szakdolgozatuk, mesteri dolgozatuk vagy doktori értekezésük tárgyául. Büszkeséggel tölt el, amikor azt látom, hogy a tanítványaim jelen vannak a szakmai életben, és kiválóan teljesítenek.
– Hogyan szeretteti meg velük a régi magyar irodalmat?
– Kedvvel beszélek róla, kezdetben azt igyekszem kiemelni, aminek a mával való kapcsolata könnyebben belátható. És persze minél több konkrét eligazítást adok a régi szövegekkel való munkához. Hallgatói visszajelzésekből tudom, hogy a tárgyszeretet olykor „ragályos”.
– Mi a kutatási területe?
– Főként a 17. század egyházi irodalmával foglalkozom. A barokk kor fontos szövegtípusai a prédikáció, az elmélkedés, a hitvita; ezek irodalom-, teológia-, illetve lelkiségtörténeti szempontból is vizsgálhatók. Szinte melléktermék, de tragikusan szép történet: a 17. században történt egy „élet írta” nyelvújítás, még inkább -teremtés: ismert példa erre Apáczai Csere János Magyar encyclopaediája. Vele szinte egy időben Tasi Gáspár (Esterházy Miklós nádor titkára), miközben lefordította Roberto Bellarmino kegyességi művét (Elménknek Istenben felmenetelérül a teremtett állatok garádicsin), anatómiai, filozófiai, matematikai, teológiai szakszavak tucatjait alkotta meg magyarul, s ezek latin megfelelőjét a lap „karéján” (ahogy ő írja) latinul is megadta. Pázmánynál is találkozunk olykor hasonló eljárással. Kár, hogy ezek a próbálkozások elszigeteltek maradtak: sok közöttük az igen plasztikus kifejezés. Ha mindezek bele tudtak volna szervesülni a napi nyelvhasználatba (mondjuk, valamilyen intézményi támogatásnak köszönhetően), akkor talán a nyelvújítási mozgalom is másként alakul.
– Hogyan tudja megőrizni a lelkesedését a munkájában?
– Mindig előkerül valami megoldandó, ami lázba hoz. A vezetői feladatok azt is jelentik, hogy sokszor szinte csak lopott időben férek hozzá a kutatáshoz. Ezek a félig elvégzett munkák nagyon tudnak belülről ösztökélni. Ki ne lelkesedne fel, ha rátalál egy addig ismeretlen 17. századi kéziratra, amely remekbe szabott prédikációkat tartalmaz, és remény van ezek kiadására? Roppant izgalmas egy-egy hitvita egymással feleselő részeinek egymásra olvasása is: innen meg lehet tudni, hogyan gondolkodnak a szembenálló felek, miként van igaza mindenkinek a saját gondolatrendszerén belül, hogyan feszülnek egymásnak ezek a zárt gondolati rendszerek, és mi az egymás közötti szót értés akadálya.
– Sokféle vezetői pozíciót töltött be. Mit tartott szem előtt ahhoz, hogy jó vezető legyen?
– Soha nem akartam vezető lenni, az élet hozta magával, és felelőtlenség lett volna elhárítani ezeket a felkéréseket.
– Amikor tudományos területen vezetőnek választották, tudták, hogy szociális testvér?
– Aki akarta, tudhatta, tudhatja. Van, amikor ez felelősséget, bizalmi tőkét jelent, máskor előítéleteket is szülhet, de ez utóbbit ritkábban tapasztaltam.
Fotó: Merényi Zita
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. november 26-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
