Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
Németh István Péternek különös érzéke van a legnépszerűbb keleti versalakzat érvényessé, kortárssá, európaivá hangolásához. A költő-irodalomtörténész Őszi mozaik című, számozott haikufüzéréből (Napút Online, 2026. január 14.) az ötödik darabnál időzöm el:
Végső szerelem ment ki
magányból, mint
márványból a véső.
Mint Németh haikui általában, ez a versecske is egyénien bánik a formával: a szótagszámot (5+7+5 = 17) megtartja, de szabadon, a közlés ritmusának engedve rendezi el (e helyt 7+4+6 eloszlással). Még érdekesebb a rímmegoldás. A költő haikuiban váratlanul rímelnek (vagy nem rímelnek) össze szavak, itt pedig egészen meglepő módon – ráadásul alliterációval is megtámogatva – a legelső és a legutolsó szó csendül egybe, mintegy hangzati keretbe foglalva a versmondatot: „Végső” – „véső”. E keretben szintén betűrímes ragrímet is találunk, sorkezdő helyzetben („magányból” – „márványból”), de a „ment ki” ige és a „mint” kötőszó hangzóazonosságai is a széphangzást fokozzák. Egyetlen jelölő marad ki mindebből, s válik ezáltal is különössé, központivá: a „szerelem”. (Mely földi is, égi is lehet!)
A hol Michelangelónak, hol másnak tulajdonított szobrászi ars poetica (a szobor úgy készül, hogy kibontjuk, kiszabadítjuk a kőből, avagy leválasztjuk róla a felesleget) itt az ember menekítő előtalálásaként fogalmazódik meg. Akárha a megkövültség mítoszi átkát oldaná föl, siet a szerelem (a szeretett személy) a versalany segítségére. De vegyük észre: ez az egyetlen versmondat nyelvtanilag ennél általánosabban fogalmaz, bárkit, azaz mindenkit érinthet igazsága. (Ami az előképeket illeti, a vésés motívuma Babits Mihálytól és Nemes Nagy Ágnestől is ismerős lehet. A Psychoanalysis Christiana a vallásos szubjektum és a szenvedtető létezés viszonyát érzékelteti ezzel a motivikával, a bűn teológiáját is érintve, amikor az önvizsgálat ethoszáról vall: „Ki farag valaha bennünket egészre, / ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne, / ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló, / legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?” Az Amikor című négysorosban pedig az ismeretelméleti kétely és a hitre vágyó konokság ölt alakot az istenteremtés apokrif gesztusában: „Amikor én istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy, ha vigasztal, elhihessem.”)
Kőből embert, tetszhalott állapotból eleven identitást igéz elő a szerelem – miközben műalkotássá emeli, esztétikai fenoménná fényesíti a szerelem részesét. Emelkedetten szép üzenet, pazar alaktani színrevitelben.
Ez a meghitt szólamforma a hetedik haikuban is visszatér – más képi jelenetezéssel, a logikát a paradoxon, a szociológiát a líraiság, a létbölcseletet a hűségtan felé mozdítva el. Ezzel a háromsorossal köszönök el a megolvasott három sortól – és köszöntöm a szerelem lakóit:
Nélküled hajléktalan
ülhetek én csak
erre a padra.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
