Míg a hírhedt Beneš-dekrétumok máig tartó érvényessége miatt a szlovákiai magyarságot továbbra is sújtja a kollektív háborús bűnösség elve, a szlovák történelemszemléletben a szlovák nemzeti felkelés lényegében felülírt mindent, Tiso fasiszta államát és mindazt, amit szlovák katonák műveltek a II. világháború idején. Pedig történtek máig is agyonhallgatott szégyenletes események, ezek egyikéről szól Radovan Krčmárik Pravdában közzétett írása.
A szerző egy 78 évvel ezelőtt elkövetett szégyenletes cselekményre hívja fel a figyelmet, melynek során felégették a fehérorosz Malodusie falut. A falura rontó katonák válogatás nélkül, könyörtelenül legyilkoltak nőket, gyereket, magatehetetlen öregeket. Igaz, háború volt, s az ilyen gaztettek akkoriban nem számítottak ritkaságnak, főleg a Szovjetunió területén, ám ezt a vérengzést nem német, hanem szlovák katonák követték el. Az alábbiakban a Krčmárik által leírtakat idézzük.
„Ha háborús bűnökről esik szó, az emberek tudatában ezek összekapcsolódnak a fasizmussal. Az, ami 1942. augusztus 2-án történt a fehérorosz faluban, ugyancsak az SS gaztetteire emlékeztet. Azon a vasárnapon épp kezdetét vette a reggeli istentisztelet, amikor az égbolton feltűnt négy szlovák repülőgép, ledobott több bombát, majd géppuskákkal lőttek a rémülten menekülő emberekre.
Hogy megértsük, miért is történt mindez, vissza kell térnünk 1940 júniusához, amikor a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót. A háborúba, vagy ahogy hirdették, »a bolsevizmus elleni harcba«, hamarosan bekapcsolódott a Szlovák Állam is, mely egy hónap elteltével már több mint 50 ezer fős katonaságot küldött keletre, hogy a Harmadik Birodalom oldalán harcoljanak a Szovjetunió ellen.
A szlovák sereg azonban nem ért el hadi sikereket, ezért hamarosan csökkentették a létszámát. Végül két hadosztály maradt, a gyorshadosztály, mely az első vonalban harcolt és a Wehrmacht erőivel eljutott a Kaukázusig, valamint a megszállt területeket biztosító másik, mely közel 8800-as létszámmal Fehéroroszország és Ukrajna megszállt területein maradt. Eleinte nem sok dolguk akadt, később azonban sok gondot okozott nekik az egyre erősödő partizánmozgalom.
A németek azzal bízták meg őket, hogy lépjenek fel a partizánokkal szemben, a katonák többsége azonban igyekezett kerülni a konfliktust. A lakossággal jó viszonyra törekedtek, a partizánokkal pedig egyfajta íratlan meg nem támadási szerződés volt érvényben, ám akadtak olyanok is, akik készséggel szolgálták ki a nácikat.
Így volt ez 1942 augusztus elsején is, amikor a partizánok Biesujev településnél megtámadták a 102-esek három teherautóját és megöltek nyolc szlovák katonát. Lokšík rögtön bosszút esküdött, s parancsot adott a szlovák pilótáknak, hogy másnap bombázzák le a támadás helyéhez legközelebb eső települést, majd pedig büntetőalakulatot küldött ki helyszínre. Ennek vezetésével hű emberét, a 28 éves Ladislav Kleinert főhadnagyot bízta meg, akinek már voltak a megtorlásban tapasztalatai.
Kleinert alakulata reggel hétkor indult a helyszínre autókkal és 50 emberrel. Bár velük tartott 2-3 német is az SD (Sicherheitsdienst) soraiból, a gyakorlat szerint ők nem adhattak parancsot, az akcióért Kleinert felelt. Rövidesen odaértek a kiégett autóhoz és az elesett katonákhoz. Míg átkutatták az erdőt, elérkezett hozzájuk a 25 kilométerre lévő Malodusa bombázásának híre, s bár a közelben több település is volt, Kleinert oda irányította az embereit.
Amikor a településre betörtek a szlovák katonák, a falubelieken pánik lett úrrá. Kleinert emberei először óvatosak voltak, attól tartottak, hogy lehetnek ott partizánok. A helybeliek közül egyesek menekülni vagy elbújni próbáltak. A menekülőket azonnal lelőtték. Annak kivizsgálásával, hogy a helybelieknek volt-e bármi közük a szlovák katonák elleni támadáshoz, nem fárasztották magukat. Egyszerűen elkönyvelték, hogy a falubeliek felelősek a társaik haláláért és úgy is bántak velük. Összeterelték őket a falu közepén levő térségre.
Arról, hogy mi történt ezután, minden bizonnyal nem is tudnánk, ha Kleinertéknek nem akadtak volna nemkívánatos szemtanúik – a szlovák vegyes felderítő alakulat (SPO) tagjai, akiket a parancsnok azért küldött oda, hogy segítsenek a falubelieknek a tüzet oltani. Húszan voltak, s amit láttak, az megdöbbentette őket. Tanúvallomásuk alapján, melynek anyaga a Hadtörténeti Levéltárban maradt fenn, kirajzolódik a tragédia.
A tűzoltásra kirendelt egység tizenkettő után érkezett a faluba, mely ekkor már lángokban állt, s bár a tűz gyorsan terjedt tovább a szalmatetős faházakon, senki sem oltotta azt.
A tiszteket Kleinert és segédje fogadta, aki közölte, hogy megtámadták a szlovák egységet, az ő feladata pedig a terület partizánoktól való megtisztítása volt.
Kleinert ezután visszatért az összeterelt falubeliekhez és a vezetőjüknek németül megparancsolta, tolmácsolja a többieknek »hogy a németek iránti lojalitás hiánya súlyos következményekkel jár, melyekről mindjárt értesülnek«. Majd sorolni kezdte azokat a családokat, akiknek a rokonai a helyi milícia szerint csatlakoztak a partizánokhoz.
A nevekről szóló adatok eltérőek. A tűzoltásra kirendelt egység parancsnoka, Ladislav Donoval főhadnagy 15 személyt említett, mások 11-12 személyt, míg Donoval helyettese, Imrich Gašš 11 családot, 30-35 embert. Amiben azonban mind megegyeztek, az a gaztett, amiért az elkövetkező nemzedékek is szégyenkezni fognak. A kiválasztottak ugyanis öregek, 10-15 éves lányok és fiúk, többségükben pedig nők voltak, karjukon egy-két éves gyerekekkel.
Amikor a tűzoltásra kirendelt felderítő alakulat tisztjei megértették, hogy mire készülnek, megpróbálták meggyőzni Kleinertet, hogy vonja vissza a parancsot, »mert az kegyetlenség, amivel nem érthetnek egyet«. Kleinert azonban kinevette őket. Azt mondta, hogy tapasztalatlanok és nem ismerik a partizánok elleni hatékony harcmodort, ám a 102. gyalogezrednél mindig ezt teszik, s ez a helyes. Donoval és társai azonban nem hagyták annyiban, mire Kleinert türelmét vesztve azt ordítozta, hogy az elesett bajtársakat meg kell bosszulni.
A vitát a közeli házból felhangzó fegyverropogás szakította félbe. Mikor Donoval emberei odarohantak, a faházban már 5-6 holttest hevert, és a katonák épp egy fegyvertelen nőt végeztek ki, karján a gyermekével. Minden alkalommal újabb 3-4 embert tereltek be a házba, akiket hátulról lelőttek. Egyesek közülük nem haltak meg azonnal és jajgattak a fájdalomtól.
Szörnyű látvány volt. Donoval tanúja volt, amint egy katona kitépte az anyja kezéből a gyermekét, megölte, majd a tűzbe dobta. Társa, Florián Riška azt látta, ahogy egy csecsemőt megöltek az anyjával, majd két 8-10 éves fiút.
»Az egyik halálra szánt családtag, egy 12 éves fiú kegyelemért könyörgött, és Kleinert főhadnagy lába elé vetette magát. Az belerúgott, majd a társai elhurcolták a házba, ahol őt is megölték« – vallotta Gašš a háború után a bíróságon.
Utoljára maradt egy rokkant, falábú, mankós öregember, akinek a láttán még a kivégzést végző katonák is elbizonytalanodtak, vajon megöljék-e, ám Kleinert nem ismert kegyelmet.
Amikor az egésznek vége lett, megparancsolta, hogy a házat gyújtsák fel a halottakkal együtt. A megrettent lakosságot, a vérengzés szemtanúit felszólította, legyen ez számukra elrettentő példa, hogy a jövőben ne szövetkezzenek a partizánokkal és a ne harcoljanak a németek ellen.”
(A közölt korabeli felvételek illusztrációként szolgálnak, nincsenek közvetlen összefüggésben a leírtakkal – a szerk. megjegyzése)
(Folytatjuk)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
