Míg a hírhedt Beneš-dekrétumok máig tartó érvényessége miatt a szlovákiai magyarságot továbbra is sújtja a kollektív háborús bűnösség elve, a szlovák történelemszemléletben a szlovák nemzeti felkelés lényegében felülírt mindent, Tiso fasiszta államát és mindazt, amit szlovák katonák műveltek a II. világháború idején. Pedig történtek máig is agyonhallgatott szégyenletes események, ezek egyikéről szól Radovan Krčmárik Pravdában közzétett írása.
A szerző egy 78 évvel ezelőtt elkövetett szégyenletes cselekményre hívja fel a figyelmet, melynek során felégették a fehérorosz Malodusa falut. A falura rontó katonák válogatás nélkül, könyörtelenül legyilkoltak nőket, gyereket, magatehetetlen öregeket. Igaz, háború volt, s az ilyen gaztettek akkoriban nem számítottak ritkaságnak, főleg a Szovjetunió területén, ám ezt a vérengzést nem német, hanem szlovák katonák követték el. Az alábbiakban a Krčmárik által leírtakat idézzük.
„Ha háborús bűnökről esik szó, az emberek tudatában ezek összekapcsolódnak a fasizmussal. Az, ami 1942. augusztus 2-án történt a fehérorosz faluban, ugyancsak az SS gaztetteire emlékeztet. Azon a vasárnapon épp kezdetét vette a reggeli istentisztelet, amikor az égbolton feltűnt négy szlovák repülőgép, ledobott több bombát, majd géppuskákkal lőttek a rémülten menekülő emberekre.
Az egész rövid ideig tartott, de komoly pusztítást végzett. A házak égtek, a földön fekvő sebesülteket nem volt, aki ellássa. S a legrosszabb még csak ezután következett, a szlovák katonaság már útban volt a falu felé…
Hogy megértsük, miért is történt mindez, vissza kell térnünk 1941 júniusához, amikor a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót. A háborúba, vagy ahogy hirdették, »a bolsevizmus elleni harcba«, hamarosan bekapcsolódott a Szlovák Állam is, mely egy hónap elteltével már több mint 50 ezer fős katonaságot küldött keletre, hogy a Harmadik Birodalom oldalán harcoljanak a Szovjetunió ellen.
A szlovák sereg azonban nem ért el hadi sikereket, ezért hamarosan csökkentették a létszámát. Végül két hadosztály maradt, a gyorshadosztály, mely az első vonalban harcolt és a Wehrmacht erőivel eljutott a Kaukázusig, valamint a megszállt területeket biztosító másik, mely közel 8800-as létszámmal Fehéroroszország és Ukrajna megszállt területein maradt. Eleinte nem sok dolguk akadt, később azonban komoly gondokat okozott nekik az egyre erősödő partizánmozgalom.
A németek azzal bízták meg őket, hogy lépjenek fel a partizánokkal szemben, a katonák többsége azonban igyekezett kerülni a konfliktust. A lakossággal jó viszonyra törekedtek, a partizánokkal pedig egyfajta íratlan meg nem támadási szerződés volt érvényben, ám akadtak olyanok is, akik készséggel szolgálták ki a nácikat.
Ezek egyike volt a Michal Lokšík – Vojtech Tuka kormányfő védence – által vezetett 102-es gyalogezred, mely nyílt harcot folytatott a partizánokkal, miközben nem volt könyörületes a civil lakossággal sem. Mivel a körzetükben élők rettegtek tőlük, ezért aztán a partizánok sem kímélték őket.
Így volt ez 1942 augusztus elsején is, amikor a partizánok Biesujev településnél megtámadták a 102-esek három teherautóját és megöltek nyolc szlovák katonát. Lokšík rögtön bosszút esküdött, s parancsot adott a szlovák pilótáknak, hogy másnap bombázzák le a támadás helyéhez legközelebb eső települést, majd pedig büntetőalakulatot küldött ki helyszínre. Ennek vezetésével hű emberét, a 28 éves Ladislav Kleinert főhadnagyot bízta meg, akinek már voltak a megtorlásban tapasztalatai.
Kleinert alakulata reggel hétkor indult a helyszínre autókkal és 50 emberrel. Bár velük tartott 2-3 német is az SD (Sicherheitsdienst) soraiból, a gyakorlat szerint ők nem adhattak parancsot, az akcióért Kleinert felelt. Rövidesen odaértek a kiégett autóhoz és az elesett katonákhoz. Míg átkutatták az erdőt, elérkezett hozzájuk a 25 kilométerre lévő Malodusa bombázásának híre, s bár a közelben több település is volt, Kleinert oda irányította az embereit.
Maladusa megközelítőeg 75 kilometerre feküdt Gomel városától. A háború előtt csaknem háromszáz házból állt ott és közel 1500 lakosa volt. A háború idején csak a nők, öregek és a gyerekek maradtak a faluban, az életerős férfiak a Vörös Hadseregben vagy partizánként harcoltak.
Amikor a településre betörtek a szlovák katonák, a falubelieken pánik lett úrrá. Kleinert emberei először óvatosak voltak, attól tartottak, hogy lehetnek ott partizánok. A helybeliek közül egyesek menekülni vagy elbújni próbáltak. A menekülőket azonnal lelőtték. Annak kivizsgálásával, hogy a helybelieknek volt-e bármi közük a szlovák katonák elleni támadáshoz, nem fárasztották magukat. Egyszerűen elkönyvelték, hogy a falubeliek felelősek a társaik haláláért és úgy is bántak velük. Összeterelték őket a falu közepén levő térségre.
Arról, hogy mi történt ezután, minden bizonnyal nem is tudnánk, ha Kleinertéknek nem akadtak volna nemkívánatos szemtanúik – a szlovák vegyes felderítő alakulat (SPO) tagjai, akiket a parancsnok azért küldött oda, hogy segítsenek a falubelieknek a tüzet oltani. Húszan voltak, s amit láttak, az megdöbbentette őket. Tanúvallomásuk alapján, melynek anyaga a Hadtörténeti Levéltárban maradt fenn, kirajzolódik a tragédia.
A tűzoltásra kirendelt egység tizenkettő után érkezett a faluba, mely ekkor már lángokban állt, s bár a tűz gyorsan terjedt tovább a szalmatetős faházakon, senki sem oltotta azt.
A tiszteket Kleinert és segédje fogadta, aki közölte, hogy megtámadták a szlovák egységet, az ő feladata pedig a terület partizánoktól való megtisztítása volt.
Kleinert ezután visszatért az összeterelt falubeliekhez és a vezetőjüknek németül megparancsolta, tolmácsolja a többieknek »hogy a németek iránti lojalitás hiánya súlyos következményekkel jár, melyekről mindjárt értesülnek«. Majd sorolni kezdte azokat a családokat, akiknek a rokonai a helyi milícia szerint csatlakoztak a partizánokhoz.
A nevekről szóló adatok eltérőek. A tűzoltásra kirendelt egység parancsnoka, Ladislav Donoval főhadnagy 15 személyt említett, mások 11-12 személyt, míg Donoval helyettese, Imrich Gašš 11 családot, 30-35 embert. Amiben azonban mind megegyeztek, az a gaztett, amiért az elkövetkező nemzedékek is szégyenkezni fognak. A kiválasztottak ugyanis öregek, 10-15 éves lányok és fiúk, többségükben pedig nők voltak, karjukon pici gyerekekkel.
Ezeket az ártatlan embereket Kleinert odatereltette egy közeli faházhoz, majd megkérdezte az embereit, ki tud jól lőni. Ketten jelentkeztek, akik aztán egy német katonával együtt elindultak teljesíteni a parancsot.
Amikor a tűzoltásra kirendelt felderítő alakulat tisztjei megértették, hogy mire készülnek, megpróbálták meggyőzni Kleinertet, hogy vonja vissza a parancsot, »mert az kegyetlenség, amivel nem érthetnek egyet«. Kleinert azonban kinevette őket. Azt mondta, hogy tapasztalatlanok és nem ismerik a partizánok elleni hatékony harcmodort, ám a 102. gyalogezrednél mindig ezt teszik, ez a helyes. Donoval és társai azonban nem hagyták annyiban, mire Kleinert türelmét vesztve azt ordítozta, hogy az elesett bajtársakat meg kell bosszulni.
A vitát a közeli házból felhangzó fegyverropogás szakította félbe. Mikor Donoval emberei odarohantak, a faházban már 5-6 holttest hevert, és a katonák épp egy fegyvertelen nőt végeztek ki, karján apró gyermekével. Minden alkalommal újabb 3-4 embert tereltek be a házba, akiket hátulról lelőttek. Egyesek közülük nem haltak meg azonnal és jajgattak a fájdalomtól.
Szörnyű látvány volt. Donoval tanúja volt, amint egy katona kitépte az anyja kezéből a gyermekét, megölte, majd a tűzbe dobta. Társa, Florián Riška azt látta, ahogy egy csecsemőt megöltek az anyjával, majd két 8-10 éves fiút.
»Az egyik halálra szánt családtag, egy 12 éves fiú kegyelemért könyörgött, és Kleinert főhadnagy lába elé vetette magát. Az belerúgott, majd a társai elhurcolták a házba, ahol őt is megölték« – vallotta Gašš a háború után a bíróságon.
Utoljára maradt egy rokkant, falábú, mankós öregember, akinek a láttán még a kivégzést végző katonák is elbizonytalanodtak, vajon megöljék-e, ám Kleinert nem ismert kegyelmet.
Amikor az egésznek vége lett, megparancsolta, hogy a házat gyújtsák fel a halottakkal együtt. A megrettent lakosságot, a vérengzés szemtanúit felszólította, legyen ez számukra elrettentő példa, hogy a jövőben ne szövetkezzenek a partizánokkal és a ne harcoljanak a németek ellen.”
(A közölt korabeli felvételek illusztrációként szolgálnak, nincsenek közvetlen összefüggésben a leírtakkal – a szerk. megjegyzése)
(Folytatjuk)
Szlovák katonák „elfelejtett“ fehéroroszországi háborús rémtette (2.)
