SZFE- sztori – harmadik rész. A karaktergyilkosság a művészetben, a közéletben ma már bevett technika.
Egy állami épületet elfoglaló fiatalok, és az őket „támogató” idős tanárok kijelentik, hogy az adott állam parlamentje által hozott törvények „nem legitimek”. Ez a fejlemény nem egy bohózatban, s még csak nem is egy abszurd drámában történnek meg, hanem a valóságban Európa kellős közepén.
Ha jogkövető polgárként éli az ember az életét, és nem tetszik egy kormány döntése, akkor az ellen szavakban tiltakozik, illetve a megfelelő pillanatban olyan jelöltre adja a szavazatát, akiről úgy gondolja, hogy politikai ügyekben vele egyetért.
Ezek a lehetőségeink egy jogállamban.
A polgári engedetlenségnek nevezett akció nehezen kezelhető jogi lehetőség, és nehezen mondható meg, hogy abba mi fér bele és mi nem. S az a meglehetősen súlyos gyakorlati probléma merül fe, hogy az egyetemi szabályzatokban sincsenek ezek a körülmények pontosan meghatározva. Nincs precízen körvonalazva, hogy egy egyetemistának hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy továbbra is egyetemista maradhasson.
Nem tisztázott, hogy az egyetem vezetői hogyan követelhetik meg azt az etikát, moralitást, amely nélkülözhetetlen egy felsőfokú tanintézet törvényes működéséhez.
Nincsenek tisztázva a lehetséges szankciók.
A diákok rokonszenvesek. Egyenes kiállást mutatnak valami – általuk megfelelőnek vélt érték – mellett. Az igazi oktató ezt látja rajtuk és becsüli bennük az őszinteséget. Ám az igazi oktató átlátja a mögöttes politikai helyzetet is: azt, hogy ezeket a lelkes diákokat öreg „mesterek” saját pitiáner érdekeik védelmében tolják maguk előtt.
Így egyes diákok magatartásával az igazi oktató nagy valószínűséggel nem ért egyet. Sőt, még az is lehet, hogy mint apa aggódna a gyereke jövőjéért, ha őt is a befolyásolt diákok között látná.
Nehéz ezt a konfliktust kezelni.
Csaknem lehetetlen szembemenni, küzdeni vele.
Mert a fiatalokkal való vitatkozásban soha nem tud nyerni a korosabb ember. Mert az ifjak más biológiai attitűddel állnak a világhoz. Másként gondolkoznak valamiről, amiről az ember hatvanhat évesen már biztosan más szempontokat is figyelembe vesz.
És ez az élet rendje.
Tehát ilyen szempontból kegyetlenül nehéz dűlőre jutni országossá duzzasztott ellentétben. Lehetséges, bár fölöttébb ritka eset lehet, hogy megfelelő tudású, tapasztalatú, talentumú emberrel ezeket a problémákat – valahogyan – meg lehet oldani. De arra az úgynevezett „szakmai elit” vigyáz nagyon, hogy csak az ő kijelöltjeik lehessenek a jó emberek és az értékes emberek.
És ha nem azok kerülnek a döntő pozícióba, akkor mindent elkövetnek azért, hogy tönkretegyék, hogy nehezítsék az iskola új vezetőségének helyzetét.
A karaktergyilkosság a művészetben, a közéletben ma már bevált technika.
Az az elit, amely a Színház- és Filmművészeti Egyetemet 1948-tól vezeti, irányítja, és azoknak a leszármazottjai, tanítványai most a XXI. században úgy viselkednek, mint egy család.
Ők az elmúlt 10 évet vesztesként élik át.
Elveszítették a pozíciójukat, elveszítették a pénzosztó szerepüket, és attól is tartanak, hogy nem nekik osztják a pénzt. És ez a harc nem most kezdődött, hanem korábban, amikor a Mozgókép Alapítvány vezetőségéről Grunwalsky Ferenc lemondott, s helyette – mint a visszaemlékezők fogalmaznak – „szegény Kőrösi Zolit” választották meg olyan rendszerben, ahol 27 alapító döntött arról, hogy ki legyen a vezetője a Mozgókép Alapítványnak, és olyan jelöltek közül, mint Tarr Béla, Tóth Ferenc, Andy Vajna sikerült a Kőrösi Zoltánt megválasztani. Ez is világosan utal arra, hogy olyan embert kerestek, akit könnyedén tudnak megfelelő magatartásra késztetni, mert ki van szolgáltatva az elitnek: bekerül ebbe a pozícióba. És ha az elit elfogad valakit, akkor segíti a munkáját.
Persze, ezért cserébe bizonyos kompromisszumokat meg kell kötni.
És félig-meddig az egyetemnél is így alakult. Amikor M. Tóth Gézát kinevezték az egyetem rektorának, akkor mindenki azt hitte, hogy egy új szemlélet kerül a gépezetbe. És igazából nem történt megújulás M. Tóth Géza irányítása alatt sem. Minden ugyanúgy maradt. Ebbe a közegbe nem lehet belenyúlni. Maga Andy Vajna is kerülte ezt a közeget, mert neki azért fölhívták a figyelmét arra, hogy nem tud labdába rúgni a Los Angeles-i attitűdjével és gondolkodásmódjával.
Ez egy darázsfészek. És ez ma is látszik.
A filmesek világa talán egyszerűbb, mert ott nincsenek olyan nevek, mint egykor Makk, Fábry, akik – mint a szakmán belül ma fogalmaznak „ezerrel be voltak kötve” az akkori hatalomhoz.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
