Szimbolikus vonatozás – van egy ilyen feliratú, szakadt pólóm. Arra a rendezvényre készült, amelyen az Ipolyság és a magyarországi Drégelypalánk közti, hiányzó vasúti vonalszakasz újraépítését sürgettük 2002. augusztus 31-én.
Megviselt, rojtosra hordott ez az egyszerű ruhadarab, de mintha még mindig jobban átvészelte volna az elmúlt húsz évet, mint maga a vasút és az ország. Már többször kidobás fenyegette, de nem hagytam. A nosztalgia mindig megmentette.
A két világháború közti Csehszlovák Köztársaságnak nagy szüksége volt az ipolysági (homoki) vasútállomásra, mert az a Zólyom–Ipolyság–Budapest és a Losonc–Ipolyság–Párkány vonalak metszéspontjának számított. Mindkét vonal kellett ahhoz, hogy Magyarország, később pedig Csehszlovákia is hatékonyan szervezhesse a zólyomi vasúti gócpont és a Duna közti, valamint az Ipoly menti vasúti teher- és személyszállítást. Továbbá Prágának hadászati érdeke volt, hogy szükség esetén ezeken a vonalakon mozgathassa a csehszlovák hadsereget. A „republika” idején még megmaradt az Ipolyság és Budapest, valamint az Ipolyság és Balassagyarmat közti vonatközlekedés is. Ipolyságról Budapest felé is indulhattak vonatok. Például az a „színházi járat”, amelynek köszönhetően az ipolysági magyar elit a magyar fővárosban szórakozhatott, kulturálódhatott. A vasút a vérkeringésbe kapcsolódás egyik eszköze és jelképe volt a Csehszlovákia idején fokozatosan peremterületté degradált, Prágából és Pozsonyból nézve cinizmussal elegy gyanakvással kezelt „nemzetiségi” vidéken. Később, a pártállami időkben a 6,3 kilométeres Ipolyság–Drégelypalánk szakaszon felszedték a síneket.
Fény felé tartom a szakadt pólót, és „mögé” nézve látnom kell, hogy ha közömbösen, csüggedten engedjük, az egész országban szimbolikus lesz a vonatozás. Sőt, úgy általában a közügyek kezelése. Ha hagyjuk, az eddiginél is nagyobb „peremterületté” válhat az egész ország. Úgy tűnik, már nemcsak egyes kormánypárti vagy ellenzéki populistáknak teher a vasúti személyszállítás, hanem azoknak a technokratáknak is, akik a jobb költségvetési számokért ezen a „közérdekű” szolgáltatáson akarnak spórolni. Az meg, hogy iskoláztatásban, életben, egészségben, életszínvonalban, kultúrfokban hol rontja egy másik szakminisztérium statisztikáit, számukra pillanatnyilag mindegy. Nem kampánytéma.
Készül az új vasúti grafikon. Jogos, hogy mindennel takarékosan – az eddiginél jóval spórolósabban – kell bánnia az államnak, de nem azt látjuk, hogy fenntarthatóságra és rendszerszintű megoldásokra törekedve az összes területen ezt tenné. Merthogy úgy akarja kihúzni alólunk a vonatokat is, hogy közben máshol bőven, követhetetlen hatásfokkal, éppen ezért felelőtlenül maszekolgat, osztogat és kivételezget.
Racionalizálnak. Lenyomják a nép torkán, hogy helyenként kevesebb lesz a vonat. Azt is, hogy nem áll meg ott, ahol eddig még megállt. Lám, lám, mutatja később a nagy minisztériumi mutatóujj, hiszen nem is utaznak annyian! Bizony, nincs is szükség ennyi járatra! Sőt, nem is kell az a járat!
Racionalizálnak. És úgy hat, hogy már a tervek nyilvánossággal való előzetes megvitatását is megspórolják maguknak. Nemcsak a már régen ehhez szoktatott népnek nem tisztázzák kellőképpen, mit és miért terveznek (döntöttek el?), hanem a helyi és az ügyben hatáskörileg is jócskán érintett megyei önkormányzatokkal sem tárgyalnak a legkorrektebb módon. Ha a polgároknak és önkormányzataiknak elmagyaráznák, hogy az állam miért és hogyan kényszerül takarékosságra, bizonyára mindannyian igyekeznének ehhez igazodni, sőt, együtt gondolkodnának az állammal. Ha azonban az állam ezt a lépést csak színleli, azzal hergeli az embereket és az önkormányzatokat. Roppant megalázó, amikor regionális petíciókban kell követelni, hogy megálljon egy-egy vonat ott, ahonnan – megkésve bár, de törölve nem – eddig még elvitte az utast iskolába, munkába…
Mifelénk nemcsak a ruha rojtosodik ki, hanem a közügyekben még megszólalók szája is. És a petíciókat is „kidobhatják”, mint az elnyűtt pólót. Ha hagyjuk.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
