A farakást fagyott hó borította, nem lehetett látni, mi van alatta. De biztosan csak kuglira vágott fenyőfa rönkök, amelyek korhadtak is lehettek, ki tudja mióta hevertek ott az udvaron.
Az idegen megszorította a patentos zárópántot a régi, már kibolyhosodott, egyujjas bundakesztyűjének csuklórészén, és a nyelében lötyögő ásóval megpróbálta kiszabadítani a hó alól a rönkdarabokat.
A vizes fát még fel is kellett hasogatnia, hogy a ki tudja, milyen állagú hasábok senyvedve-sírva valahogyan elégjenek az öreg cserépkályhában, ha meleget akar varázsolni magának a kis ház még kisebb szobájában, ahol meghúzta magát.
A hargitai faház tulajdonosa, akitől a házrészt bérbe vette, homályosan célzott rá, hogy valami fa van még a hó alatt, ha netán elfogyna a tüzelő a fáskamrából.
Ami hamar elfogyott, hiszen javarésze korhadt fenyőfa volt. Némi bükkfa is volt még, felhasogatva, de az nem tartott sokáig, mert elfűtötte hetekkel azelőtt, amikor nagy hidegek voltak. Most is jó hideg lesz, mert befagyott az orra, ami mínusz tíz fok fölött szokott. Pedig sütött kinn a bágyadt téli nap.
És neki meleget kell teremtenie az újabb ideiglenes otthonában, hiszen közelgett a szenteste. Az ünnepi töltött káposztát már az előző napon megfőzte a gázrezsón a mindenüvé magával vitt öreg cserépfazekában, az ott várakozik az előszobában a betonon. Ünnepelni egyedül is lehet. Amúgy is mindig egyedül vagyunk valójában: egyedül születünk és egyedül halunk meg, és a kettő között is tulajdonképpen egyedül vagyunk, gondolta magában az idegen, és elkezdte kibányászni az összefagyott rönkdarabokat.
A fáskamra hátsó sarkában volt ugyan némi megmaradt gyújtós és hulladék farostlemez, de ahhoz nem nyúlt, mert a kicsinyke kupac közepében volt Szikra kutya vacka.
Szikra kutyát az idegen „megörökölte” amikor a faházat kibérelte. A tulajdonos is megtűrte és enni adott neki néha, mert megsajnálta. Az öreg és szinte teljesen vak kutya az udvarról, ahol a farakás tövében lakott, behúzódott a nyitva álló fáskamrába, védettebb helyre. Immár kortalan volt, fekete szőre már ritkult és fakult, tört fényű szemét, amelyet szürkehályog borított, bizakodva fordította a fény irányából érkező idegen felé, amikor az enni adott neki egy régi, repedt cseréptálban. A vackáról már nem is nagyon járt ki, csak a kertvégébe, a szükségét végezni, amit a hóban maradt nyomai mutattak.
Az idegen felhasogatta a hó alól kiszedett fát és egy szétesőfélben lévő, egyfülű vesszőkosárban behordta a hideg előszobába, hogy ott olvadjanak ki. A benn szárított és tartalékolt fával begyújtott a kályhába, majd, amikor már jó parázs volt és dübörgött a tűz, egyenként elkezdte rárakni a vizes fahasábokat. Jó meleg lett. A jégvirágos ablakba kitett két égő gyertyát. Sokáig nézte őket, beleképzelve az ablakon túli esti sötétbe azt, ami az addigi életéből maradt. Megterített magának a hideg előszobában lévő asztalon, miután kinyitotta a szobaajtót, hogy jöjjön ki valamicske meleg oda is. A kályha tetején megmelegített töltött káposztás fazékból kivett magának a tányérra két szép nagy tölteléket és hozzá vágott káposztát meg egy darab oldalast is, hogy hűljenek ki egy kicsit. Belefúrta az orrát a finom párákba, amelyek eszébe juttatták a régi karácsonyokat.
A puhára főtt oldalas porcos részéből levágott egy jó darabot, úgysem tudott volna annyit megenni, és kivitte az öreg kutyának. Szikra kutya megismerte a lépteit és tisztelettudóan, ha egy kutya esetében lehet ilyet mondani, fordította felé fénytelen tekintetét. Megérezte a táljába tett hús illatát, de nem vetette rá magát azonnal. Felnézett oda, ahol az új gazdit, az idegent sejtette és vak szemével mintha megköszönte volna azt, amit kapott. Az idegen megsimogatta a fejét és visszament a házba. Már nagyon csípős volt a hideg, a csillagok is fehéren szikráztak.
A paplanára pótlásként terített jóféle gyapjúcserge teteje tele volt harmatcsöppekkel, amikor másnap reggel megébredt. A vastag takarók alatt békésen és nyugodtan alvó testének kipárolgása kicsapódott a cserge felületén. Mert reggelre mindig kihűlt a kályha és ezáltal a helyiség is. A ragyogó napfényben fénylett a kis szoba. Az idegen sokáig nézte az ágyból az ablak előtt az ereszről lelógó jégcsapok szikrázó fényorgonáját. A melengető napsütésben a faház öreg ízületei meg-megreccsentek, néha dübörögve csúszott le a meredek tetőről a hó.
Az idegen felöltözött, majd kinyitotta az ablakot. A hideg levegőtől azonnal befagyott az orra. Na, ez legalább mínusz tizenöt fok, gondolta magában, és kiment az udvarra, hogy újabb rönkdarabokat ásson ki a hó alól. Amikor elhaladt a fáskamra előtt, bentről valami furcsa, halk nyüszítést hallott. A fáskamra sötét sarkából jött, de nem panaszos vagy fájdalmas volt, hanem hálás. Szikra kutya mellett két másik kutya nyüzsgött. A már süldőkutyává cseperedett kölykei meglátogatták anyjukat, és meleg nyelvükkel tetőtől talpig végignyalogatták, ugyanúgy, ahogyan ő tette velük rögtön azután, hogy megszülte őket.
Az idegen megilletődött. Nem zavarta meg őket, inkább visszament a házba. Odatette melegedni az ünnepi húslevest. Amikor már bőven ontotta finom páráját, kivett belőle egy csupornyit és kivitte a fáskamrába. Szikra kutya kölykei már elmentek. Beleöntötte a csorba cseréptányérba és megsimogatta az öreg, beteg kutya fejét. Az megnyalta a kezét és a lábához bújt. Csak utána kezdte el lefetyelni a levest.
Teltek a hetek a fagyos hargitai télben. Az idegen írta a könyvét a reggelre mindig kihűlő szobácskájában, főzte az egytálételeit a hideg előszobában a gázrezsón, és időnként járt egyet a falucska főutcáján. Az öreg kutya egyre gyengébb lett, már alig tudott kijárni a vackából. És egy nap eltűnt. Lehet, hogy, valami ősi ösztönt és rendet követve, amikor a végét érezte közeledni, kivánszorgott a már bezárt kaolinbánya meddőhányója melletti domboldal zugába, ahol a magyar királyi honvédség egykori lőszerraktára volt, hogy ott fejezze be az életét, és ne legyen terhére senkinek. Ahogyan, megmagyarázhatatlan módon, a halni készülő kutyák és macskák is oda vonultak vissza az utolsó óráikra, valami titokzatos belső parancsnak engedelmeskedve.
És eljött a tavasz, annak is a kezdete, a március. Amikor még nagy volt ugyan a hó és hideg a Hegyen, de a nálunk többet tudó és merészelő madarak már elkezdték végrehajtani az ősi forgatókönyvet. Amikor az egyre erősödő nap fénye beszínezte a befagyott ablak előtt az ereszről lógó nyurga jégcsapokat, elkezdődött a kemény telet túlélt énekesmadarak hangversenye és násztánca.
A tűzifáért ki-kijáró idegen észrevette, hogy az immár teljesen kiürült fáskamrában egy fiatal, feltehetően elsőfészkes, és emiatt kellően ügybuzgó, piciny vörösbegy szorgoskodott, ki-be repülve a nyitva álló ajtón. Szikra kutya hátrahagyott, elhullott szőrszálait szedegette serényen és vitte a sövénynek nyírt fenyők ágai közé épített, biztonságosnak remélt fészekbe. Hogy majd melegítsék a munkáját fentről felügyelő és őrző párjával már megélt nászukból tojt tojásokat és főleg a fiókákat, amelyek majd kiröpülnek, parányi csőrük pirosából hirdetve a csodát, az Életet.
Az Életet, mely örök és szent. Amelyhez Szikra kutya holtában is hozzájárult.
Csiby Károly (A zászló c. most megjelent novelláskötetből)
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
