A Szentszék október 24-én sajtótájékoztató keretében tette közzé Ferenc pápa Dilexit nos kezdetű negyedik enciklikáját, mely „Jézus Krisztus szívének emberi és isteni szeretetéről” szól.
A 220 pontból álló, spanyol nyelven írt enciklika arra hív bennünket, hogy újítsuk meg a Jézus szíve iránti tiszteletünket, hogy ne feledkezzünk meg a hit gyengédségéről, mások szolgálatának öröméről és a küldetés iránti buzgóságról, Jézus szíve ugyanis szeretetre ösztönöz és testvéreinkhez küld bennünket.
Az enciklika a Szent István Társulat kiadásában, a Pápai Megnyilatkozások sorozatban hamarosan magyarul is megjelenik, a Vatikán honlapján a spanyol eredetin kívül már angol, francia, olasz, német, portugál, lengyel és arab fordításban is olvasható.
Az alábbiakban Alessandro Di Bussolo összefoglalójának fordítását közöljük.
*
„Szeretett bennünket” – mondja Szent Pál Krisztusra utalva (Róm 8,37), hogy ráébresszen bennünket arra, hogy ettől a szeretettől „semmi sem szakíthat el bennünket” (Róm 8,39).
Így kezdődik Ferenc pápa negyedik enciklikája, amelynek címét a szöveg kezdő szavai adják: Dilexit nos, alcíme pedig: Jézus Krisztus szívének emberi és isteni szeretetéről. „Nyitott szíve megelőz és feltétel nélkül vár bennünket, anélkül, hogy bármilyen előzetes követelményt támasztana, hogy szerethessen bennünket és hogy felajánlja barátságát: elsőként ő szeretett bennünket (vö. 1Jn 4,10). Jézusnak köszönhetően »megismertük és elhittük Isten irántunk való szeretetét« (1Jn 4,16)” (1).
Krisztus szeretete, melyet szent szíve jelképez
Abban a társadalomban, amelyben elszaporodnak „a vallásosság olyan formái, melyek nem utalnak egy szeretet-Istennel való személyes kapcsolatra” (87), és amikor a kereszténység gyakran elfelejti „a hit gyengédségét, az odaadó szolgálat örömét, a személytől személyhez szóló küldetés buzgóságát” (88), Ferenc pápa azt javasolja, hogy mélyebben ismerjük meg szeretetét, melyet az ő szent szíve jelképez, és arra biztat, hogy újítsuk meg iránta való hiteles tiszteletünket, emlékezve arra, hogy Krisztus szívében „az egész evangéliumot megtaláljuk” (89): szívében „végre felismerjük önmagunkat és megtanulunk szeretni” (30).
Szemlátomást a világ elveszítette szívét
Ferenc pápa elmagyarázza, hogy Krisztus szeretetével találkozva „képessé válunk testvéri kapcsolatok létesítésére, minden ember méltóságának elismerésére és közös otthonunk közös gondozására”, ahogyan arra a Laudato si’ és a Fratelli tutti (217) kezdetű enciklikáiban is buzdít bennünket. Krisztus szíve előtt állva arra kéri az Urat, hogy „ismét essen meg a szíve ezen a megsebzett földön”, és öntse rá „világosságának és szeretetének kincseit”, hogy a háborúk, a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek, a fogyasztói szemlélet és a technológia emberellenes használata között tengődő világ „visszanyerje azt, ami a legfontosabb és a legszükségesebb: a szívet” (31).
Az enciklika készítésének bejelentésekor, a június 5-i általános kihallgatás végén a pápa azt mondta: „Hiszem, hogy nagyon jót tesz nekünk, ha az Úr szeretetének olyan aspektusairól elmélkedünk, amelyek megvilágíthatják az egyházi megújulás útját, s amelyek valami jelentőset mondanak annak a világnak is, amely úgy tűnik, elvesztette a szívét.” Arra is emlékeztetett, hogy „tavaly december 27-én volt a háromszázötvenedik évfordulója annak, hogy Jézus szentséges szíve először jelent meg Alacoque Szent Margitnak. Ekkor egy olyan ünneplési időszak kezdődött, amely jövő év június 27-én ér véget.”
A szívhez való visszatérés fontossága
Ez a Jézus szívének szeretetéről szóló enciklika – mely egy rövid bevezetőből és öt fejezetből áll –, „összegyűjti – ahogy a Szentatya júniusban fogalmazott – a korábbi tanítóhivatali szövegeknek és a Szentírásig visszanyúló hosszú történelemnek az értékes gondolatait, hogy újra javasolja az egész Egyháznak ezt a lelki szépségben gazdag kultikus formát”.
Az első fejezet – A szív fontossága – elmagyarázza, miért szükséges „visszatérni a szívhez” egy olyan világban, amelyben megkísért bennünket, hogy „telhetetlen fogyasztókká és a piac gépezetének rabszolgáivá váljunk” (2). A dokumentum elemzi, mit értünk „szív” alatt: a Biblia úgy beszél róla, mint arról a középpontról, „amely minden felszín mögött ott van” (4), mint olyan helyről, ahol „nem számít, mit mutatunk kifelé, vagy mit rejtegetünk, ott mi magunk vagyunk” (6). A szívhez vezetnek a fontos kérdések: milyen értelmet akarok adni az életemnek, a döntéseimnek vagy a tetteimnek, ki vagyok én Isten előtt (8). A pápa rámutat, hogy a szív jelenlegi leértékelése „a görög és kereszténység előtti racionalizmusból, a kereszténység utáni idealizmusból és a materializmusból” ered, így a nagy filozófiai gondolkodásban olyan fogalmakat részesítettek előnyben, mint „az értelem, az akarat vagy a szabadság”. És mivel a szívnek nem találtak helyet, még „az eszméjét sem dolgozták ki kellő mélységben annak a személyes középpontnak, amely mindent egyesíteni képes” (10). Ezzel szemben a pápa arra figyelmeztet, hogy fel kell ismernünk, hogy „én vagyok a szívem, mert ez az, ami megkülönböztet, ami lelki identitásomban meghatároz, és ami másokkal közösségbe kapcsol” (14).
A szívből kiindulva megváltozhat a világ
A szív az, „ami egybekapcsolja a töredékeket”, és ami lehetővé tesz „minden hiteles kapcsolatot, mert az a kapcsolat, amelyet nem szívvel építünk, képtelen legyőzni az individualizmus bomlasztó hatását” (17). Olyan szentek lelkisége, mint Loyolai Szent Ignác (az Úr barátságának elfogadása a szívünkön múlik) és Szent John Henry Newman (az Úr úgy üdvözít, hogy szent szívéből szól a szívünkhöz), arra tanít bennünket – írja a Szentatya –, hogy „Jézus élő és jelen lévő szíve előtt a Lélek által megvilágosított elménk megérti Jézus szavait” (27). És ennek társadalmi következményei is vannak, mert „a szívből kiindulva” megváltozhat a világ (28).
Szeretetgesztusok és szeretetszavak
A második fejezet Krisztus szeretetének gesztusairól és szavairól szól. A gesztusokat, melyekkel barátként bánik velünk, és megmutatja, hogy Isten „közelség, együttérzés és gyengédség”, a szamariai asszonnyal, a Nikodémussal, a prostituálttal, a házasságtörő asszonnyal és az út szélén várakozó vakkal való találkozásában látjuk (35). Tekintete, mely „lényed legmélyét kémleli” (39), azt mutatja, hogy Jézus „egész figyelmét az emberekre, gondjaikra, szenvedéseikre fordítja” (40). Úgy, hogy „megcsodálja a jó dolgokat, amelyeket felismer bennünk” – mint a századosban –, még ha mások nem vesznek is róluk tudomást (41). Legbeszédesebb szeretetszava a „keresztre feszítettsége”, miután barátját, Lázárt megsiratta, és szenvedett az Olajfák kertjében, annak tudatában, hogy erőszakos halált fog szenvedni „azok keze által, akiket annyira szeretett” (46).
Annak a szívnek a titka, amely annyira szeretett…
A harmadik fejezetben – Ez az a szív, amely annyira szeretett – a pápa felidézi, hogy az Egyház miként gondolkodik és gondolkodott a múltban „az Úr szívének szent misztériumáról”. Ezt XII. Piusz Haurietis aquas kezdetű enciklikájára hivatkozva teszi, mely a Jézus szíve tiszteletről szól (1956). Világossá teszi, hogy „Krisztus szívének tisztelete nem egy Jézus személyétől elválasztott szervnek az imádata”, mert „az egész Jézus Krisztust imádjuk, az emberré lett Isten Fiát, akit egy olyan kép ábrázol, amelyen ki van emelve a szíve” (48). A hús-vér szív képe, hangsúlyozza a pápa, annak szemlélésében segít, hogy „Jézus Krisztus szívének szeretete nemcsak az isteni szeretetet foglalja magában, hanem az emberi szeretet érzelmeire is kiterjed” (61). Jézus szíve, folytatja Ferenc pápa – XVI. Benedeket idézve –, „hármas szeretetet” tartalmaz: a fizikai szív érző szeretetét „és kettős lelki szeretetét, az emberi és az isteni szeretetet” (66), amelyben „a végtelent találjuk a végesben” (64).
Jézus szentséges szíve az evangélium összefoglalása
Egyes, különösen a Krisztus szívét tisztelő szenteknek a látomásai – mutat rá Ferenc pápa – „jó ösztönzők, melyek motiválhatnak és nagyon hasznosak lehetnek”, de „nem olyasmik, amiket a hívők kötelesek lennének úgy elhinni, mintha Isten szavai lennének”. A pápa ezután – XII. Piusszal – emlékeztet arra, hogy nem lehet azt mondani, hogy a Jézus szíve tisztelet „magánkinyilatkoztatásoknak köszönheti eredetét”. Ellenkezőleg, „a Krisztus szíve iránti tisztelet lényegileg fontos keresztény életünkhöz, amennyiben teljes hívő és imádó nyitottságot jelent az Úr isteni és emberi szeretetének misztériumára, olyannyira, hogy ismételten kijelenthetjük, hogy a szent szív az evangélium összefoglalása” (83). A pápa ezután arra biztat bennünket, hogy azért újítsuk meg a Krisztus szíve iránti áhítatunkat, hogy ezzel is fellépjünk „egy »test nélküli lelkiség« új megnyilvánulásai ellen, melyek elszaporodnak a társadalomban” (87). Vissza kell térni az „evangélium megtestesült összefoglalásához” (90), szemben „a csak külső tevékenységekre összpontosító közösségekkel és pásztorokkal, az evangéliumot nélkülöző strukturális reformokkal, a megszállott szervezetekkel, a világias projektekkel, a szekularizált elgondolásokkal, a szükségesként beállított javaslatokkal, melyeket időnként mindenkire rá akarnak erőltetni” (88).
Az „inni adó” szeretet megtapasztalása
Az utolsó két fejezetben Ferenc pápa azt a két szempontot emeli ki, amelyeket „a szent szív iránti tiszteletnek együtt kell tartania, hogy továbbra is tápláljon bennünket és közelebb vigyen az evangéliumhoz: a személyes lelki tapasztalatot, valamint a közösségi és misszionáriusi elkötelezettséget” (91).
A negyedik fejezet – Az inni adó szeretet – újraolvassa a Szentírást, és az első keresztényekkel együtt felismeri Krisztust és az ő nyitott oldalát „abban, akit átszúrtak”, benne Isten önmagára utal Zakariás könyvének próféciájában. Ez az átszúrt oldal nyitott forrás a nép számára, hogy oltsa Isten szeretete iránti szomját, „hogy lemossa a bűnt és a tisztátalanságot” (95). Több egyházatya említette „a Jézus oldalán lévő sebet, mint a Lélek vizének forrását”, mindenekelőtt Szent Ágoston, aki „utat nyitott a szent szív mint az Úrral való személyes találkozás helye iránti tiszteletnek” (103).
Apránként ez a sebzett oldal – emlékeztet a pápa – „a szív alakját vette fel” (109), és az enciklika felsorol számos női szentet, akik „elbeszélték tapasztalataikat a Krisztussal való találkozásról, melyet az Úr szívén való megpihenés jellemzett” (110). A modern kor hívői közül az enciklika elsősorban Szalézi Szent Ferencről beszél, aki a lelki életre vonatkozó javaslatát „két nyílvessző által átszúrt szívvel” ábrázolja, „melyet töviskorona vesz körül” (118).
Alacoque Szent Margit jelenései
Ez a lelkiség jelentős hatást gyakorolt Alacoque Szent Margitra, aki elmondja, hogyan jelent meg neki Jézus Paray-le-Monialban, 1673 decemberének vége és 1675 júniusa között. A nekünk közvetített üzenet lényege azokkal a szavakkal foglalható össze, amelyeket Szent Margit hallott: „Íme, az a szív, amely annyira szerette az embereket, és amely mindent odaadva egészen kimerítette és felemésztette magát, hogy tanúságot tegyen nekik szeretetéről” (121).
Lisieux-i Szent Teréz, Loyolai Szent Ignác és Szent Fausztina Kowalska
Lisieux-i Szent Terézről a dokumentum felidézi, hogy számára Jézus „az, akinek szíve az enyémmel egy ütemre dobogott” (134), valamint utal a nővéréhez, Mária nővérhez írt leveleire, amelyek segítenek abban, hogy a szent szív iránti tisztelet ne valami „fájdalmas aspektusra” összpontosuljon, és aki bűneiért vezekelni kíván, elsősorban ne áldozatokban gondolkodjon, hanem a bizalomra támaszkodjon, mely „a Krisztus szívének tetsző legjobb áldozat” (138). A jezsuita pápa az enciklika néhány pontjában arról hír, hogy milyen helyet foglal el a szent szív Jézus Társaságának történetében. Rámutat, hogy Loyolai Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban azt javasolja a lelkigyakorlatozónak, hogy egy szívtől szívhez szóló párbeszédben „lépjen be Krisztus szívébe”. 1871 decemberében Beckx atya Jézus szentséges szívének szentelte a jezsuita rendet, Arrupe atya pedig 1972-ben megismételte azt (146). Szent Fausztina Kowalska tapasztalatai – emlékeztet a Szentatya – újfent javasolják a Jézus szíve tiszteletet „a Feltámadott dicsőséges életének és az isteni irgalmasságnak a hangsúlyozásával”. Ezek motiválták Szent II. János Pált is, aki „szorosan összekapcsolta az irgalmasságról való gondolatait a Krisztus szíve iránti áhítattal” (149). A „vigasztalás áhítatáról” szólva az enciklika kifejti, hogy amikor Jézus szenvedésének jeleit látjuk, melyeket a feltámadt Jézus szíve megőrzött, elkerülhetetlenül vágyunk válaszolni arra a fájdalomra, „amelyet Krisztus oly nagy szeretetből vállalt” (151). És kéri a pápa, hogy „senki ne gúnyolja ki Isten hívő szent népe buzgóságának kifejezéseit, mely népi jámborságában vigasztalni igyekszik Krisztust” (160), mert hiszen „a vigasztalásra igyekvésből megvigasztalva jövünk ki”, és „mi is vigasztaljuk azokat, akiket mindenféle nyomorúság sújt” (162).
A Krisztus szíve iránti tisztelet testvéreinkhez küld bennünket
Az ötödik és egyben utolsó fejezet – Szeretetet szeretetért –, a Krisztus szíve iránti helyes tisztelet közösségi, társadalmi és missziós dimenziójáról szól, hiszen ez a tisztelet „az Atyához vezet bennünket, és testvéreinkhez küld bennünket” (163). A testvéreink iránt tanúsított szeretet ugyanis a „legnagyobb gesztus, amelyet felajánlhatunk neki, hogy szeretetért cserébe szeretetet adjunk” (167). A lelkiség történetét vizsgálva a pápa emlékeztet arra, hogy Foucauld Károly atya (Szent Charles de Foucauld) misszionáriusi elkötelezettsége „egyetemes testvérré” tette őt, mert „hagyta, hogy Krisztus szíve alakítsa, és az egész szenvedő emberiséget testvéri szívébe akarta fogadni” (179). Ferenc pápa ezután az „elégtételről” beszél, ahogyan azt Szent II. János Pál kifejtette: „azáltal, hogy együtt ajánljuk fel magunkat Krisztus szívének, »a gyűlölet és az erőszak által felhalmozott romokon felépülhet a szeretet oly nagyon vágyott civilizációja, Krisztus szívének országa«” (182).
A világ szerelemre gyújtásának küldetése
Az enciklika Szent II. János Pállal emlékeztet arra, hogy „a Krisztus szívének való odaszentelődésnek »össze kell kapcsolódnia magának az Egyháznak a missziós tevékenységével, mert Jézus szívének arra a vágyára válaszol, hogy terjessze a világban – testének tagjai által – az Isten országának való teljes odaadását«. Következésképpen a keresztényeken keresztül „a szeretet kiárad az emberek szívébe, hogy Krisztus teste, az Egyház és az igazságosság, a béke és a testvériség társadalma is épüljön«” (206). Hogy elkerüljük azt a Szent VI. Pál által említett nagy kockázatot, hogy a misszióban „sok mindent mondunk és sok mindent teszünk, de a Krisztus szeretetével való boldog találkozást nem tudjuk kiváltani” (208), „szerelmes misszionáriusokra” van szükség, „akik még hagyják, hogy Krisztus meghódítsa őket” (209).
Ferenc pápa imája
A szöveg Ferenc pápának ezzel az imájával zárul: „Kérem az Úr Jézust, hogy az ő szent szívéből mindannyiunk számára az élő víz folyói áradjanak, hogy begyógyítsák egymáson ejtett sebeinket, hogy erősítsék készségünket a szeretetre és a szolgálatra, hogy ösztönözzenek bennünket arra, hogy megtanuljunk együtt járni egy igazságos, szolidáris és testvéri világ felé, míg boldogan nem ünnepeljük együtt a mennyei ország lakomáját. Ott lesz a feltámadt Krisztus, aki összes különbözőségeink között összhangot teremt a nyitott szívéből szüntelenül áradó világossággal. Legyen áldott mindörökké!” (220).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
