Szerencsés Károly, az ELTE habilitált egyetemi docense tartott előadást a kékcédulás választások 70. évfordulója alkalmából a Párbeszéd Házában. Ez a szavazás – hangsúlyozta – kihatott az 1990-es első szabad választásokra is, ahol a polgárok csupán 64%-a jelent meg. Úgy voltak vele – minek. De hatott azokra is, akik elkövették, azt gondolván lehet, szabad, sőt kell is hazudni! A „jó” cél érdekében… És ez nem egyszerűen csak beivódott egy teljes generációba, de kitermelt egy olyan embertípust is, amelytől nem lehet megszabadulni, még rendszerváltással sem. Ehhez nagyon hosszú idő kell, de úgy tűnik 70 év sem volt elegendő, hogy kipusztuljon az a fajta mentalitás, amely szerint aki nem ránk szavaz, az nem lehet demokrata! Ismerős?
Polgári Szilvia írása
Részletek Szerencsés Károly előadásából
70 éve zajlott le egy választás Magyarországon, mely sok tekintetben meghatározta a későbbi évek hozzáállását a voksoláshoz, a parlamentarizmushoz és a demokráciához. Ez volt az a választás, amely elvette a hitet, annak hitét, hogy befolyásolhatjuk sorsunkat; nyilvánvaló csalással, hazugsággal és hamis szavazatok százezreivel történt mindez, a szemünk előtt. Két évvel később, 1949-ben, elsőként a magyar népképviseleti választások történetében már csupán egyetlen listára lehetett szavazni – nem bonyolult egy lista közül választani, igaz? 1947-ben azonban még 10 lista volt, 10 párt indult a választásokon, ekkor még élt a hit, a remény – sokak szerint hiú remény – az emberekben, hogy befolyásolhatják sorsukat.
Fotó: PolgárPortál
A szövetséges pártokkal együttműködtek a kommunisták, de céljuk mégis a likvidálásuk volt. A Szovjetunió úgy látta, azokat a területeket, amelyeket megszállt, szovjetizálni kell. Rákosi 1946-47-re a kisgazdákat puccsszerű kísérletekkel, megbélyegzésekkel sikeresen leszalámizta és előrehozott választásokat szorgalmazott, lehetőleg addig, amíg az ország jogilag sem szuverén, és a szovjetek megsúgták, ez a dátum 1947. szeptember 15-e lesz. Így augusztus 31-ére tűzték ki a választásokat, azonban a kommunisták aggódtak a még rosszabb eredmények miatt – nem voltak túl népszerűek ugyebár –, Rákosi ezért úgy döntött, mivel túl szélesre tárták a demokrácia kapuit, új választójogi törvény szükséges, melynek célja, megrostálni a választójoggal rendelkező polgárokat: fasiszta, nyilas, elmebeteg, templomjáró, erkölcstelen életet élő bélyegekkel. A bizonyítás kötelezettsége nem a vádlót, hanem a vádlottat illette, azaz nem létező dolgokat kellett volna igazolni. Minimum 600 ezer embert zártak ki így a választásokból, azokon kívül, akik már ’45-ben kizárásra kerültek, akik valóban nyilasok voltak. Persze ez csak a vezetőkre vonatkozott, mert ha minden nyilast kizártak volna, akkor „ki szavaz ránk, elvtársak?” – kérdezhették volna. Tehát a kisnyilasokra szükségük volt.
Névjegyzék kivonat ma is létezik, ha a szavazás napján valaki nem tartózkodik a lakóhelyén, máshol is leszavazhat. Nem is lett volna ezzel baj, ha az adminisztrációban annyi kékcédulát találtak volna, amennyi ember a névjegyzékből ki lett húzva. De hamis, kitöltött kékcédulákat nyomtattak, sokat, ma sem tudjuk mennyit, erre vonatkozólag nincs adat. Azt az adatot viszont tudjuk, hogy a választás előestéjén a szociáldemokrata párt központját fölhívta egy nyomdász azzal, hogy náluk nagy számban kékcédulákat nyomnak – 500 ezernél tartottak.
Forrás: axioart.com
200 ezer emberre volt szükség ahhoz, hogy összeírják a választópolgárokat, s ez megtörtént. Az ellenzéki Szabadság Párt bojkottálta a választást, vezetőjük, Sulyok Dezső elhagyta az országot augusztus közepén, de így is volt 10 párt, mert lehetővé tették, hogy új pártok induljanak. Ehhez azonban írásos ajánlásra volt szükség, nem is kevésre, 50 ezer aláírás kellett, lakcímmel ellátva. Ezt nagyon kevesen tudták teljesíteni, ám ezek az ajánlások később még döntő fontosságúak lesznek. A Szabadság Párt utódja a Függetlenségi Párt lett, három hét alatt kellett, hogy fölépüljön, ami szinte lehetetlen volt, de mégis sikerült nekik; vezetőjük Pfeiffer Zoltán lett.
1947. augusztus 31-én, a választások napján már délelőtt világossá vált, hogy valami nem stimmel, olyasmi történik, ami Magyarországon még soha azelőtt nem történt – tömegesen adtak le hamis szavazatokat.
Bár a levéltárban alig lehet bármit is föllelni a témában, Farkas Mihály – egyébként nem a választásokkal kapcsolatos – anyagában véletlenül, egy összeragadt papírnak köszönhetően mégis rá lehetett bukkanni a teljes forgatókönyvre, amely szerint kerekítve 208 ezer hamis szavazatot kellett leadnia 12 ezer embernek. Ehhez tehát nagyjából 17-20 kékcédulára volt szükség egy-egy zsebben, ugyanarra a névre kiállítva persze, mert személyit hamisítani bonyolultabb lett volna. Komoly apparátust igényelt a kitöltés, de a végrehajtás is. Nyilván nem azt mondták, menjetek csalni, hanem, hogy segítsétek a népi demokráciát, szolgáljátok a jó ügyet és a kocsi platóján még pár üveg bor is akadt. Ám a lebukás elkerülése végett az volt a kérés, hogy ne egymás melletti falvakban adják le a szavazatokat. A jó kommunisták persze dehogy mentek el a másik faluig, az sem érdekelte őket, ha ugyanabban a faluban, másik szavazókörzetben adták le a szavazatokat, így aztán délelőttre világossá vált a csalás az egész országban. Mert a jó kommunista túlteljesít, nyilván már akkor megérezték a sztahanovi illatot. Ám még így is, mindössze csak 300 ezer szavazattal kaptak többet, mint 1945-ben.
És hogy mi lett a végső eredmény? Nos, nem igazolta a kommunisták várakozását, illetve az előrejelzés abban pontos volt, hogy a saját eredményük 98-100 mandátum lesz. Természetesen 100 mandátum lett, nem illett volna alulról súrolni a tervet. Másfelől viszont elszámolták magukat, mert a szövetségeseik, akik nem tudtak élni a kékcédulával, komoly vereséget szenvedtek. A szociáldemokratákat be akarták vonni, kaptak is 60 ezer hamis kékcédulát Marosán Györgyön keresztül, de akkor jött a telefon, hogy a kommunisták meg 500 ezret nyomnak, így a szocdemek megmakacsolták magukat és bezárták kékcéduláikat a trezorba. Sok szavazatot vesztettek, de még többet a kisgazdák, s nem lett meg a koalíció bűvös 60%-a, ezért gyorsan kellett cselekedniük. A Szabad nép ekkor már lehozta, hogy a Függetlenségi Párt, amely három hét alatt alakult, 730 ezer szavazatot kapott, 13%-ot! De a hivatalos végeredménybe már csak 670 ezer került bejegyzésre; 60 ezer szavazat átalakult kisgazda szavazattá, így meglett a 60,9% és ezzel életbe lépett a prémium, előnybe juttatva a kormánypártokat. Ám a polgári-keresztény-demokrata alapokon álló pártok így is 54,5%-ot kaptak, tehát a baloldali összefogásnak nem sikerült abszolút többségbe kerülnie.
Hogy érthető legyen, mit is jelentett a prémiumos rendszer, ez a jogi nyalánkság – ha a kormányon lévő koalíció alkot egy választási szövetséget, és az eléri a szavazatok 60%-át, akkor nem 60%-ban részesedik az országos listán betölthető mandátumokból, hanem 75%-ban. Ha pedig esetleg 75%-ot ér el, akkor mind az övé. Ez a premizáló (jutalmazó – szerk.) rendszer. Ám a törvény szerint, ha esetleg az ellenzék alkotott volna egy választási szövetséget, és érte volna el a 60%-ot, akkor mindez nem lett volna érvényes.
Fotó: PolgárPortál
A választás ezzel együtt Rákosiéknak óriási pofon volt, mert nem sikerült a parlamentet likvidálni, a szocdemek pedig hisztérikussá váltak, amiért velük szemben is csaltak, de a kisgazdák szintén felbolydultak. 22%-kal a kommunistáké lett a legerősebb párt, ám mit lehet ezzel kezdeni, ha a szövetségesek elpártolnak és az ellenzékkel fognak össze? Ezért nem lett vége augusztus 31-én a választásoknak. Rákosi egy pillanatig sem fogadta el a számokat, a választás estéjén még azt mondta, hogy „ezt az eredményt korrigálni kell”. És hogy miért ilyen eredmény született, arra az volt a válasza, azért, mert „a magyar nép nem elég demokrata”. Világos, aki nem rájuk szavazott, az nem lehet demokrata! Ismerős? Ez a mentalitás sajnos nem tűnt el sem ’49-ben, sem ’90-ben, és ma is úgy érzik sokan, csak az a demokrata, aki rájuk szavaz.
És itt térünk vissza az ajánlásokhoz, ugyanis minden párt megpetícionálta a választást, a győztes is, azaz senki sem fogadta el az eredményt. Mellesleg ilyesmi eddig még sehol sem történt. A kommunisták arra jutottak, hogy az egyik parlamenti párt mandátumait meg kell semmisíteni, és természetesen Pfeiffer Függetlenségi Pártjára esett a választás, amely párt 49 mandátumot szerzett. A Választási Bíróságot ekkor 7:3 arányú baloldali túlsúly jellemezte. Elkezdődött a kihallgatás, a vád szerint Pfeiffer Zoltánék hamis ajánlásokat nyújtottak be. Noha az ajánlási íveket meg kellett volna semmisíteni, azok mégis az Andrássy út 60-ba kerültek, s a Szabad Nép, meg a Népszava közben egyfolytában azt írta, a Függetlenségi Párt fasiszta párt. Ilyen körülmények között indultak útnak a kommunisták, s jelentek meg az aláírók lakásánál, kicsit megrugdosták a bejárati ajtókat, és megkérdezték, hogy „kedves elvtárs, te olyan jóravaló ember vagy, mégis hogy került a neved egy ilyen fasiszta párt ajánlási listájára?”.
Hajnali háromkor, az érkezők bőrkabátban, amely még ki is dudorodik oldalt, esetleg hátul áll valaki géppisztollyal… nos, ilyen helyzetben azért elgondolkodik az ember, mit is mondjon.
Abban a szituációban, ott a lépcsőházakban 4100-an döntöttek úgy, hogy aláírásukat minden bizonnyal odahamisították. Elindult a per, ám rendkívül kínossá vált, hogy akik előzőleg azt nyilatkozták, nem az ő aláírásuk szerepel a listán, azok 2/3-a a bíróságon mégis azt mondta, az az övé; mindez rossz fényt vetett a rendőrségre – „mintha” erőszakkal kényszerítették volna ki a hajnali vallomásokat. Ezért Pfeifferrel szemben úgy módosult a vád, hogy ő maga egy fasiszta összeesküvő. Persze a mentelmi bizottsággal egyeztetni kellett, de “véletlenül” annak elnökét Farkas Mihálynak hívták. Végül november 4-én Pfeiffer Zoltán illegalitásba vonult, miután felfüggesztették mentelmi jogát; tisztában volt azzal, ha nem menekül el, vagy börtönbe, vagy a Gulagra kerül.
Rákosiéknak mindazonáltal elegük lett a perből, ezért összehívták az Országos Nemzeti Bizottságot, ahol kimondták, hogy Pfeiffer pártja fasiszta párt, így eleve nem is indulhatott volna a választásokon és nem szerezhetett volna mandátumokat, ezért azokat meg kell semmisíteni. Ez megtörtént, a pártot pedig föloszlatták; november 20-án a 49 képviselő mandátuma megszűnt, a baloldali blokk többségbe került, s ezzel véget ért a magyar parlamentarizmus. Innen már csak a szocdemeket kellett meggyőzni, mert mi végre a két párt, elég egy is; egyesüljünk! Másik útként persze ott volt a börtön, vagy az emigráció. 1948 közepére a magyar parlament elveszítette jelentőségét. Egy kérdés volt, amivel szemben még szavazott az ellenzék, az iskolák államosítása, de azt követően nagyobb parlamenti megmozdulás nem történt.
Az 1947-es kékcédulás szavazás kihatott az 1990-es első szabad választásra, ahol a polgárok csupán 64%-a jelent meg. Úgy voltak vele – minek. De hatott azokra is, akik elkövették, azt gondolván lehet, szabad, sőt kell is hazudni! A „jó” cél érdekében… És ez nem egyszerűen csak beivódott egy teljes generációba, de kitermelt egy olyan embertípust is, amelytől nem lehet megszabadulni, még rendszerváltással sem. Ehhez nagyon hosszú idő kell, de úgy tűnik 70 év sem volt elegendő, hogy kipusztuljon az a fajta mentalitás, amely szerint aki nem ránk szavaz, az nem lehet demokrata!
The post Szerencsés Károly: A kékcédulás választás kitermelt egy olyan embertípust, amelytől nem lehet megszabadulni, még rendszerváltással sem appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
