Szűk egy hete buzdítottam a jubileumi Kitörés Emléktúrán való részvételre a Kuruc.info kedves olvasóit. A siker nem maradt el – antifasisztáék legnagyobb bánatára. Tavaly 3079-en neveztek, most 3300-an, s a tavalyi 2354 teljesítővel szemben az idén már 548-cal többen, 2902-en értek célba, ami 87,9%-os teljesítési arányt jelent! A Jóisten kegyes volt hozzánk, már ami az időjárást és a terepviszonyokat illeti, én mégis az elszántság és az akarat diadalának [igen, az Akarat Diadalának – V. T.] tulajdonítom a célba érők kiugróan magas számát.
Nagy siker ez, amit jól mutat, hogy az anifasiszta hiénák azóta is csak rágják a „náciveszély” csontocskáját. Antifasiszta kutyákat akartam írni, de a felvidéki túrázó bajtársaink megtámadásáról készült (itt, a Kuruc.info oldalán is látható) videót ökölbeszorított kézzel újra és újra végignézve egyre csak a gyáva hiénák túlerőbe verődő falkája jut eszembe.
Egy Retek utcai kocsma előtt néhány hazafi bajtársunk ugyan leköpött egy antifát (nyilván higiéniai okokból tartózkodtak a testi kontaktustól), de azt megígérhetjük, hogy a gyáva és gyalázatos városmajorihoz hasonló „antifasiszta” támadásokat a legkeményebben meg fogjuk torolni a jövőben!
Megírtam azt is, hogy a Tett és Védelem Alapítvány nevű magyarellenes gondolatrendőrség idén is hoppon maradt, mert most sem sikerült elérniük, hogy a magyar bíróság betiltsa a Becsület Napja megemlékezést. Csalódottságukban a Hír TV-n próbálnak elégtételt venni, mivel az tudósítani mert az eseményekről, és ez jogosan bántja egy tőrölmetszett „demokrata” csőrét.
A Népszava sem bírja elengedni a csontot, és tegnap is lehozott egy rövid, de annál bölcsebb véleménycikket, amiben végre felvetik azt a morális alapkérdést, amit még Heller Ágnes sem mert feszegetni: „van-e ma Magyarországon becsülete a becsületnek?” De nem állnak itt meg, hanem azt is követelik, hogy „Legyen végre becsülete a becsületnek!” Úgy ám.
A neobolsi Libella már szombaton kitett magáért: (a fentebb hivatkozott) homéroszi hosszúságú tudósításában azon szörnyülködött, hogy „a II. világháború egyik legértelmetlenebb vérontása immár több mint két évtizede ad alkalmat az európai szélsőjobbnak arra, hogy torz történelemhamisítás végeredményeképp a budai hegyekben nácik, neonácik, újnyilasok és szimpatizánsaik adhassanak egymásnak randevút”. Nekik vagy a Klubrádiónak hetekig elég muníciót ad a Kitörés Emléktúra és a Becsület Napja (most épp Bolgár György rettegését hallgatom elszorult szívvel…).
Sajnos a „korszerű” jobboldali konzervatív média sem tud a marxista és liberális történetírók által ásott veremből kikecmeregni. A tények és források teljes ismerete nélkül, a tájékozódás természetes kényszere alól felmentve, a kor erő- és érdekviszonyait figyelmen kívül hagyva, a történelem és alakítói mozgatórugóit és motivációit félreértve fogalmazzák sommás, a ballib oldal füleinek oly kedves ítéleteiket: „Nem voltak hősök – ha voltak, nem a mi hőseink voltak”…
„Vidékről” felérve a Széll Kálmán téren kezdtünk, ahol a gyorsétterem előtt gyülekezve azonnal feltűnt a kivezényelt rendőri erők nagysága. Közelebb érve leolvashattuk az arcukról, hogy mennyire tele van a t*kük azzal, hogy szombat délután pár tucat rózsaszín cafrangokba vagy nindzsának öltözött szánalmas kis antifasisztát kell „szolgálniuk és – ráadásul – védeniük”.
A rendezők kérésére a Kapisztrán téren gyülekezve békés turistáknak és teljesítménytúrázóknak tettettük magunkat, hogy megtévesszük a rendőrkutyákat és V. Naszályi Mártát, az I. kerület párbeszédes (Párbeszéd Magyarországért) polgármesterét. Hogy a Várban már új szelek fújnak, azt jól jelképezte a Hadtörténeti Múzeum előtt beparkolt T-34-es harckocsi. [Igen, tényleg egy nyavalyás T-34-es dekkol a Kapisztrán téren! – V. T.]
Hétköznapi fasisztaként jól meg is ijedtünk, és már azon voltunk, hogy megszégyenülten hazakullogunk, amikor egy szervező egy padra fellépve a Tóth Árpád sétányra irányított bennünket, hogy ott nevezhessünk be a túrára. Izgatottan elindultunk, s közben levetettük a turistajelmezeinket is, hogy végre a romantikus, otthonos SS-egyenruháinkban ijesztgethessük a fényképezgető izraeli turistákat, akik láttunkra sikoltozva az I., a II. és a XII. kerület közös szabadtéri kiállításának biztonságos területére menekültek. (Én egyébként Otto Skorzenynek öltöztem.)
A nevezési díjat kifizetve és az „itinert” kézhez kapva úgy fél öt után a Panzerliedre rázendítve vidáman masíroztunk a Bécsi kapu felé, hogy azon kitörve megkezdjük a jubileumi túrát:
Legyen bár vihar vagy havazás,
Vagy nevessen ránk a nap,
A nappal izzóan forró
Vagy jéghideg az éjszaka,
Por lepi el arcunkat,
De boldogok vagyunk,
Igen, boldogok.
Zúg a páncélosunk
A viharos szélben.
Bevallom, kicsit izgultunk, mert a hírek szerint egy magányszemély hatalmas antifasiszta ellentüntetést szervezve lefoglalta a kapu könyékét. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor csak a kapu tetején sivalkodó kehes aurórás antifákkal találkoztunk – bár ők is elég félelmetesnek tűntek. (Tavaly még csak hatan voltak, az idén már nyolcan!)
A Városmajorban tényleg minden bokor és fa mellett állt egy rendőr, de túljutva rajtuk a Diós árkon keresztül beleálltunk a Nagy-Hárs-hegyig tartó kaptatóba. Mint említettem, a Jóisten a kegyeibe fogadott bennünket: ideális időben és terepen, a teliholdas éjszaka fényeit csodálva masírozhattunk a János-hegy felé. Rengetegen voltunk, ami akkor tűnt fel igazán, amikor az ellenőrző pontok alatti ösvényeken összezsúfolódtunk.
Természetesen idén is vittünk magunkkal mécseseket, hogy a gyetyafényben ragyogó katonasírok mellett emlékezzünk az elesett hősökre.
Az ellenőrző pontokon önkéntes hagyományőrzők igazolták le pecsétjeikkel ellenőrző füzeteinket. Elismerés illeti őket, mint ahogy a rendezőket is, akik idén is minden tőlük telhetőt megtettek az „ellátmány és utánpótlás” színvonalas biztosítása érdekében. Már a harmadik állomáshelyen Sportszelettel kedveskedtek, a Virágos-nyeregben meleg teát és vagdaltas szendvicset kínáltak a szép magyar szanitéclányok, Perbálon, pirkadat előtt a Kaiser Sörözőben újra meleg teával fogadták az elcsigázott túrázókat, míg a szomori tornateremben egy pár finom virslivel és forralt borral kínálták a célbaérkezőket, de a maradék vagdaltas szendvicsből repetázni is lehetett. Fejedelmi ellátmány a 2500 forintos nevezési díj ellenében. Köszönjük a szervezőknek!
A „ruszkiktól” az idén sem kellett tartanunk.
Már a túra elején kiszúrtam egy fegyelmezett, különleges egyenruhájú és felszerelésű fiatalokból álló csoportot, akik a HVIM zászlaja alatt laza kötelékben meneteltek. Az egyikőjükkel szóba elegyedve megtudtam, hogy ők a Farkasok, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom Hagyományőrző és Ifjúságképző csoportjának a tagjai.
A másik csapatra csak pirkadat után, a Kakukk-hegyen lettem figyelmes. Ezek a srácok úgynevezett honvéd kadétok voltak, akik a Honvédelmi Minisztérium által támogatott, középiskolások számára nyújtott Honvéd Kadét Program résztvevőiként indultak a túrán. A program „célja, hogy az iskolai tanórákat hatékonyan kombinálja egy korszerű, a diákoknak kihívást jelentő, értékes tapasztalatokat nyújtó elfoglaltságokkal, mely a honvédségi, katonai környezet miatt egyedi különleges élményt és fejlődési lehetőséget nyújt a diákoknak”.
Kakukk-hegy – Szomor… Megnyugtató érzés volt a Farkasokkal és a kadétokkal együtt célba érni: jó volt látni, hogy a hazát védő erőknek megvan és meg is lesz az utánpótlása. Dicsőség a hősöknek!
***
A balliberális hisztériakampány mellett az őszi önkormányzati választáson reaktivált ellenzéki „demokratikus” polgármesterek adminisztratív eszközökkel is igyekeztek ellehetetleníteni a jubileumi Kitörés Emléktúrát, de erre csattanós választ kaptak. A „párbeszédes” V. Naszályi Márta vezette I. kerület közös közleményt adott ki a II. kerületi önkormányzattal, ahol a szocialista Őrsi Gergely, valamint a XII. kerülettel, ahol a fideszes Pokorni Zoltán a polgármester. Az említett önkormányzatok különböző közterületeken saját emlékprogramokat, például gagyi utcai „kamarakiállításokat” rendeztek, ahol ruszki haditudósítók eddig publikálatlan fényképeihez fűztek kommentárokat a „független” kurátor, Ungváry Krisztián instrukciói alapján.
Pokorni Zoltánt a Klubrádió irritálóan ellenszenves újságírója, Dési János szeptember 7-én 18:00 órakor felolvasott jegyzetében hősnek nevezte, sőt egyenesen lebajcsyzsilinszkyendrézte. Szívesen megkérdeznénk Pokorni úrtól, hogy ez most az út vége vagy az út kezdete? Persze, mindig is tudtuk a választ.
A Kapisztrán teret „lefoglaló” V. Naszályi Mártának pedig azt üzenjük, hogy lesz még Budán kutyavásár – jövőre is!
Verőcei Tibor – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
