Mensáros 1984-es Arany-estje voltaképpen a szépség rettenete volt, de egyúttal harmóniába öltöztetett tiszta művészet is.
Nézegetem a régi folyóiratokat az Arcanumon, és tanácstalan vagyok. Mensáros Lászlónak fél év leforgása alatt két debreceni előadóestjét jelzi a helyi lap, és már nem tudom, melyiken vettem részt. Mégis azt hiszem, 1984. november 22-én, bemásolom a rövid beharangozó cikket: „Pénteken fél 5-től Mensáros László Kossuth-díjas kiváló művész bemutatja Mindvégig című Arany János műveiből szerkesztett önálló műsorát. A debreceni városi könyvtár Thomas Mann utcai fiókkönyvtárában (nyugdíjasok háza) sorra kerülő eseményt belépődíj nélkül tekinthetik meg az érdeklődők.”
A városban nagyjából minden színházkedvelő pontosan tudta, hogy az idős művész hajdanán a Csokonai Színházban töltötte száműzetését. Mensáros László pályakezdése, valamint felnőttkorának nagy része teljes tagadása a szocialista színházi és magánéleti követelményrendszernek. Polgári származása, műveltsége, kapcsolatrendszere, magánélete rendre szembeállította őt a szocialista realizmus csikorgó gépezetének váltókezelőivel. Az 1952-ben Debrecenbe űzött fiatal színművésznek három évvel később a Batthyány utca 1. számú házban, az ország első színészházában utaltak ki lakást. „Addig hol laktál?” – kérdezte Ablonczy László Mensárost, nagyjából az 1984-es debreceni Arany-est időpontjában.
A Bika mellett egy régi házban” – válaszolta a színész. „Azóta lebontották. Albérletben éltem családosan, bizony, elég keserves szorultságban. Szerepet leginkább presszóban tanultam.
Debrecen Európa legnagyobb faluja – ismerjük a mondást, és valóban, ilyen ez a város, de közben régi református bástya is, rideg, racionális polgárok lakhelye, hűvös, mégis szívet melegítő belső portája az országnak. Mensáros talán nem gyűlölte a szigorú Debrecent annyira, mint Petőfi, már csak azért sem, mert a Csokonai igazgatója, rendezői, színésztársai, és nem utolsósorban a közönség pontosan felmérte, értette művészi nagyságát. Mégis belekeveredett 1956 lázas forradalmába, és a következő évben rabláncon vitték el Debrecenből. Hosszú útját, amely börtönévekkel, mellőzéssel, lelki vívódással terhes, ekkor kezdte meg, és 1984-ben, az Arany-est időpontjában nemcsak ő, de közönsége is emlékezett a múltra.
Mensáros Lászlót 1984-ben, harminc év után hívták meg Debrecenbe, Az ügynök halálának főszerepére. Az előadást zajos várakozás, majd kirobbanó siker fogadta a városban, a debreceni és országos kritikák egyaránt dicsérték Mensárost, persze azzal a kíváncsi bekukkantással, amely 1984 szeptemberében a Hajdú-bihari Napló cikkírójában is felmerült:
A pályáját valójában Debrecenben kezdő Mensáros László közel harminc esztendő után most lépett először a Csokonai Színház színpadára: vajon feledtetni tudta-e vele Willy Loman az 1957-es távozás körülményeit, az Alföld-beli, vallomásos interjúban említett »rabomilos« kocsikázást?
Aztán az előzetes várakozások kihunytak, mert az előadások nézőit elsodorta a színpadról áradó varázslatos erő, a remek rendezés. Mensáros voltaképpen Debrecenbe költözött félig-meddig, sokat sétált a Nagyerdőben, nosztalgiázott, fiatalokkal beszélgetett, és nem mellesleg egy-két önálló estet is vállalt.
Minderről én persze semmit sem tudtam. Tizennégy évesen, a református kollégium kisdiákjaként vettem a hírt, hogy Mensáros Arany-versekkel és -balladákkal érkezik a könyvtárba. Egyrészt, hogy a szilenciumról igazoltan hiányozzak, másrészt lelkes ifjú irodalombarátként fél öt előtt valamennyivel már én is a nézőtéren ültem. Utólag látom csak, hogy a debreceni előadás után pár héttel a Kisalföldnek Mensáros beszélt arról, hogy miért éppen Arany-esttel készül:
Gyermekkorom óta kedvenc költőm. Halálának 100. évfordulóján felkértek egy Arany-emlékestre. De a műsorom csak a 101. évfordulóra készült el. Azt mondta a felkérő szerv: már nem aktuális, az évforduló elmúlt. Ezért járom a műsorral az országot. Arany mindig aktuális kell, hogy legyen.
Lassan negyven éve már, de néhány apróságra világosan emlékszem a debreceni könyvtárból. Először is a furcsa belépőre. Ősz, nemes arcú, de fáradt színész érkezett közénk. Lassan besétált középre, röviden végignézett a sokaságon, majd azt mondta, örül annak, hogy ilyen sokan kíváncsiak rá. De ha nem bánjuk – mivelhogy ő már öreg –, kér egy széket, ülve mondja majd a verseket, elnézést kér, de jobb lesz úgy, mint állva. Aztán megkezdődött a varázs, Mensáros László pedig Arany Jánossá, vagy pontosabban fogalmazzunk úgy, régi magyar úrrá változott úgy másfél órára.
Megelevenedett a magyar XIX. század, a maga nyelvi biztonságával, a kifejezésforma teljességével, zengő vagy éppen fakó hangon, méltósággal és tudással. Minden szónak értelmet adott, gondolatai pedig tettek, nem néma kiáltás, hanem állásfoglalás. Az irodalomkönyvekben már unásig olvasott-tanult holt anyag megelevenedett, erőre kapott. Arany leírt szavai felszálltak az éterbe, csillagként ragyogtak a versek, zúgtak a balladák. Szörnyűséges tragédiákon, bűnön, bűnhődésen át vezetett sorról sorra bennünket A walesi bárdokban, az Ágnes asszonyban, lehajtott fejjel sóhajtotta, hogy leteszi a lantot, majd buzdított helytállásra. Hogy „egyáltalán” létezik csendes lázadás, csak későbbi tapasztalat számomra, de hogy valójában mi is az, hogyan művelik, akkor és ott, 1984 őszén értettem meg a debreceni könyvárban. Napokig olvasgattam Arany Jánost utána, és mindmáig nagyokat hallgatok, ha valaki unalmasnak és kótyagosnak nevezi a költőt, hiszen akkor Mensárostól megtanultam, hogy a legnagyobb magyar költők egyike. Igen, drága Ady Endre, akkor is, ha tempóz, ha araszol – hiszen a csendes lázadás nem külsőség, mindig belülről fakad, úgy termékenyíti meg népünket, hazánkat, észrevétlenül árad ki emberről emberre.
Mensáros Arany-estje voltaképpen a szépség rettenete volt, de egyúttal harmóniába öltöztetett tiszta művészet is, hiszen a reményt közvetítette a hallgatóságnak. Nagy-nagy akarása annak a kimondatlan szándéknak, hogy soha ne támadjatok elsőként, de soha ne is adjátok fel, mert sorsunkhoz a méltóság és az emberség illik.
S hogy ne panaszkodjatok, hanem alakítsátok a saját életeteket. Hiszen a szépség és jóság nem önmagától támad az emberben, hanem tettekkel, cselekedetekkel szabadítjuk rá a rosszra, hogy az örök viaskodás végén szeplőtelenül, győztesen álljunk ott mi, magunk, a megtisztult emberek.
Néhány évvel később Ablonczy László is látta, hallotta valahol Mensáros László Arany-estjét:
A bejárati ajtó takarásából figyeltem; nagy versek, balladák, levelek, dokumentumok, életvégi komor és ironikus lírai szösszenetek sorát főként ülve, szinte rezzenetlen egyszerűséggel s mégis delejes erővel mondta. Olyasképp, hogy Arany János életéből a magáét is kibontotta.
Talán így volt, igen. A színművészet legnagyobb varázsa, amikor a személyesség úgy oldódik fel az egyetemesben, hogy a néző sokszor képtelen felfejteni az élményanyag eredőit. Mindig ott lappang a titok, valami kimondhatatlan, a megtépázott élet mögött valami bölcs, eredeti tapasztalat, amely erőt és reménységet ad az utolsó pillanatig. A debreceni könyvtárban, az Egyetemi Színpadon, az Aranysárkányban, vagy a Butaságom történetében, de börtönben, száműzetésben, egyedül vagy szeretetben élve is, mindig és mindenhol. Talán Mensáros is arra gondolt mindvégig, hogy a nemesség mindannyiunkat kötelez.
Borítókép: Mensáros László (Forrás: Facebook)
Szentesi Zöldi László – www.magyarnemzet.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
