A magyar gyermekek abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy decemberben – ideális esetben – kétszer is kapnak ajándékot. Először december 6-án, Miklós napján látogat el hozzájuk a Mikulás, másodszor pedig december 24-én szenteste kerülnek ajándékok a fenyőfa alá, amit a Jézuska hoz. Nyugaton kizárólag karácsonykor van ajándékozás, akkor is december 25-én reggel, s itt a Mikulás hozza őket. Hozzám természetesen az előbbi "menetrend" áll közelebb, és nem csak a gyerekkorban kapott "dupla ajándékok" miatt, vagy kizárólag azért mert ebbe születtem bele, hiszen a hazai gyakorlat jóval természetesebb és kézenfekvőbb, valamint a kereszténységhez is közelebb áll. Az alábbi sorokban Szent Miklósra emlékezünk, valamint megnézzük a különbséget a Mikulás és a Télapó között, illetőleg kitérünk arra is, hogyan próbálták átformálni a karácsonyi ünnepkört az államszocializmus alatt.
Mürai Szent Miklós a III. század utolsó harmadában született Kis-Ázsiában, Patarában. Krisztus kereszthalála óta már több mint 200 év telt el, a kereszténység pedig jelentősen terjedt az akkor már erőteljesen hanyatló Római Birodalomban. Ez volt az az időszak, amikor a kereszténység erejét pontosan maga az üldöztetés adta, a recsegő-ropogó óriási birodalom pedig már nem volt az az erőteljes pogány államalakulat, ahogy korábban, de még arra is bőven kellett várni, hogy deklaráltan keresztény legyen.
Miklóst 19 évesen szentelte pappá nagybátyja, aki a későbbi Miklóshoz hasonlóan szintén a kis-ázsiai Myra (más alkaban Mira, Müra, ma Demre) püspöke volt, ő ismertette meg rokonát a kereszténységgel (Miklós szülei sajnos gyermekkorában meghaltak). Szent Miklós alakjához számos legenda és elbeszélés kapcsolódik. A családjától örökölt vagyont tényleg szétosztotta a szegények között, akik már életében szentként tisztelték (innen ered az ajándékozás). Miklóst Myra püspökévé választották, azonban életében találunk egy szomorú fejezetet is. Diocletianus császár alatt dúlt a Római Birodalom utolsó nagy keresztényüldözése, amit maga Miklós is megszenvedett. Börtönbe vetették, de életben maradt, a 325-ös niceai zsinaton pedig már részt vett. Ehhez az eseményhez kapcsolódik az a szélesebb körben ismert, számos forrás által is megemlített történet, miszerint megpofozta ellenfelét, Ariust (maga az egyetemes zsinat is olyan hitviták miatt lesz összehívva, amelyben Arius játszotta az egyik főszerepet). Miklós 343. december 6-án halt meg Myrában, sírhelye rögtön zarándokhellyé vált. Az 1070-es, 1080-as években Kis-Ázsia a bizánciak és a szeldzsuk törökök közötti harcok színterévé vált, Miklós maradványai pedig Olaszországba, Bariba kerültek.
Szent Miklós püspök alakja az önzetlenséggel, a szegények felé való adakozással, a nagylelkűséggel fonódott össze. Mind a katolikus, mind pedig a görögkeleti egyház szentként tiszteli, többek között a gyermekek, diákok, tengerészek, gyógyszerészek védőszentje is.
A magyar Mikulás elnevezés a Miklós név cseh és szlovák fordításából ered, az ajándékozás pedig a 19. század második felében terjedt el, először a polgárság körében, német hatásra. Sajnálatos módon a "ma ismert" Mikulás alakja már erőteljesen eltávolodott Szent Miklós személyétől, és egy átglobalizált jelképpé korcsosult. Itt nem a ruházata megváltozására gondolok, hiszen a püspöki ruha helyébe (vagy helyesebb inkább mellé) lépő piros öltözék már jóval a globalizmus előtt elterjedt (hazánkban is ábrázolták így, már a Horthy-korszak elején), hanem a személye mögött meghúzódó eredetre. A szent püspök legendái háttérbe kerültek, az alak elvesztette vallási jellegét, hogy átadja a helyét az "eredet nélküli" ajándékozásnak és a fogyasztói társadalom kényének-kedvének. A mai szekularizálódott Mikulás már nem a Mennyből figyeli a gyermekeket, hanem Lappföldfön él, az ajándékgyárban készült ajándékokat pedig a rénszarvasok által húzott szánon kézbesíti és a keményen keresztül dobja be, ami még mindig messze jobb, mint az ereszeken közlekedő Szájer József alakja, aki ráadásul ajándékokat sem hoz. Ha a "modern" Mikulás személyének elterjedése még nem lenne elég, a fogyasztói társadalom aszteroida módjára ütközött össze a politikailag korrekt társadalommal, amiből olyan dolgok születtek, mint például a Mikulást hagyományosan kísérő krampuszok "rasszista" eredete. A fekete színű lények "lecserélése" ellen már több tüntetés is zajlott, a Nyugat pedig természetesen meghátrált a néger- és "antirasszista" lobbi elől, így aki virgáccsal mászkáló krampuszokat szeretne látni, az ne a polkorrekt Nyugat-Európában keresse őket, esetleg csak vidéki kistelepüléseken.
A dolog már csak azért is érdekes, mert ahogy arra már a cikk elején utaltam, az államszocializmus sem tolerálta az egyházi ünnepeket, ennek ellenére Magyarországon sokkal jobban megmaradt a Mikulás alakjának egyházi töltete, mint Nyugaton, ahol nem üldözték a kereszténységet úgy, ahogy a Rákosi-Kádár-éra tette. A világ első deklaráltan ateista államában, a Szovjetunióban a Mikulás alakját a Télapóval (Gyed Maróz, vagyis "Fagy Apó", aki Szilveszter napján hozza az ajándékokat) azonosították, de téves nézet, miszerint a Magyarországon használatos "Télapó" szó a szovjet éra alatt honosodott volna meg, hiszen már a 19. században is használták. Annyi azonban bizonyos, hogy az államszocializmus igyekezett visszaszorítani mind a Mikulás elnevezést, mind pedig annak vallási jellegét, melynek eredménye a szekuláris, "államosított" Télapó lett. Ugyanennek az elvnek esett áldozatul a karácsony is, amelyet "fenyőünneppé" alacsonyítottak le.
Mind a globalista szekularizáció, mind pedig az államszocializmus dacára, Szent Miklós alakja (és maga a karácsony is) a mai napig megőrizte egyházi, keresztény jellegét, a jelentős visszaszorulás ellenére is. Rohanó világunkban érdemes – különösen az ünnepek közeledtével – néha meg-megállni, és a minket körülvevő, gyakran már eltorzított jelképek, személyek igazi eredetét szemügyre venni. A lelkünk csak nyerhet vele.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
