A magyar ferencesek is megemlékeznek idén A teremtmények dicsérete, azaz a Naphimnusz születésének 800. évfordulójáról. Ebből az alkalomból október 4-én, Assisi Szent Ferenc liturgikus emléknapján Közelítések az idén 800 éves Naphimnuszhoz: teológia, ökológia, költészet, spiritualitás címmel egész napos konferenciát tartottak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán.
A rendezvényről két részben számolunk be.
„Testvérek, az Úr adjon nektek békét!” – a megjelenteket Berhidai Piusz OFM tartományfőnök köszöntötte a rendalapító Szent Ferenc lelkületével és szavaival.
A ferences jubileumok sorában egészen sajátos módon helyezkedik el Szent Ferenc 13. századi költeménye. 2023 és 2026 között összesen öt 800. évfordulóról emlékeznek meg a ferencesek, ez a nagycentenárium azt a célt kívánja szolgálni, hogy a renden belül és kívül egyaránt elmélyítse azokat az értékeket, amelyeket a Szentlélektől kapott az Egyház és a világ Assisi Szent Ferenc hittapasztalatán és hűséges evangéliumi útján keresztül.
Az öt évforduló többnyire egy-egy emblematikussá vált eseményre való emlékezés, amelyek egyszerre mutatják fel egy, a középkori Itáliában szentté váló ember életének legfontosabb epizódjait, ugyanakkor magukba sűrítik a mindenkori ember istenkeresését és a hit útjának az örök élet felé megkerülhetetlen állomásait. A Regula jóváhagyása, a grecciói karácsony, az Úr szent sebeinek elnyerése Alverna hegyén, végül a szent halála, a boldog átmenet, tranzitus mind ilyen esemény. Ahogy a teremtmények dicséretének megéneklése is.
és ezzel kérdést szegez nekünk, melyet ha meghallunk, „akkor bizony megkerülhetetlen döntéshelyzetben találjuk magunkat”. Sokféle kérdés elhangozhat számunkra a Naphimnusszal kapcsolatban: miként beszél Istenről, mit mond a természeti valóság és törvényszerűségek, valamint az ökológia összefüggésében, miért szép, milyen spirituális útra terel? Releváns kérdések ezek, ám igazi jelentőségük abban van, hogy „megnyitja a szívet és az értelmet, s ezzel kiélesítheti lelki hallásomat, hogy meghalljam azt a kérdést, amit már nem én kérdezek, hanem az Úr lelke kérdez bensőmben, egyszerűen, de életem minden szegletét érintve és bevilágítva. Hangozhat akár így is:
A tartományfőnök köszöntő beszédének zárásaként felolvasta a Naphimnuszt, Kardos Csongor OFM fordításában.
A konferencia első előadását Görföl Tibor teológus, egyetemi oktató, a Vigilia katolikus folyóirat főszerkesztője tartotta, Bonaventurától Ilia Delióig: A Naphimnusz a teológiatörténetben címmel. Emlékeztetett rá: Szent Bonaventura, a középkor egyik legnagyobb teológusa, aki 1254-től kezdve tizenhat évig volt a ferences rend generálisa, 1260–63 között pedig megírta Szent Ferenc életét, a Naphimnuszt nem említi kifejezetten, de több szövegben utalásokat tesz a témájára. Életrajza nyolcadik fejezetének hatodik pontjában például ezt mondja: a teremtményeket, akármilyen kicsik legyenek is, fivérének és nővérének nevezte Ferenc, mégpedig azért, mert tudta, közös az eredetük, közös a forrásuk: a teremtő Isten. A kilencedik fejezetben pedig arról beszél Bonaventura, hogy
Ferencnél megjelenik egy rendkívül lényeges és a teológiatörténetben nagyon elhanyagolt jelenség: az, hogy szépnek látjuk Istent. Bonaventura azt is írja, hogy a teremtményekből Ferenc „létrát” készített magának, ezen keresztül próbált meg eljutni „Isten szemléléséhez”, és fölfelé haladva magához Istenhez.
Ferenc a teremtményeket arra buzdította, hogy magasztalják Istent. A lélek zarándokútjai Istenhez című művében Bonaventura leírja: felment az Alverna hegyére, ahol Ferenc a stigmákban részesült, és áttekintve a teremtett világot, arra kereste a választ, hogyan juthatunk el Istenhez: ahogyan Ferenc végső egyesülést élt át Krisztussal, úgy kell a teremtményeken keresztül az Istenhez vezető út végpontjához érkezve az embernek is egy végső egyesülésen keresztülmennie az Úrral. És ez a végső egyesülés nem egyszerűen Istennel történik, hanem a keresztre feszített Krisztusban emberré vált Istennel. Bonaventura szerint magunkra kell vennünk a keresztet, mint ahogy kézbe veszünk egy könyvet, amely bölccsé tesz bennünket. Ezáltal ismerhetjük meg igazán Istent.
Görföl Tibor kitért arra, hogy
Aquinói Szent Tamás mondja el az életét. Többen írtak arról, hogyan lehetséges, hogy a 13. század legelevenebb, legélettelibb alakját Dante a lehető legélettelenebb módon mutatja be.
Az előadó megemlítette Ilia Delio ferences szerzetes nevét, aki 1999-ben először tett kísérletet arra, hogy a Naphimnusz kommentálása alapján kidolgozzon egy keresztény ökológiai programot. Nála a Naphimnusz jelentősége a teológiában megkérdőjelezhetetlen, sőt óriási. Delio leszögezi:
„A Naphimnuszt olvasva azzal szembesülhetünk, hogy a teremtmények egy hálózati rendet alkotnak, amelyben kölcsönösen összetartoznak, és függenek egymástól… A Naphimnusz keletkezési körülményei arra utalnak, hogy krisztológiai, a megfeszített Krisztussal egyesülő ember nézőpontjából íródott szöveg, tehát nemcsak Isten és a teremtmény elválaszthatatlan egymástól, hanem a megtestesülés és a teremtés is… Nemcsak a lélek és Isten párbeszéde zajlik a kereszténységben, hanem az ember és a teremtett világ kapcsolatáról van szó.”
Előadásának végén Görföl Tibor föltette a kérdést:
Mohay Tamás néprajzkutató, egyetemi tanár Szent Ferenc tekintetében: A szenvedés éjszakája és az öröm világossága című előadását kérdésekkel kezdte: „Milyen lehetett Szent Ferenc tekintete, amikor fölkelt a nap San Damianóban, ahol egy virrasztásban vigasztalanul átkínlódta az éjszakát?
Hol vannak ennek a gyökerei, a kapcsolódásai? Mi módon tekintenek a Napba azok, akik pünkösdkor Csíksomlyón az imádságos virrasztásban töltött éjszaka után fölmennek a ferences kegyhelyük hegyére, hogy megélhessék a szembenézést a Szenttel? Hogyan foglalják szavakba a tapasztalatokat? Hol érnek össze, hogyan rímelnek az imádságaik azzal, amibe a földöntúli tekintetével Ferenc beleláthatott?”
Az előadó emlékeztetett rá: a Naphimnusz írásakor Ferenc már nem látott, a fényt is alig érzékelte, mégis beszélhetünk a tekintetéről. Ez az a lelki habitusa, hozzáállása, amivel maga köré tekint. Ez a tekintet érzékeny a teljes teremtésre, a teljes kozmogóniára, a halálhoz való barátságos viszonyra; és a megfeszített, sebhelyes Krisztusra irányul. Ferenc a feszületet „szívta magába” a megtérése után.
A testté lett Igére tekint, aki emberként megszületett, és akinek a jászolban fekvő kisded alakját a hagyomány szerint először ő jelenítette meg Greccióban. Ferenc tekintetében a szenvedő és a feltámadt Krisztus egyek, elválaszthatatlanok, és ezért egy felfoghatatlan, túlcsorduló örömnek a kiváltója. A San Damianó-i kereszt előtti elmélkedések, a reveláció Szent Ferenc hívő életének elején, a stigmatizáció éjszakája Alvernán – ezek nagyon egybecsengenek a Naphimnusz előtti éjszakával, majd hajnallal. Egészen ráillik erre az éjszakára a 30. zsoltár 6. verse: „Ha sírás látogat is meg, reggel visszatér az öröm”. S az eleje is: „Dicsőítlek, Uram, mivel nem engedted, hogy ellenségeim ujjongjanak. Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, s te meggyógyítottál… lelkemet kihúztad a halál országából, megmentettél attól, hogy a sírba szálljak” (Zsolt 30,2–4).
Mohay Tamás idézett a Perugiai legendából, amelyből kiderül:
„Imádság idején különösen zavarták, nemcsak a futkosó egerek, de az ördög incselkedése is. Részvétre gerjeszt önmaga iránt, és Istenhez fohászkodott türelemért, hogy a betegségét el tudja viselni.” Nem Jób jut az eszünkbe? – tette fel a kérdést az előadó, majd folytatta:
Ha a mostani szenvedést elviseled, a sokkal nagyobb üdvösséget kapod cserébe.” Ez mondatja ki vele az örömteli hála szavait: „Nekem tehát ezentúl nagyon kell örvendeznem betegségeimben és gyötrelmeimben, vigaszt kell találnom az Úrban, és mindig hálát kell adnom az Atyaistennek és egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak és a Szentléleknek, a nekem juttatott nagy kegyelemért és áldásért, hogy irgalmasságával engem, méltatlan szolgáját, még testben élő embert, kegyes volt országáról biztosítani.”
Mohay Tamás kifejtette: a hajnal világosságának az öröme, a teremtett világ fölött átérzett öröm itt együtt van a vigasztalás örömével: van értelme a szenvedésnek. A föltámadás, a megváltottság, az Úristen dicsőségének, az üdvösség biztos ígéretének átható, földöntúli öröme ez. Így aztán már nem a szemével, hanem a lelkével néz a Teremtőre és az egész teremtésre. Ez az üdvösségöröm teszi azt, hogy
Mészáros Lukács biológiatanár, az ELTE őslénytani tanszékének oktatója A teremtmények missziója: Mit mond a mai természettudós számára egy 13. századi himnusz? címmel tartotta meg előadását. Kifejtette: azt a szellemi mátrixot, amelyben Szent Ferenc megalkotja a Naphimnuszt, nemcsak egy nyolcszáz éves, hatalmas szakadék választja el mai gondolkodásunktól, hanem paradigmaváltásokkal tarkított, néha rohamosan felgyorsult fejlődés is, ami elvezetett a jelenkori tudományhoz. Ugyanakkor mai tudományos szemléletünk evolúciós alapokon áll, és ökológiai szemléletű.
Ami pedig az ökológiai szemléletet illeti, az felhívja a figyelmet a teremtmények értékére, és így a teremtmények iránti hálaadás is közel áll hozzánk napjainkban. Nem véletlenül nevezte Szent II. János Pál pápa Szent Ferencet az ökológiával foglalkozó szakemberek védőszentjének. Ferenc pápa pedig 2015-ben a Naphimnusz kezdő sorát választotta a Laudato si’ kezdetű enciklikájának címéül, emellett az egész dokumentumon végigvonul a naphimnuszos lelkület.
Fotó: Fábián Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
