Egy egészséges és demokratikus társadalomnak – feltéve, ha az valóban az – tudnia kell kényes dolgokban őszintén szembesülni a múltjával.
Már az 1990-es évek elején ezt a határozott célt követte Ján Langoš, amikor a fasiszta korszak, majd a kommunista éra szlovákiai titkoszolgálatainak objektív és intézményes történelmi kutathatóságát szorgalmazta. A Nemzeti Emlékezet Intézet (Ústav pamäti národa – ÚPN), hosszas politikai kötélhúzás után, végül is csak 2002 őszén alakult meg. Húsz esztendő múltán így jogos a felvetés, hogy Szlovákia lényegében már a rendszerváltás óta csak szemlesütve vagy bátran szembenézve vállalja/vállalta-e a visszapillantás kötelességét. Bukovszky Lászlóval, az NEI dokumentációs levéltárát 2003-ban megalapító történésszel feszegettük ezt a dilemmát.
Január elsején lesz harminc éve, hogy Csehszlovákia kettészakadásával létrejött az önálló Szlovák Köztársaság; és kereken két évtizede működik a Nemzeti Emlékezet Intézet. Ön szerint 1989 óta eléggé világosan kimondta itt az országos politika, tehát a demokratikus úton hatalomra került kormányok és a szabadon választott parlamentek, hogy a rázós múlt feltárása, történelmi tisztázása nemcsak társadalmi érdek, hanem az értékelvű jogállam egyik pillére?
Mondjam azt, hogy többnyire csak a hangzatosan verbális vagy az írott nyilatkozatokban? Mert a szívekben nemigen él egy ilyen szándék, a közéleti tudatformálás hajlandóságában pedig abszolút nem. Függetlenül attól, hogy 1993 januárjától, illetve már 1989 őszétől milyen kormányok váltották itt egymást. Születtek ugyan politikai deklarációk, de a szóban forgó húzós idők tényeinek szakszerű feltárását aktívan támogató konkrét kormányzati lépések gyakran félúton abbamaradtak. Önmagában már az is sokatmondó tény, hogy Pozsonyban a Nemzeti Emlékezet Intézet például a német vagy a magyar testvérintézményeihez képest csak 10-12 évvel később jöhetett létre.
Ennek igénye az itteni történészek körében már korábban fölmerült?
Természetesen. Sőt, a rendszerváltás heteiben-hónapjaiban a hazai társadalom széles körű rétegeinek részéről is. De mint ’89 után annyi más fontos probléma, ez az akut kérdés is sokáig a „majd megoldandó” vagy az egyáltalában elhallgatható témák közé került. És amikor az intézet végre megalakulhatott, akkorra már elillant 1989 általános lelkesültsége, és a közvélemény élénk érdeklődése szintén megcsappant az előző öt-hat évtized kényes állambiztonsági kérdéseivel való nyílt szembesülés iránt. Kár pedig, mert az a társadalom, amely nem ismeri a saját múltját annak homályos fejezeteivel, megismételni is képes. Ahogy az szintén igaz, hogy az őszinte hátratekintés a mai generáció és a (nagy)szülők nemzedékének szembesülésével is jár/járhat!
Az emlékezeti intézet következetesen tudja teljesíteni azt a feladatát, hogy a korabeli állambiztonsági és titkosszolgálati szervek működését kutatva, teljeskörűen feldolgozza Szlovákia 1938, majd 1945, illetve az 1968 utáni időközökre szakaszolható történelmi múltját?
Az ÚPN húsz évvel ezelőtt saját székház nélkül, tulajdonképpen zöldmezős intézményként jött létre. Ami azonban fontos volt, hogy Ján Langoš rögtön egy fiatal, a munkájával bizonyítani akaró szakmai gárdát alakított ki. Az első időszak alapvető feladata éppen a tudományos kutatás feltételeit megteremtő levéltár megszervezése volt. Azzal a céllal, hogy hivatalosan az intézet tulajdonába kerülhessenek a kommunista éra titkosszolgálatának, az ŠtB-nek, illetve a fasiszta szlovák állam belbiztonsági hatóságainak, az ÚŠB-nek az aktakötegei. És hogy ezek a dokumentumok egyrészt biztos helyre, történészek meg levéltárosok kezébe kerüljenek, másrészt szabadon kutathatók, illetve a jogosult érdeklődők számára betekinthetők legyenek. Szervezésileg különösen nehéz időszak volt, hiszen az első évben háromszor is költöztünk egyik „székházból” a másikba. Mindez alaposan bonyolította a zavartalan munkát, azután pedig 2006-ban jött a Fico-korszak, amikor az intézet fennmaradása fölött bizony gyakran ott lebegett Damoklész kardja.
Ebben a nyugtalanító állapotban az is szerepet játszott, hogy az intézetalapító Ján Langoš 2006 nyarán hirtelen elhunyt?
Bizonyosan igen, hiszen egyszerre csak eltűnt egyéniségének kisugárzása, hivatali tekintélyének súlya. Tragikus autóbalesete után így fölerősödött azok hangja, akik szerint a szlovák társadalomnak nincs szüksége arra, hogy szembenézzen a saját történelmi közelmúltjának ilyenolyan kényelmetlen kérdéseivel. És hát a személyes érintettség okán is sokan kétségbe vonták az intézet tulajdonában lévő dokumentumok hitelességét.
Ön a kétezres évek elején a vágsellyei levéltárban dolgozott. Ez nem az a hely, ahol valaki okvetlenül találkozhatott Ján Langošsal, hogy azután közvetlen munkatársává váljon.
Annak idején A. Nagy Lászlótól kaptam a hírt, hogy Langoš úr az alakuló emlékezeti intézet levéltárának élére szakembert keres. És megkaptam tőle Ján Langoš telefonszámát is, akivel egy hosszabb telefonbeszélgetés után, személyesen, Taksonyban találkoztam először. Ő elmondta az elképzelését az új intézet küldetéséről és történelmi feladatáról, végül rákérdezett, részt vállalnék-e ennek a tervezetnek megvalósításában! Így lettem én az ÚPN első dolgozója, aki munkaszerződést kapott.
A közéletet figyelve mára miért jutottunk oda, hogy rengetegen elsiklanak a rendszerváltás történelmi jelentősége fölött? És az 1989 előtti évtizedekről szólva sem a korábbi idők tényeinek valóságát keresik.
Nyilván azért, mert ’89 novemberében- decemberében az addig kommunista Csehszlovákiában egy olyan gyors „bársonyos” fordulat történt, hogy az emberek elhitték: a rendszerváltoztatáshoz elég az utcákon párszor tüntetni meg a kulcscsomókat rázni. Ahogyan elhitték azt is, hogy az igazi katarzis nélküli forradalom után itt négy-öt éven belül Svájc lesz. Manapság pedig az átlagpolgárok zöme az emlékek homályában úgy gondol vissza 1989 novemberére, mintha akkor nem is történt volna semmi érdemleges… Ami, őszintén szólva, eléggé nyugtalanító.
Itt van például az állampárti titkosszolgálat, a hírhedt ŠtB szerepe. Szlovákiában nem a világosan elhatárolódó történelmi szembenézés, hanem a maszatolás zajlik körülötte. A köztudatban mind a mai napig szinte ott kísért a szelleme!
Valóban gyakori szóbeszéd tárgya ez a sokak számára kellemetlen kérdéskör, de a téma össztársadalmi feldolgozásának igényét tényleg nem tapasztalni. Pedig a szakmai feltételek ma már adottak a megfelelő eligazodáshoz, a máig lezáratlan kérdések objektív megvilágításához. De a szlovákiai társadalom ahogy az ŠtB-re vonatkozóan, úgy a fasizmus éveivel kapcsolatban sem tartott kellő önvizsgálatot.
Magyarázható ez azzal, hogy ezekben a kérdésekben rögtön ’89 után és továbbra még jó pár évig kormányzati szinten is sumákolás folyt?
Úgy látom, mintha a többség tartana a nyílt visszanézéstől. Valószínűleg azért, mert az emberek egy igazán tekintélyes hányada személyesen érintett ezekben az ügyekben. Ennek a témának éppen ezért lehet máig ható démonizáló ereje. Az ŠtB ugyanis olyan átgondoltan szervezett hatóság volt, amely a diktatórikus államban elrettentő erővel bírt. A vaskalapos politikai hatalom rátenyerelt a társadalomra, és a kisember elfogadta, hogy ő inkább nem gondolkodik önállóan, az ŠtB pedig azt ellenőrizte, hogy eszerint élünk-e. Ebből a merev sablonosságból csak az igazán bátrak mertek kitörni. Maga a rendszerváltás túl békésen zajlott ahhoz – beleértve az első hetekben történt iratmegsemmisítéseket is –, hogy a lázas fordulat egyik elsődleges követelménye az ŠtB működésének azonnali fölgöngyölítése legyen. Meg hát a rendszerváltoztató elitnek konkrét elképzelése sem volt egy ilyen határozott fellépés mikéntjéről.
Vladimír Mečiar viszont maga köré tekerte a nemzeti lobogót, s ezzel meghúzta az 1989 előtti időket lezáró vastag vonalat? Egyben átmentette a múlt kétes hírű alakjait a karhatalmi szervekbe, a diplomáciába, az igazságügybe, a médiába.
A hazai társadalom egyik legnagyobb mulasztása, hogy erről keveset vagy egyáltalában nem is beszél. Az ország pedig kétarcú valóságban él. Húsz éve létrejött ugyan a Nemzeti Emlékezet Intézet, és annak fennállását törvény garantálja, ám a megfelelő politikai fórumokon ma már senki sem hozza szóba, hogy például Mečiar elszabotálta az ŠtB-t érintő lusztrációs törvényt. Vagy azt sem, hogy 1992-ben legitim út volt-e Csehszlovákia népszavazás nélküli kettészakítása. Pedig már 2022-t írunk, és a kényes kérdéseket valószerűen elemezve megtalálnánk azokra a reális válaszokat.
Egy régi szólás szerint minden ablakból nézve az igazság is más-más oldalát mutatja, ami a többi részét eltakarhatja. Egy ilyen szempont lehet például az, hogy a ’89-ben megdöntött hatalom még december elején rengeteg ŠtB-dossziét semmisített meg.
Az eltüntetett iratkötegek komolyabb hiányára az ÚPN-ben akkor jöttünk rá, amikor a hozzánk került akták ezreinek szakmai és levéltári számbavétele folyt. Hiszen egy levéltár és a ráépülő kutatóintézet mindig csak azzal a dokumentumanyaggal dolgozhat, amely konkrétan a rendelkezésére áll.
Rosszmájú leszek: voltak védencei az új elitnek is?
Bizonyosan lehetett, vagy akadt is ilyen eset, nyilván nem is egy, de a találgatás nem kenyere egy szeriőz kutatónak.
Végül is honnan és hogyan kerültek elő már 1990 tavaszán az utcákon közkézen forgó, viszonylag precíz ügynöklisták?
A rendszerváltoztatás első heteiben többféle nyilvántartás került avatatlan kezekbe. Ilyen iratok képezték például a Rudé krávo nevű kiadványokban megjelent ügynöklistákat, ahol azért alaptalanul odasorolt nevek is szerepeltek. Az szintén könnyen meglehet, hogy ezeket az információkat bizonyos körök tudatosan juttatták olyanok kezébe, akikről előre tudható volt, hogy ezen infók kiszivárogtatásával jelentősebb társadalmi káoszt okozhatnak.
Bukovszky úr, ön pár éve már az ország kisebbségügyi kormánybiztosa, de történészként is folytatja kutatásait. Ám ha visszagondol a 15-20 évvel ezelőtti időkre, az ÚPN kritikai vizsgálatot igénylő dossziéi sok szlovákiai magyar vonatkozású aktát is rejtettek/rejtenek?
Ezzel a kérdéssel nemegyszer szembesülök. Én inkább a valamivel későbbi, kiemelten történészi vagy levéltári kutatásaim során találkoztam sok ilyen esettel. Viszont az emlékezeti intézet levéltárának alapítójaként elsősorban a hozzánk kerülő dossziék mennyisége érdekelt. Az akkori munkaköri megbízatásom arról szólt, hogy a vonatkozó törvény értelmében a lehető legteljesebb számban és szakmailag megfelelő formában átvegyük ezeket az utókor részére fontos dokumentumokat.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
