Azt mondják: „hajózni muszáj”; én azt mondom, rajzolni muszáj. Kevés az olyan gyerek, aki nem szívesen rajzol, színez valamit a keze ügyébe kerülő papírra. Úgy tűnik, ez valami velünk született késztetés, ami később, felnőttkorban, a legtöbb esetben „elhal”, elfelejtődik, egyszerűen megszűnik.
Gyerekkorban viszont az önkifejezés eszköze: néha könnyebb lerajzolni valamit, mint beszélni róla, a színek, a festékek rabul ejtik a növekedőben lévő fiatal embert. A pszichológusok mesélhetnének arról, mennyi mindent megtudhatnak a személyiség zavarairól azáltal, hogy rajzoltatják a pácienst. A verbális és a vizuális kommunikáció remekül kiegészítik egymást. Ha csak egy ceruzával vázlatot készítünk valamiről, ami vizuálisan is megfogalmazható, az segítheti a megértést, a hasznos cél elérését.
A képző- és az iparművészetben pedig mindennek az alapja a rajz. Pusztán csak az elképzelés kevés, a gondolatot, az ötletet papírra kell vetni, előzetes vázlatot készíteni, legalábbis az esetek többségében a művész és a mesterember is így fog hozzá a készülő művéhez. Jó példa erre, hogy Munkácsy Mihály, akinek, mint tudjuk, épp most van kiállítása a Szépművészeti Múzeum földszinti termeiben, a Golgota és a Krisztus Pilátus előtt című képeihez is eredeti nagyságú, tónusos szénrajzokat készített, mielőtt festeni kezdte volna a nagy műveket. A szobrászok is rajzot készítenek, s azután állnak neki mintázni vagy faragni; tömör, de pontos emlékeztetőre van szükségük a munka megkezdéséhez.
A Szépművészeti Múzeum munkatársai érdekes, rendhagyó kiállítást rendeztek a grafikai kiállítótérben, amely a földszinten található, a reneszánsz terem után jobbra. Itt bepillantást nyerhetünk a Grafikai Gyűjtemény születésébe, amely az Esterházy-gyűjteményből (1871–1906) fejlődött ki.
Ezt olvashatjuk a kiállításon a rajzról: „A rajz (disegno) kifejezés összetett jelentéssel bír. Nemcsak magára a tárgyra, hanem a művészi elképzelés (inverzio) és a fizikai megvalósulása között fennálló összefüggésre is utal. Az egyedi rajz nem csupán egyike a képzőművészeti műfajoknak, hanem jóval több annál: a gondolkodás egy sajátos módja. A műfajok versengésében (paragone) a reneszánsz teoretikusok a művészeti hierarchiában elfoglalt helye szerint a »kistestvér« helyett a »minden művészetek atyja« szerepét hangsúlyozták, hiszen építész, szobrász, festő is először rajzolva ragadja meg az ábrázolandót. A reneszánszban a rajzot a műhelymunka alapjának tekintették, míg a későbbi korokban az intézményesített művészképzés központi elemének számított. Éppúgy, mint napjainkban, egyesek elmélkedtek róla, míg mások szenvedéllyel gyűjtötték. A saját jogán készült (autonóm) rajz a 15. században is létezett, de csak a 19. század elejétől vált meghatározóvá az addig a többi művészeti ággal közvetlenebbül összefüggő rajzzal (vázlat, tanulmány stb.) szemben.
Napjainkban a rajz műfaját heterogenitás jellemzi, hiszen a ma rendelkezésünkre álló hordozóanyagok, technikai eszközök, valamint az elméleti megközelítésmódok kínálata sokkal szélesebb. A rajz így többé már nem csupán egy kézi eszköz nyoma a papíron, hanem egy bármilyen felületen bármilyen technikával megszülető vonalfolyamot is illethetünk ezzel az elnevezéssel. Évszázados hagyományából megőrizte a más műfajokkal való kapcsolatát, de napjaink rajzművészetében intenzívebb műfaji párbeszédek és sokrétűbb kölcsönhatások figyelhetők meg.”
A kiállításon remek illusztrációk, rajzok, metszetek, a legújabb korból pedig fényképek világítják meg a Grafikai Gyűjtemény történetét a kezdetektől napjainkig. Az egyik 1578-ban készített lapon Cornelis Cort rézmetszete a képzőművészetek gyakorlatát mutatja be. A nyomaton mesterek és tanoncok tanulmányozzák az anatómiát, rajzvázlatokat készítenek az emberi csontvázról. Az egyikük éppen körzővel szerkeszt valamit. Néhányan jegyzeteket írnak a látottakról, vagy a tollukat hegyezik, s a háttérben ágaskodó lovat mintázó alakot is látunk. A művészeti tevékenységek sokféleségét figyelhetjük meg ezen a bravúros 16. századi metszeten.
Egy másik fametszeten Albrecht Dürer híressé vált Lantot rajzoló művész című, 1525-ben készített alkotását nézhetjük meg. Dürer nemcsak korának egyik legnagyszerűbb festője, fa- és rézmetszője, hanem kísérletező kedvű, a művészetet tudományos szintre emelő alkotója is volt, akárcsak az itáliai Leonardo da Vinci. Ezen a metszeten egy keret és pauszpapírra pontozott rajz segítségével a perspektíva törvényeit tanulmányozza maga Dürer mester.
A kiállításon megtudhatjuk, hogy a 16. században a művészek saját okulásukra kezdték megőrizni egymás, példaképeik vagy a műhelyt vezető mesterek rajzait. Érdeklődésük hamarosan hatott a humanistákra, a műkedvelő arisztokratákra és uralkodókra. A grafikák gyűjtése a 15. század végén vette kezdetét, azaz valamivel korábban, mint a rajzoké, mivel a több példányban készült művek könnyebben hozzáférhetők voltak.
Magyarországon a kezdeményező Esterházy II. Miklós herceg (1765–1833), aki elődeitől változatos műtárgyegyüttest örökölt, amit az 1790-es évektől enciklopédikus igényű, magas színvonalú képzőművészeti gyűjteménnyé fejlesztett. Mivel nagy hangsúlyt helyezett a papíralapú művekre, eladásra kínált, jelentős magánkollekciókat is felkutatott. Egész metszetgyűjteményeket vásárolt, Prágából rajzokat és grafikákat. Felfogadta a bécsi rézmetszőként jól ismert és más gyűjteményekben otthonosan mozgó Joseph Fischert, hogy iskolák és korszakok szerint rendezze a műveket, és leltárt készítsen a kollekcióról.
Élete során Esterházy nagyságrendileg ötvenezer metszetet és háromezerötszáz rajzot gyűjtött össze, elsősorban 16–18. századi itáliai, német, németalföldi, angol és francia műveket. A gyűjtemény költözésekkel, eladásokkal, kifosztásokkal és gyarapodásokkal teli kalandos utat járt be, míg 1871-ben Esterházy III. Miklós (1817–1894) a zömét el nem adta a magyar államnak. Az ekkoriban anyagi nehézségekkel küzdő Esterházy család tagjai már kevésbé engedhették meg maguknak a gyűjteményezést. Ráadásul a reformkor azon nemzeti követelése, hogy országunknak saját képzőművészeti gyűjteménye legyen, további indítékot jelentett: az egyik legtehetősebb arisztokrata család e hazafias tettel hozzájárult a Bécstől való szellemi függetlenedéshez. A kollekció mélyen áron alul került állami tulajdonba, és Országos Képtár néven vált közkinccsé.
A kiállításon láthatunk olyan grafikai lapokat is, amelyek az egykori rézmetsző műhelyeket mutatják működés közben. Ilyen Pellegrino dal Colle (1737–1812) metszete, amely szintén munka közben ábrázolja az alkotókat. Az ablak felett fellógatva száradnak a nyomatok, egy másikat pedig, ami már elkészült, a metsző éppen bemutatja a mesternek.
Egy további rézkarc magát Joseph Fischert és a pottendorfi kastélyban lévő műtermét tárja a szemünk elé, s mint látszik, itt korántsem csak metszetek, hanem festmények is szép számmal vannak.
Ejtsünk most néhány szót a grafika műfajáról! Az elmúlt hatszáz évben az újításoknak köszönhetően folyamatosan változott a sokszorosított grafika, amelyben az eljárás módja alapján magas-, mély- és síknyomást különböztetünk meg. A sokszorosított grafika különböző nyomófelületekre (fa, réz, cink, kő, linóleum, szita stb.) eltérő eszközökkel (kés, véső, tű stb.) készül, adott esetben kémiai beavatkozásokkal. Az ábrázolás főként fadúc és fémlemez felületről – annak befestékezése után – gépi (esetleg kézi) nyomtatással kerül a papírra. Az alkotásból így több példány készülhet, és szélesebb körben elérhető. A 15. században már általános gyakorlat volt képet nyomtatni pergamenre, később papírra. Az eljárás elterjedését Nyugat-Európában a tömegesen megjelenő papírmalmok alapozták meg, fejlődésének pedig nagy lendületet adott a búcsúcédulák és az ájtatossághoz használt képek iránt megnövekedett igény, valamint a reformáció idején a röplapkiadás. Időközben a nyomtatott grafika kereskedelme is kiépült, és az iránta való gyűjtői érdeklődés is kialakult. A műfaj 16. századi virágzása egyre több festőművészt csábított erre a területre, akiket kompozícióik megismertetésének lehetősége és a kiadókkal való együttműködés egyaránt vonzott. Számukra a grafika ugyanolyan fontos művészi eszköz volt, mint a festészet vagy a rajz. (A Szépművészeti Múzeumban a szomszédos termekben megtekinthető Munkácsy-kiállításon is láthatunk korabeli rézmetszeteket a Krisztus-trilógia képeiről és a mester más alkotásairól is.)
A Szépművészeti Múzeum felépítése és átadása után 1904 körül az angol Arts and Crafts mozgalomhoz és a bécsi szecesszióhoz köthető Toroczkai Wigand Edét (1869–1945) megbízták a Grafikai Gyűjtemény bútorzatának kialakításával. A kortárs művészet felé fordulást az indokolhatta, hogy 1900 körül már hazánkban is kritikusan viszonyultak a saját korukra nem reflektáló, uniformizáltnak bélyegzett történeti stílusokhoz. Toroczkai komplex feladatot kapott: a gyűjtemény kiállítóterébe a grafikai művek bemutatására és raktározására alkalmas speciális bútorzat tervezésére kérték fel. A helyiségnek két funkciót kellett betöltenie: egyszerre volt bemutatóterem és metszettár, amely a korabeli nemzetközi gyakorlat szerint természetes megvilágítással rendelkezett. A bútorzat mahagóniból és szlavóniai tölgyfából készült, a padlót pedig az akkor újdonságnak számító linóleummal borították. A hat szabadon álló, nyeregtetős, vitrines tárlóba, valamint a falak mentén elhelyezett, ablakokkal ellátott szekrénysorba 1906 folyamán költöztették be a gyűjteményt. A kiállítótérben 1907 februárjában nyílt meg az első grafikai kiállítás.
Mindenképpen érdemes megemlékeznünk a Grafikai Gyűjtemény néhány fontos vezetőjéről, szakemberéről. Térey Gábor (1864–1927) után 1910-től Meller Simon (1875–1949) került a gyűjtemény élére. 1921-es távozásáig több ezer művet vásárolt, rendszeresen járta a külföldi kiállításokat és árveréseket, s élénk kapcsolatot tartott fenn jelentős külföldi gyűjteményekkel. Szakmailag segítette és ajándékozásra ösztönözte a magángyűjtőket, például Majovszky Pált, akinek a legszebb 19. századi rajzokat köszönheti a múzeum.
Meller munkatársa és utódja Hoffmann Edith (1888–1945) volt, aki 1921-től jelentős figyelmet fordított a szakszerű nyilvántartásra: ekkor kezdődött meg az Esterházy-gyűjtemény nemzetközi szabvány szerinti leltárba vétele. Hoffmann Edith számos monográfiát írt, tanulmányainak hosszú sora foglalkozott a gyűjtemény lapjaival. A monografikus bemutatók mellett módszertani kérdéseket körüljáró tárlatokat és ma is inspiráló, „közönségvonzó” tematikus kiállításokat rendezett.
A tárlaton még sok minden mást is láthatunk és olvashatunk a Grafikai Gyűjtemény történetéről. A termet és a hozzá tartozó egyéb helyiségeket nemrég felújították, már csak ezért is érdekes a mostani kiállítás. Nem olyan rég jártunk itt, hiszen a terem jobb oldalán láthatjuk A portré otthona, az otthon portréja című biedermeier kiállítást, amelyről nemrég szintén írtunk a Mértékadó hasábjain.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
