Szélsőségek fogságában

A középmértéknek a védelme vált elsődlegessé, amelyet a balliberális gondolkodás nem tűr meg.

Zavar támadt az erőben. Valamit felszínre hozott ez a mostani világjárvány, amire annak kitörésekor sokan nem is gondoltak: olyan társadalmi jelenségeket és állami reak­ciókat, melyeket meghaladottnak hittünk – vagy legalábbis sokan próbálták meg elhitetni velünk, hogy azok meghaladottak. Hiába okoskodnak azonban felette, az érzékelhető, hogy a kizárólagosnak tételezett posztmodern intellektuális áramlat antitézisei kelnek életre a szemünk előtt a veszélyhelyzetben. Eddig ugyanis másról sem szólt a fáma, csak arról, hogy globális problémákra egyedül globális megoldások adhatók – most mégis szerte a földkerekségen az állami cselekvőképességben bíznak az emberek.

A döntéshozók számára a szuverén állam hatalmának és kompetenciáinak felhasználása az egyetlen reális cselekvési alternatíva – se Washington D.C.-ben, se Párizsban, se Berlinben nem ülnek a politikusok a hódolat némaságával az íróasztal mögött arra várva, hogy megcsörrenjen a telefon, és az Európai Unió, az ENSZ vagy a Velencei Bizottság majd megoldja helyettük a helyzetet. Ráadásul egy másik liberális dogma is megdőlni látszik: hiszen az egész aktuális nyugati világrend a korlátlanul megvalósítható és kiélhető emberi jogok elsődlegességén nyugszik – elméletileg. Most mégis azt látjuk szerte a civilizált világban, hogy egy súlyos (egészségügyi) problémát csak különleges jogrendekkel, szigorú jogkorlátozó intézkedésekkel, a hatalommegosztás elvének a potens kormányok javára történő módosításával lehet kezelni.

E „liberális rémálom” egyik oka, hogy a jelenlegi szituációban annak a szintnek, annak a középmértéknek a védelme vált elsődlegessé, amelyet a balliberális gondolkodás nem tűr meg, nem ismer, és legszívesebben úgy tenne, mintha nem is létezne: ez pedig a helyileg behatárolt társadalmak közérdeke. A lokális közösségi önvédelem rendkívüli (járvány)helyzetben azt jelenti, hogy a szuverén hatalommal rendelkező állam, de valójában maga a társadalom tudatalatti vészreakciós mechanizmusa hátrasorolja az egyes egyéni jogokat és érdekeket, és az azok „számszerű összeadogatásán” messze túlmutató közérdeket helyezi előtérbe. Hiszen mindenkinek úgy lesz jobb, biztonságosabb hosszú távon, ha most mindenki lemond valamiről (gyülekezésről, mozgás­szabadságról, napi rutinokról), mindenki elszenved valamilyen korlátozást.

Ennek ellenére a liberális, baloldali paradigmák továbbra is csak szélsőségekben tudnak gondolkodni: a pandémia közepette is vagy „globális szolidaritásról”, vagy az egyéni jogok korlátozhatatlanságáról beszélnek – a józan észen alapuló köztes, természetes megoldás fel sem merül. A radikálisan szélsőséges érdekartikuláció pedig abból fakad, hogy az általános káoszban is (mesterséges) irányt akarnak adni az egész emberiségnek, amely szemükben kizárólag a komplett világból, illetve az egyes elszigetelt individuumokból áll. E káprázatot pedig nagyon szeretnék valósággá formálni, a speciális eseteket generalizálni és az emberi faj közös kérdéseivé felfújni.

Az „ártatlan” formákra hivatkozó kedélyeskedés azonban elég tisztán rávilágít az előbb csak részben érzékeltetett elméleti nagystratégia ellentmondásaira. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy a progresszív történetmesélés kizárólag emberiséget és egyéneket ismer, közösséget, közérdeket, pláne nemzetet, családot nem. Annak nem része a normalitás, a harmónia, a józanság, a mértékletesség sem: csak a végletek léteznek, azok közül kell választani. E fogalmi keretrendszer vagy mindent abszolutizál, vagy mindent relativizál: vagy arról van szó, hogy a saját értéktételezései kizárólagosak és azokat mindenkinek általános jelleggel el kell fogadnia, vagy arról, hogy minden viszonylagos, mindenkinek megvan egy kicsit a saját igazsága, tehát nagybetűs igazság (pl. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” [Jn 14,6]) nincs is.

Ugyanígy egyszerre univerzalizálnak, de fragmentálnak is mindent. Azt mondják, a globalizáció egyetemes, mindenkit összeköt és egybeolvaszt egy nagy egésszé a világfaluban, de egyben teljesen nyilvánvaló, hogy a posztmodern kor egyik legharsányabb depressziója a magány, a „minden Egész eltörött” érzésvilága, hogy sokan vagyunk, de mégis egyedül. A globalizáció azonban nemcsak egyetemessé nyilvánítja saját szűk körű normáit („európai értékek”, „nemzetközi standardok”), hanem uniformizál és homogenizál, miközben a diverzitást, a sokszínűséget hirdeti. A világméretű fogyasztói kultúra, a szolgáltatói, marketing- és szórakoztatóipar falansztertársadalmakat hoz létre, amelyek ugyanazokat a márkákat használják, ugyanazokat a celebeket ismerik, ugyanazokat a termékeket habzsolják – a reklámplakátokon mégis azt hirdetik nekünk, hogy „egyéniségek”, „páratlanok” vagyunk, mindenki különböző, és hogy ez milyen fantasztikus is.

A történelmi fejlődés materialista egyirányúságát tanítják mindenhol, a konvergenciát, hogy minden egy irányba, egy szebb, jobb, újabb utópia felé vezet, miközben a divergencia jegyében arra bátorítanak mindenkit, hogy nyugodtan csinálja azt, amit vágyai, ösztönei diktálnak, közösségi összetartás helyett „tartsunk szét” nyugodtan, hiszen az az igazi út az önmegvalósítás felé. Az ehhez tapadó ideális ember a fogyasztó maga, az ideális gazdasági berendezkedés pedig a folyamatos versenyre és konzumálásra épülő szabadpiaci kapitalizmus, miközben ezzel egyidejűleg teli a könyvespolc az egyenlőségre épülő, igazságos és fenntartható fejlődésről szóló értekezésekkel.

Nyilván hosszasan lehetne még sorolni az ilyen és ehhez hasonló példákat, de talán ennyi is rávilágít a lényegre. A kortárs balliberális narratívák csak és kizárólag extremitások közötti választási lehetőségeket kínálnak, hogy vagy így, vagy úgy, de a zabolázatlan tékozlás ördöge gyalázatosan űzhesse orgiáit. Nem véletlenül mondható talán ezért, hogy a konzervatív fogalom ellentétpárja nem is annyira a liberális, mint inkább a radikális. Lánczi András írta valahol, hogy „a modernség egész programja éppen a természet legyőzésére irányul”. A természet pedig bizony korlátokat szab. A transzcendens létezését elfogadó, konzervatív megközelítés pontosan arra sarkall minket, hogy alázatosan belássuk korlátainkat, hogy ne a természet törvényei ellenében akarjunk felszabadulni, ne a szélsőséges megoldások után kajtassunk, hanem a Teremtés igazságosan ránk rótt parancsa szerint saját bűneink alól kérjünk megszabadítást. És ez éppen aktuá­lis így a nagyhétben: „Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadott.”

Szánthó Miklós

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »