A keresztény szimbolikában a hal Krisztus jelképe.
Jézus halászcsónakból prédikál a sokasághoz, a templomadót egy hal szájából kivett pénzzel fizeti meg (a halpénz a bőség jele), az első négy apostol mindegyike halász volt.
Galilea tengere mellett járva Krisztus így szól a hálót vető Simonhoz és Andráshoz: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.” Emberhalász az, aki a mély sötétjéből a fénybe segíti a lelkeket. A korai keresztények az üldöztetések idején két negyedkört rajzoltak a házfalakra: amerre a hal feje mutatott, ott tartották a titkos istentiszteletet. A motívum népszerűségében szerepet játszhatott egy szójáték is: ha a „Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó” szavak görög kezdőbetűit összeolvassuk, akkor azt a szót kapjuk, ichtüsz. Márpedig ez görögül halat jelent. Így lett jelkép a hal. És böjti eledel. Hal nélkül tehát nincs karácsony. A kérdés inkább az, hal van-e?
Valamikor volt. Kálti Márk levéltáros írja a Képes krónikában, hogy I. András királyunk 1053-ban ötven vizát küldött III. Henrik német-római császár éhező seregének megsegítésére. A XIV. században annyi halfajta élt az országban, hogy egy francia dominikánus barát szerint a parasztok kenyér helyett halat ettek. A híres török utazó, Evlia Cselebi azt mondja 1664-ben, hogy elég megmeríteni fejfedőnket a Dunában, biztos, hogy halak ficánkolnak benne. Az angol orvos, Edward Browne meg egyenesen azt írja úti jegyzeteiben, hogy a Tisza két rész vízből és egy rész halból áll. Viza, harcsa, süllő, csuka, pozsár, márna, menyhal, compó, kecsege, kilencszemű hal, csík, kophal. A XVI. századi Szakácstudomány és a XVII. századi Bornemissza fejedelemasszony-féle szakácskönyv több mint félszáz halfajtát sorol fel.
Hogyan lett ebből argentin hekk, nílusi sügér, kazah ruhafogas? Rejtély. Mindenesetre ideje volna átírni Kodály Zoltán Háry János című daljátékának betétdalát: „Ó, mely sok hal terem az nagy Balaton-baha-rahha-rahaha”. Mert nem terem. Vagy ha terem, abból mi nem eszünk. Legfeljebb a horgászlobbi. Bár – a hírek szerint – ők is nonszensznek tartják, hogy a tóparti éttermekben nem lehet balatoni halat kapni. Úgyhogy lázadás van készülőben. A jelszó: „Balatoni halat az asztalra – legálisan!”
De mi az, hogy balatoni hal? Hiszen balatoni ponty lényegében nem létezik: a potyka nem tud szaporodni a tóban. Az az 58 tonna ponty, amit még a halászati tilalom bevezetése előtt a halászati társaság eladott, nem a tóból származott. A Balatonban legfeljebb két tonnát fogtak.
Illúzió tehát, hogy a kedves vendég balatoni halat eszik. De mit meg nem adunk egy kövér illúzióért? Krúdy tudta ezt: „Olyan egyszerű a balatoni lány, mint a balatoni hal. Minden balatoni lányban van valami a Kisfaludyak muzsikájából, amely sohasem múlik el. Minden balatoni halban van valami az ősök egyszerűségéből, amikor itt még pogány magyarok bujdostak a nádasokban.”
Úgyhogy busára fel, bús magyar! Emlékeznek rá, amikor néhány éve a halszakértők összedugták busa fejüket és meghirdették az „Egye ki a busát a Balatonból!” kampányt? Kiszámolták, hogyha minden csecsemő, nagymama, telektulajdonos, gebines és lángossütő csak évi néhány kiló busát kieszik a tóból, megmenekül a Balaton. Akkor a nagy kövér kínai hal (mert az) nem falja fel a baktériumokat és a planktonikus élőlényeket, kihalás szélére sodorva az őshonos fajtákat.
De a busa a kutyának sem kellett. Hiába kínált a halgazdálkodási vállalat (melynek egész életében nyűg volt a halkereskedelem és a halfeldolgozás) busás pólót, kulcstartót, strandpapucsot a busaevőknek, a busás jutalom nem kellett senkinek. Maradt a büféállat. A hekk. Meg a Gyenesdiáson nagy csinnadrattával megnyitott Balatoni Autentikus Bio- és Látványpiac, ahol hal helyett be kellett érnünk annak látványával. De ebben sincs semmi újdonság: a „látott hal” fogalmát Herman Ottó rég leírta A magyar halászat könyvében. Amikor a „hegyenjáró” a tihanyi dombon állva meglátja a „látott halat”, elüvölti magát: gaardaa! A falu apraja-nagyja pedig rohan a csónakokhoz.
Valami hasonló van készülőben. A szaktárca – ha jól értem – azon tépelődik, hogy támogatja „a horgászaton alapuló halellátást”. Magyarán: ki akarják fehéríteni a rabsicok illegális keretek között űzött gazdasági tevékenységét. A bérhorgászok – évi 480 ezer forint ellenében – eladhatnák az általuk kifogott halat és – láss csodát! – egyből lenne balatoni hal a vendéglőkben. Egyesek szerint azonban abszurd a pecások haleladási joggal történő felruházása, hiszen a Balatoni horgászrend világosan kimondja: „A horgászzsákmány eladása, gazdasági cseréje szigorúan tilos.” Arról nem is szólva, hogy ha értékesítési jogot adnak a pecásnak, akkor egyből halásznak minősül. Akkor meg érvénybe lép a balatoni halászati tilalom. Fából vaskarika.
Pedig az ötletgazdák már a bérhorgászok szigorított vizsgarendszerét is kidolgozták, egy modern informatikai eszköz segítségével pedig a hal is meg a horgász is nyomon követhető lenne. A rendszer regisztrálja a fogás helyét, időpontját, a horgász és a vendéglős személyazonosságát, az adásvétel idejét, így minimálisra csökkenne a csalás veszélye. Ezt a rendszert használja a CIA is. Bűnözőknél remekül beválik, pecásokon még nem próbálták.
Emellett a szaktárca jövőre bevezeti a „magyarhal-tanúsító védjegyet”. Védjegy lesz, hal nem. Legfeljebb alaszkai tőkehal, pangasius, méregdrága tengeri hal. De hal nem is kell. Ez csak a vendéglősök mániája. A magyar nem is halevő nemzet. Mi jobban szeretjük kifogni a halat, mint megenni. Viszont lesz halfogyasztást népszerűsítő kampány, haltelepítési pályázat, karácsonyi halvásár, nemzetközi workshop, uniós támogatás az ómega-3 zsírsavak népszerűsítésére. Aki meg véletlenül felfedez az étlapon friss balatoni fogast, dévérkeszeget, csukát, compót, kősüllőt, kiabálhat, mint a halfigyelő legény Herman Ottó könyvében. Vagy elskandálhatja Padányi Gulyás Jenő híressé vált plakátjának Karinthy Frigyes-féle szövegváltozatát: „Mondja marha, mért oly bús? Olcsóbb a hal, mint a hús!”
www.valasz.hu – Vinkó József
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
