Az emigráns II. Rákóczi Ferenc fejedelem a magyar történelem egyik kétségkívül legnépszerűbb, ám valószínűleg legvitatottabb hőse. Az általa vezetett szabadságharc bukása után Rákóczi először a Lengyel Királyság déli részén talált menedéket, ám ez a menedék kockázatosnak bizonyult a magyar határ közelsége miatt. Egy meghiúsult merénylet után az északi Gdańskba helyezte át székhelyét. Ebben a kikötővárosban határozta el magát franciaországi útjára, abban a reményben, hogy részt vehet a spanyol örökösödési háborút lezáró béketárgyalásokon. Ezzel kezdetét vette egy hosszú és küzdelmes vándorlás, amely a száműzött fejedelmet a Napkirály udvarától a Márvány-tenger partjáig sodorta.
Az 1713. január elején Normandiában partra szálló erdélyi fejedelem egyenesen a francia királyi udvarba sietett. Ahhoz már késve érkezett, hogy érdemben részt vehessen az időközben zajló béketárgyalásokon. A Habsburg császárral éppen békét kereső XIV. Lajos számára a törvényes uralkodója ellen lázadó és szabadságharcában elbukott fejedelem jelenléte meglehetősen kényes volt.
Ezért a Napkirály becses vendége inkognitóban, „Sáros grófjaként” volt kénytelen meghúzni magát a francia udvarban. Az inkognitó egyébként számos felesleges ceremóniától is megkímélte Rákóczit, aki így szabadabban mozoghatott az udvarban. A korabeli európai udvarokban egyébként hasonló megfontolásból tartózkodott álnéven számos utazó uralkodó is, például I. Nagy Péter cár vagy a későbbi II. József császár.
A franciás műveltségű Rákóczi Versailles-ban hamar beilleszkedett a francia királyi udvar sajátosan zárt világába. Számos francia arisztokratával kötött barátságot, közülük a leghíresebbek Luxembourg marsall, Breteuil hercege, Maine hercege, Torcy márki, Madame Dangeau és Toulouse grófja voltak. A rossz nyelvek szerint – és ezt Rákóczi vallomásai is megerősítik! – a száműzött fejedelem két neves francia udvarhölggyel fenntartott kapcsolata több lehetett puszta barátságnál. Köpeczi Béla kutatásai szerint nem kizárt, hogy Marie-Anne de Bourbon és Charolais hercegkisasszony édesítették meg a fejedelem számára a száműzetés keserű kenyerét.
A fejedelem 1711 februárjában elhagyta a magyar földet, és soha többé nem tért vissza
Kíséretével Rákóczi Párizs környékén telepedett le. Noha viszonylag jelentős kegydíjat élvezett, a saját udvartartása költségeire valószínűleg már nem futotta belőle. Minden bizonnyal ez a kényszerű szükség hozta létre a Hôtel de Transylvanie „kártyabarlangját”, amely Prévost abbé híres regénye jóvoltából (Manon Lescaut, 1731) vált világszerte ismertté. Ezt ugyanis Rákóczi hívei tartották fenn.
A spanyol örökösödési háborút lezáró békeszerződéseket a magyar emigránsok teljes mellőzésével kötötték meg az európai nagyhatalmak, és az idős XIV. Lajos halála is fordulópontot jelentett Rákóczi életében. Az udvari frakciók és klánok működésének logikája szerint Rákóczinak akadtak szép számmal ellenségei is. Nagy valószínűséggel XIV. Lajos halála után az uralkodó hatalomra kerülő ellenzéke nem lehetett túlságosan kíméletes a száműzött fejedelemmel. Ezt egyébként jól mutatják Saint-Simon herceg Rákóczira vonatkozó feljegyzései is.
A király halála után a versailles-i udvari emberből lassan külvilágtól elforduló remete lett. Visszavonulása nem jelentett teljes elszigeteltséget, hiszen folyamatosan követte a külpolitikai eseményeket. A kiújuló osztrák–török háború újabb lehetőséget kínált a magyarországi felkelés kirobbantására, és Rákóczi elfogadva a szultán meghívását 1717-ben elhagyta Franciaországot, és török földre távozott.
A fejedelem szálláshelyévé váló, többnemzetiségű Rodostóban nyüzsögtek az európai emigránsok és a kegyvesztett pasák
A franciaországi útjához hasonlóan, a fejedelem Törökországba is túl későn érkezett. A háború már a végéhez közeledett, amikorra a szultán érdemben foglalkozni kezdett a magyar emigránsok ügyével. A pozsareváci békekötés (1718) a menekültek utolsó reményét is szertefoszlatta. Ennek következtében ismét vissza kellett vonulniuk, annál is inkább, mivel a béketárgyalások során még a kiadatásuk is felmerült.
A feltűnést elkerülendő – és főleg a császári tiltakozás miatt – a Fényességes Porta a Márvány-tenger partján fekvő kikötővároskát, Rodostót jelölte ki a magyar emigránsok szálláshelyének. A többnemzetiségű Rodostóba egyébként a XVIII. században más európai országokból származó emigránsokat is letelepített az oszmán vezetés, és előszeretettel küldték ide a kegyvesztett pasákat is. Rákóczi persze nem maradt tétlen, és rodostói rezidenciája hamarosan pezsgő szellemi műhellyé és a magyar emigráció diplomáciai főhadiszállásává vált.
Rákóczi Rodostóból is igyekezett bekapcsolódni a nemzetközi politikai életbe. Követeket és emlékiratokat küldözgetett a különböző európai udvarokba, elsősorban Franciaországba és Spanyolországba, valamint Oroszországba. Reményt jelentett számára az is, hogy 1725-ben d’Andrezel vicomte-ot nevezték ki konstantinápolyi francia követnek.
A két személyiség közötti szellemi rokonságra már Köpeczi Béla is felhívta a figyelmet, kihangsúlyozva, hogy Rákóczi fejedelem az 1716. május 30-án a kamalduli szerzetesekkel megkötött szerződés szerint azt a házat bérelte Grosbois-ban, amelyben korábban d’Andrezel vicomte lakott.
A kamalduliakkal való összeköttetésük révén szoros szellemi kapcsolatba kerültek a janzenizmus irányzatával, amely Rákóczira élete alkonyán nagy hatással volt. A követ korai halála miatt azonban e remények is hamarosan szertefoszlottak. A nemzetközi helyzet pedig kifejezetten kedvezőtlen volt a fejedelem függetlenségi háborús terveire nézve.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
