Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
A cím közvetlen utalásként is értelmezhető. Zsidó Ferenc író, néprajzkutató végzett egy évtizeddel ezelőtt komoly kutatást a faluban, amely annak idején első díjat nyert a Hitel című folyóirat és az azóta eltűnt Nagyítás című hetilap közös pályázatán. Egyáltalán nem volt véletlen, hogy az eléggé népes pályázói körből – 85 értékelhető munkát küldtek be a szerzők a Kárpát-medence minden szegletéből – épp ezt választotta elsőül a zsűri. A szerző magas szakmai igénnyel dolgozott, és úgy írta meg, szépírói eszközöket is alkalmazva minden részletre rávilágító riportját, hogy az közvetlenül kapcsolódik olyan közismert és méltán fontos faluszociográfiákhoz, amelyeket Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Zoltán, Tamási Áron, az időben közelebbi életművekből pedig Beke György, Sütő András, Cseke Péter jóvoltából ismerünk. Mi azonban most, követve e riportsorozat fősodrát, elsősorban a népi épített örökség továbbélését, a faluképet és annak változását próbáljuk vizsgálni.
Zsidó Ferenc a Nem vész el, csak átalakul címet adta írásának. Olyan településen járt, és a nyomában most mi is egy olyan Udvarhelyszék peremén levő települést láttunk, ahol a lakosság zöme cigány származású. Évtizeddel ezelőtt 60 százalékos volt arányuk a helyi össznépességben, napjainkban 80 százalék körüli. Nyilvánvaló, hogy nem pontos az adat, hiszen ez nem egy tudományosan, statisztikai alapon jól meghatározható roma közösség, hanem egy túlnyomórészt magyar anyanyelvű és magyar tudatú, zömében református vallású lakosságréteg.
A falu megközelítése
Az útviszonyok nem változtak túl sokat. Két lehetőség lenne Székelyszenterzsébet megközelítésére, haladhatnánk akár a Nyikó mentén is, de azt tanácsolták a helyiek, hogy hosszabb ugyan, de viszonylag zökkenőmentes, ha Újszékely és Héjjasfalva közt térünk le jobbra – közvetlenül a megyehatár után –, és Küküllősárd érintésével közeledjünk – ezen az úton a falu nagyjából 40 kilométerre található Székelyudvarhely alsó végétől.
Sárdon agresszív, román nemzeti színekbe öltöztetett helységnévtábla fogad, emlékeztetve, melyik országban is élünk. Pedig hiába dörgöli a falutábla mindenki orra alá, a „másik” többség itt inkább vesztesnek tűnik… A régi házak romos mivoltukban emlékeztetnek még itt-ott a korábbi szép időkre – erős a szász hatás, bár a német ajkú lakossága már a 19. század közepén is mindössze néhány családot számlált –, de ami új, az igencsak harsány, formabontó és -romboló, és már a terv (vagy inkább elképzelés) szintjén kivetkőzik a hagyományosból. Itt ugyanaz zajlott le a lakosság összetételének változásában, mint Szenterzsébeten, ahová igyekszünk, napjainkban az itt lakók mintegy 60 százaléka roma, közülük 11 százalék beszéli valamelyik cigány dialektust, többségük görögkeleti vallású és a románt vallja anyanyelvének. Itt a románok veszítettek, demográfiai és kulturális szempontból egyaránt. Talán két kilométert kell haladnunk, és máris ott vagyunk mostani célállomásunkon.
Cigány? Roma? Magyar? Vagy székely?
Székelyszenterzsébetet elég gyakran hajigálták át belső határokon a különböző közigazgatási átszervezések során. Tulajdonképpen Udvarhelyszék „partiumi” részében található, de egy ideig Nagy-Küküllő megyéhez tartozott, aztán 1945 után önálló községként Udvarhely rajon része. Az 1968-as megyésítéskor Újszékely közigazgatása alá került, de 1988-ban tettek egy kísérletet, és minden előzmény vagy lakossági igényfelmérés nélkül községközponttá emelték Újszékely és Románandrásfalva becsatolásával, aztán leválasztották róla Újszékelyt (1990), néhány év múlva azonban lakossági kezdeményezésre, a magyar kisebbségi érdekképviselet beavatkozásával sikerült ismét elérni, hogy Újszékelyhez tartozzék. Románandrásfalva ekkor kivált, és viszonylag jellegtelen faluként községközpontja lett Nagy- és Kissolymosnak, Székelyhidegkútnak és Újlaknak. Elmondható, hogy itt is egyfajta „viharsarok” található a kis népességű, elzárt, vegyes felekezetű és lakosságú régiók minden gondjával-bajával.
Fontos látleletet készített húsz esztendővel ezelőtt itt Sepsiszéki Nagy Balázs is, amit Székelyföld falvai a huszadik század végén című kötetében olvashatunk. Megemlíti, hogy többen városi munkahelyekre járnak dolgozni, jelentős az állami nyugdíjasok száma. Ekkor – a 2002 tavaszán végzett helyszínbejárás alkalmával – 1104 lakost említ, köztük 729 magyart, 369 cigányt, 1040 református, 17 unitárius, 17 baptista, 15 görögkeleti, 13 római katolikus, 1 görög katolikus és 1 fő felekezeten kívüli lakost. Ekkor még igen jelentős a földműveléssel, állattartással és a gyümölcstermesztéssel foglalkozók aránya is. Megemlíti, hogy a határban is vannak kisebb szőlőskertek – 4–10 áras családi parcellák –, amelyeket visszakaptak a tulajdonosok vagy az örökösök a termelőszövetkezet felszámolása után, a vadak garázdálkodása és a munkaerőhiány miatt azonban ezeket fokozatosan felhagyták. Ez a tendencia a továbbiakban még inkább felerősödött, napjainkban többnyire csak a kertekben, háztáji parcellákban terem itt szőlő, a közismert fagynak ellenálló, direkt termő fajtákat találjuk.
Hitélet, közművelődés, sport és gazdaság
„A korábbi lelkipásztor harmincöt éven át szolgált itt – tudjuk meg Kincses Kálmán református tiszteletestől –, ami nagyon hosszú idő. Különböző korokon, rendszerváltozáson ívelt át ez a pálya. Komoly nyomai voltak az elődöm munkájának a gyülekezetben. Sok olyan eleme volt a hitéletnek és a közösségi munkának, amelyet át lehetett venni, volt alap, ahonnan folytathattuk. Nyilván felfrissítve és a mai elvárásoknak megfelelően. Nagyon erős és tevékeny a presbitérium. Kitalálja és megálmodja azt is, ami még a lelkész fejében sem fogant meg. Így sikerült jelentős felújításokat végeznünk. Együtt tanultuk meg a pályázati lehetőségek kihasználását, de jelentős volt ez idő alatt az elvégzett közmunka aránya is. Felújítottuk időközben a templomot, a parókiát, a gyülekezeti termet, ravatalozót építettünk.” Ezek mind olyan jellegű épületek, hogy odaképzelhetők, behelyezhetők a hagyományos falukép modernizálódó összképébe.
Hogyha a falu utcáit járjuk, akkor szembeötlő, hogy számos jól karbantartott bennvaló található a központi utcákban – Tóhely, Alszeg, Felszeg, Piac vagy Központ –, de egyre több olyan újabb építésű házat fedezünk fel, amelyhez már nem tartoznak gazdasági épületek, s a csűrök is javarészt kihasználatlanok. A helyi cigányok többsége már felvásárolta az elhagyott ingatlanokat, beköltözött a „pusztákról” és beilleszkedett, olyan életformát folytat, mint a kisebbségbe szorult székely-magyarok.
„Pusztának” a faluszéleken létrejött telepeket nevezték – Templom-, Burszán-, Kancsó-, Szőlő-puszta –, ahol egykor a zsellérként behozott cigányok éltek. A cigányokat a jobbágyfelszabadítást követően telepítették az itt is birtokos Kemény bárók, bár feltételezhető, hogy már korábban is menekültek erre a vidékre kisebb csoportjaik Északkelet-Magyarország területéről az éhínségek, a járványok és az üldöztetés elől. Talán a családnevek alapján is lehet erre következtetni, beszélni azonban itt is a Székelykeresztúr környéki ő-ző nyelvjárást beszéli mindenki, valamelyik roma dialektust többnyire a frissebb „bevándorló” családok használják. A „pusztákon” igénytelen, putriszerű szállásokat látni, de itt-ott még fellelhetőek az egykori zsellérházak: általában kétosztatú, fából vagy helyben vetett és égetett téglából emelt, tapasztott falú, a szerény parasztházakhoz hasonló épületek, amelyek azt jelzik, hogy eredeti lakói értettek bizonyos mesterségekhez és igényesebb életformát követtek, hiszen egykor a földesúr, majd a helyi gazdák földjein megbecsült napszámos munkát végeztek, amelyre szüksége volt a faluközösségnek.
A helyi cigányok – a különböző kézműves-foglalkozások és a mezei munka mellett – zenéléssel is foglalkoztak. A 20. század elején hét működő, hagyományos felállású zenekarról számolnak be a visszaemlékezők. Az itteni muzsikusok közül többen is komoly karriert futottak be nagyvárosi zenekarokban. „1960-ban Kálló János prímást 48 zenész kísérte utolsó útjára” – olvassuk Burszán Lajos 2004-ben kiadott helytörténeti füzetében. A tiszteletes úr öt komplett zenekart számolt össze, amikor 18 évvel ezelőtt a faluba került. Épp a parókia udvarán levő filagóriában beszélgettünk erről-arról, egyház és falu dolgairól, amikor szó esett a hagyományos zenéről, a népdalokról, a dallamkincsről, s valahol megszólalt egy „difuzor” és „nyomatta” az idegen valamit, amely, ha nem is manele-sláger volt, de ahhoz hasonló esztétikát hordozott a hangzásában. „Ez van – jegyezte meg Kincses tiszteletes –, kapok ilyent minden nap, ha akarom, ha nem. Ilyen téren is nevelni kellene, visszaszoktatni az embereket a sajátjukhoz, csak az a gond, hogy sok az idegen hatás, és most másfél évig kevés volt a közösségi alkalom.”
A járvány hatásai
A koronavírus-járvány hatásáról is szó esik a továbbiakban. „Különösebben nem érintette a falut a betegség. Nem bénult meg az élet. Tudni kell, hogy a cigányok feltörekvő zöme külföldi vendégmunkából tartja fenn magát. Sokaknak kiváló kapcsolataik vannak magyarországi borászatokkal, gyümölcsfeldolgozókkal, állatfarmokat üzemeltető vállalkozásokkal. Évek, sőt, évtizedek óta visszajárnak különböző helyekre, pénzt, tudást és tapasztalatot hoznak magukkal. Az viszont baj, hogy közülük szinte senkinek nincsen bejelentett munkaviszonya. Kevesek szereznek így nyugdíjjogosultságot. Megfigyelhető volt, hogy szűkség esetén mennyire összetartottak, figyeltek egymásra, megosztották egymással a pénzüket, az élelmüket, a cigarettájukat. Viszont az a kisebb réteg, amely nincsen benne ebben a körforgásban, nagyon szegény, nagyon szerényen, jövőkép nélkül él. És bennük igény sem mutatkozik egy másfajta életforma iránt. Sajnálattal kellett tudomásul vennünk, hogy tavaly nem tudtuk megtartani a hagyományos foglalkozásainkat. Például nem barantáztunk, amelynek megvolt s meglenne most is a közösségépítő szerepe.” A lelkész által létrehozott barantacsapatnak országos híre volt tíz évvel ezelőtt. Az egykori „aranycsapat” összetartásának köszönhető sok közösségi esemény. Ebből a társaságból sikerült kinevelni a gyülekezet kántorát, aki nemcsak énekvezér, hanem gyakorlatilag minden hangszert meg tud szólaltatni.
Ellátogatunk az Erzsébet-kertbe. Itt áll a gyülekezet által megvásárolt és újraépített tájház. Kis színpad is található a telek végében. A lelkész elmondja, hogy itt, ezen a helyen zajlanak „rendes körülmények” közepette a versenyek, szabadtéri fellépések, itt választják a pünkösdi királyt, egy olyan fiatalember, konfirmált legény személyében, aki aztán egy évig titulusa folytán tagja a presbitériumnak. Nincsen ugyan szavazati joga, de követi az eseményeket, ötletekkel hozakodik elő, amelyeket aztán a „nagyok” megfontolandónak tartanak és gyakran közös erővel hozzá is látnak a megvalósításhoz. Egyértelmű, hogy a presbitériumnak is van cigány tagja. Oszlopos. És megbízható. „Egy időben a szomszéd falu görögkeleti papja sok cigányt elcsábított különböző adományokkal. Gyermeket, felnőttet egyaránt keresztelt, de később a hívek többsége visszatért a református hitre. Ilyen családokból több gyermek nálunk konfirmált. Ami pedig a temetéseket illeti, többnyire engem szólítanak meg, a rendes papot igénylik. Pedig vannak újkeresztény vallási csoportok is, de azokban gyakori a torzsalkodás és a választott prédikátorok közötti ellentét.”
Az egykori Kemény-kúriát annak idején államosították. Sokáig iskolaként használták, s mivel 1990 után az oktatás új épületbe költözött, ezt a kúriát szép lassan a helyiek egyszerűen széthordták. Úgyhogy a Kemény családra ma – pár történelmi és irodalmi adaton túl – már semmi nem emlékeztet, annak ellenére, hogy ez az egykor impozáns épület túlélte a kommunista rendszert. Udvarhelyszéken nem képesek közösségeink arra, hogy az itt-ott még álló szép, az „úri” jelenlétre emlékeztető objektumokat fenntartsák valamilyen formában. Sok esetben a tulajdonosok sem jelentkeztek, vagy csak túl későn, máshol pedig évtizedek alatt sem tudták megfelelően tisztázni a jogosultságot és az ezzel járó felelősséget. Sajnos. Erre igyekszünk a továbbiakban is figyelni. És olykor akár kezdeményezünk is, hogyha lehetséges… Valamikor az Eössi családnak volt itt birtoka, illetve Pécsi Simon (1565 k. – 1642 k.), az erdélyi szombatos vallás egyik vezéralakja is itt élt. Pécsi Simon nevét a helyi általános iskola viseli, de emlékéhez, személyiségéhez kapcsolódó kultusz vagy hagyomány nem él a faluban. Az iskola épülete jellegtelen. Ebben az időszakban is javítják – egyik látogatásunk idején épp a tetőszerkezetét, új cserepeket helyeztek el – és hasonlóan igénytelen, viszonylag új építésű központi üzlet is található a Piacon – itt építőanyag is kapható egyre borsosabb áron – ahol meg lehet mindent vásárolni, amivel idegenné és szép lassan teljesen mássá változtatható a falukép. Ezek az építmények nem illenek az összképbe, de meghatározzák, modellezik a jövendő településképét.
Új ösvényeken vissza a hagyományhoz
Talán akkor beszélhetnénk igazi megújhodásról, ha a figyelem ismét a mezőgazdasági jellegű helyi tevékenységek felé fordulna. Tizenöt évvel ezelőtt több mint 300 egyedből álló, legelőre kijáró szarvasmarhacsordája volt Szenterzsébetnek, most a családi kisgazdaságokban talán 20 fejőstehenet tartanak. Kijáró csorda már nincs.
A lelkész ilyen téren is példamutató. Földterületeket vásárolt, bérel is hozzá, meg az egyházközség birtokát is használja. Ma már több mint 200 szürke marhát tart. Amikor a faluba érkeztünk, a papot a szó szoros értelmében a traktorról kellett leszednünk. Olyan a családi környezete, olyan adottságokat és hajlandóságokat hozott magával, hogy szereti ezt a munkát. „A szürke marha inkább jelkép, hiszen régóta velünk tart, régi magyar fajta. Magyarországi tenyésztőktől vásároltam az első példányokat, s ma már az itteni állomány a legnagyobb Erdélyben. Ridegtartásban nevelem, nem fejem a teheneket. A borjakat is igyekszek mind felnevelni, hogy gyarapítsak. A húsa nem azért versenyképes, mert kiadós lenne, amit egy ilyen szarvasmarhából nyerünk, hanem az íze és a beltartalma miatt. Gyakorlatilag biokörülmények között, félig vadon élnek ezek az állatok. Ettől értékesek. A következő projekt egy vágóhíd létrehozása lesz, amelyet szeretnénk egy éven belül beüzemelni… Nem sikerült mindent véghezvinnem, amit elképzeltem, több elvetélt ötletem van, de azért „tolom” magam előtt az összefogás, a szövetkezés eszméjét. Van működő szövetkezetünk, és látom, hogy van a szavaimnak foganatja, mert már úgy dolgozik néhány család, hogy közös erővel, összerakják a gépparkjukat, úgy művelik a területeket, úgy állítják elő a takarmányt. Nekünk is van teljes gépparkunk, én harmadmagammal látom el ezt a marhacsordát.”
Van még egy kérdéskör, amely ilyenkor előkerül a beszélgetések során. Történetesen a fogyasztás és a termelés egyensúlya. Hiszen napjainkra a székelyföldi falvak már nem önellátóak. Jelentős mezőgazdasági szubvenciók, külföldről származó bevételek érkeznek. A boltok telve mindenféle, valahonnan jött egzotikus áruval. A termelés vagy leszűkül, vagy bizonyos látszattevékenységekre korlátozódik, amely mentén az elvárások szerint játssza mindössze a gazdálkodást a székely ember. Erre azt válaszolja Kincses Kálmán tiszteletes:„Nagyon rövid és egyszerű a válasz: a 21. századi székely falunak észre kell vennie, hogy csak akkor van létjogosultsága, ha kiszabadul ebből a csapdából és értéket termel, izzadságos munkával ugyan, de a mai technika segítségével, a mostani elvárásoknak megfelelően.” Ez még Székelyszenterzsébeten sem történt meg. Viszont létezik, érzékelhető néhány egészséges lendületvétel. Mintha nem lenne olyan sok parlag. Látni lehet gabonával és takarmánnyal bevetett területeket, s ha új telepítésű szőlőt – nemes fajtákkal – nem is láthattunk, azért fiatal gyümölcsösön már itt is megakadhat olykor a tekintet. Valamikor azt mondták Udvarhelyszék felsőbb vidékein, a Havasalja falvaiban – joggal –, hogy Keresztúr vidéke az már alföld, hogy ott minden fele annyi ráfordítással megterem, és valóságos éléskamra a vidék. Valóban az. Ha észrevesszük. Ha élünk a lehetőségekkel.
Simó Márton
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
