– Papír van a ládában – közli serdülő leánygyermekünk minden különösebb érzelmi töltet nélkül, esetleg csak nagyon halványan érzékeltetve, hogy persze ezzel is neki kell törődnie, mert ez a két vén tökéletlen – a szülei – úgyse vesznek észre soha semmit. Aztán megigazítja drótnélküli füldugóját, vagy hogy hívják azt a legújabb marhaságot, amivel mostanában zenét hallgatnak. Természetesen csak olyat, ahol az ún. „énekes” prózában szövegel és legalább minden második sorban van egy erkölcstelen szó. A „papír” a házi zsargonban egyébként „hivatalos értesítőt” jelent, a láda meg a „postaláda”, de egy mai modern tinédzsertől természetesen nem lehet elvárni, hogy ilyen döghosszú szavakat végig mondjon, pardon.
Valahogy nem szeretek hivatalos értesítőket kapni. Hogy senki? Gondoljunk csak bele, mikor kaptunk mi már hivataltól valami jót? Na ugye.
Kicsit értetlenül silabizálom a hatbetűs rövidítést, míg rájövök, hogy a sovány boríték a rendőrségtől érkezett. Egyből megkönnyebbülök, mivel életemben nem volt semmiféle dolgom semmiféle rendőrséggel, most sincs és remélhetőleg nem is lesz.
– Biztos a gyerek útlevele – kiált ki az asszony a konyhából, ahol éppen egy székelygulyás alapelemeivel viaskodik. – Azt írtad a kérvénybe, hogy postán kérjük, nem?
– De! – ordítok vissza határozottan. Tudja az a felsőmatyófalvi bánatos fityfene, mit írtam én egy kérvénybe két hónappal ezelőtt. Na mindegy, be kell menni a postára. A borítékból viszonylag szűkszavú hivatalos értesítés hullik ki, mely szerint ekkor és ekkor mintegy húsz kilométerrel léptem túl a maximális megengedett sebességet, mindezt lakott terület határain belül, minek következtében fizessek be kilencven-egynehány pénzegységet a megadott számlára, mert különben. Viszont, ha gyors vagyok és ügyes, és egy héten belül eszközlöm a befizetés eseményét, akkor ez az egetverő pénzösszeg hetven pénzegységre mérséklődik, mindazonáltal satöbbi.
Én, gyorsan? Na ne izéljenek már, biztos urak. Hetvennel elmegyek Nagymihályba meg vissza, ami valami hatvan kilométer, a hídjavítások miatt esetleg száz. Útközben lágy zene szól, alaposan szemügyre veszem a zöldellő vetéseket, nemkülönben az éppen levegőben tartózkodó vadmadarak csapatait és derűs mosollyal ignorálom a hátam mögött felgyülemlett, folyamatosan tülkölő autócsordát. Szóval én egyáltalán nem hajtok gyorsan. Soha? Hát soha. Esetleg, ha sietek. Hova siettem én az adott időpontban? Minek siettem? És hogy lehettem akkora ökör, hogy nem vettem észre az alattomosan lesbenálló fényképező rendőrautót? Mert le is fényképezett, a bitang, itt a felvétel, ni. Igaz, hogy én nem látszom rajta, de az autó, az nagyon is.
– Az egy szombat volt – mondja a feleségem a papír fölé hajolva, mert ő matematikus, vagyis tud logikusan gondolkodni tőlem eltérően.
– Hol voltál te múlt hónap második szombatján délelőtt tizenegy óra huszonnégy perckor?
Tisztelt bíróság, én teljességgel ártatlan vagyok. Mit tudom én, hol tartózkodtam a kérdéses időpontban, nem adathordozó az én fejem, különben is sziklaszilárd alibim van, pont velem volt a kérdéses időpontban izé, akinek a neve most nem jut eszembe, pedig ő is nagyon rendes ember.
– Nem a fiút vitted focira Újszőllősre? – csap le héjaként a felségem, mert ő ilyen, folyton tudni akarja a Végső Okot.
– Hát dehogynem – világosodok meg egy csapásra, meg hogy meneküljek a pszichológiai nyomás alól. Azannya, hát persze, hogy vittem a fiút, amatőr csapat, ez főleg a játékukon látszik, szóval hol van fuvar, hol nincs, akkor éppen nem volt, pont ő nem fért be a két autóba, a csapat gyöngye, hát csak muszáj voltam elvinni, milyen apa az olyan, amelyik nem viszi el a fiát meccsre, az egy rossz apa, rossz, rossz fater, szégyellje magát az ilyen.
Hát elvittem, na! És le volt szállva a gumi, meg visszamentünk a jogosítványért, lehet, hogy egy hangyányit gyorsabban hajtottam. Amúgy meg hat – nullra kaptak ki, igaz, hogy nem voltak csak nyolcan, mert ilyen az amatőr foci. Hol az átkozott nyavalyában bújt meg az a büdös rendőrautó? Biztos a kocsma mellett, mindig ott állnak, ezek is csak leselkednek az ártatlan áldozatokra, ahelyett, hogy otthon lennének a családjukkal.
– Máskor jobban vigyázz – mondja az asszony nagylelkűen. – Vagy legalább nézz körül.
Azzal fensőbbsége teljes tudatában ellibegett a konyha felé, székelygulyásozni.
Hát, igen. Megyek én valahova a kertbe, bűnbánatot gyakorolni. Vagy bebújok a kutyához az óljába… Szegény, szegény feleségem…Reggeltől estig talpon van, lót-fut, szervezkedik, oldja a családi problémákat …
Ezzel szemben mit csinálok én? Hozzá képest? Egy nagy semmit. Mi vagyok én hozzá képest? Én egy nagy nulla vagyok hozzá képest.
Eltelt egy gyenge hét, önmarcangolásom lassan szűnt, mert az idő minden sebet begyógyít, ez abból is látszik, hogy a fiamat összeszidtam, hogy lehet hat gólt kapni egy olyan csapattól, amelynek tagjai labdát csak tévében láttak, az is baseball volt.
Hétvégére vendég jött, régi gimnáziumi barát. Mértékletes italfogyasztás közepette oldottuk meg az orosz – ukrán háborút, a palesztin kérdést, a globális felemelegedést, a klímaváltozást, meg az emberiség egyéb apró-cseprő problémáit.
– Ja és képzeld, megbüntettek gyorshajtásért.
– Tényleg? Hol?
– Szőllős felé. Ahol elhagyjuk Zemplénkeresztúrt. Biztos a kocsmánál álltak.
Felkapja a fejét. – Zemplénkeresztúr? Az Kassa felé van.
– Tényleg. De én nem voltam Kassán.
– Biztos?
– Fél évre visszamenőleg. Legalább.
– Mutasd csak azt a papírt.
Hümmög. – Ez a te autód?
– Hát persze hogy az enyém. Ott a rendszám.
Megint hümmög és néz rám kételkedve. Behozta az asszony a vacsorát.
– Képzeld, Ferit megbüntették. Pont őt!
– Mondta. Csak a helyszín nem stimmel. Az a kassai út.
– Nahát! – hajol az asszony is a fénykép fölé. Hosszú percekig némán tanulmányozzuk az írást, mint a három napkeleti bölcs a szent tekercseket.
– Kassa… múlt hónap…- mormolja az asszony.
András fiam rohan el mellettünk, szokásos száguldó stílusában.
– Engem vittél Kassára, anyuka, versenyre, nem emlékszel? Az apja autójával, a tiédben nem volt benzin – és már csapódik is a gyerekszoba ajtaja.
Barátom mosolyog. – Na, akkor ezt tisztáztuk… Egyébként mi a véleményed az erősödő kínai – északkoreai kapcsolatokról?
Az én véleményem az, hogy egy nagy marha vagyok. Hogy is gondolhattam, akár egy másodpercig is, hogy én, ÉN túlléptem a maximális megengedett sebességet? Én, a törvény betartásának sziklaszilárd szobra?
– Hát éppen lehetséges – mormolja az asszony, szemmel látható lelkiismeretfurdalással küszködve.
– Máskor jobban vigyázz – intem nagylelkűen., mert fő az egészség. – Vagy legalább nézz körül…
Tóth Ferenc
Képek: Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
