Szegedi Dovid is be szeretné csábítani Jakab Pétert a zsinagógába – érzelgős levelet írt neki

Szegedi Dovid is be szeretné csábítani Jakab Pétert a zsinagógába – érzelgős levelet írt neki

Azzal érvel a lebukott korrupt köpönyegforgató, hogy korábbi párttársa “nem csupán zsidó származású, hanem vallási értelemben – csupa-csupa nagybetűvel – zsidó; a zsidó jog alapján 100 százalékig zsidó”. Az meg sem fordul a fejében a jól megfontolt anyagi érdekekből csodálatos átváltozáson keresztülment Chanádnak, hogy mi van, ha valaki nem a zsidó vallás és a zsidó jog alapján akarja eldönteni, hogy ő micsoda, minek érzi és vallja magát…

Alább olvasható az érzelgős hangulatúnak tűnő, de valójában precízen megtervezett (talán Slomó rabbival közösen) és felépített iromány, mely a Heti Válasz undorítóan liberális világhálós oldalán jelent meg, s melyből kiderül, hogy Dovid továbbra is hazafi – sőt csak most az igazán! -, csak éppen a ‘Kárpát-medencei’ szavunkat nem tudja továbbra sem helyesen leírni:

Hírdetés

Nem szerettem volna megszólalni a Jobbik újabb „önkóserolási” kísérletével kapcsolatban, de érzem, hogy teljesen csöndben nem maradhatok. Mi történik Miskolcon? Van egy ember az egyik oldalon, Jakab Péter, akivel több éven keresztül nagyon közeli munkakapcsolatban voltam. Több is volt ez, mint munkakapcsolat, barátságnak tekintettük akkor mindketten. A másik oldalon áll a nagy tudású rabbi, Köves Slomó, aki 2012 nyarán utat mutatott a zsidóság irányába nekem, mint volt szélsőjobboldali politikusnak. Számomra Köves több mint rabbi, talán szerényen az egyik tanítómnak tekinthetem. Ez a két személy az elmúlt napokban nyílt levelet írt egymásnak. A történet végtelenül egyszerű és egyben drámaian közép-európai: egy szélsőjobboldali, antiszemita retorikát használó, sokak által csak neonácinak nevezett párt egyik vezető személyiségéről kiderül, hogy zsidó származású. Velem is ez történt 2012-ben, tehát távol álljon tőlem, hogy én ezért bárkivel kapcsolatban neheztelő szavakat írjak.

Mindenekelőtt azt kell tisztába tennünk, hogy Jakab Péter nem csupán „zsidó származású”, hanem vallási értelemben – csupa-csupa nagybetűvel – ZSIDÓ. Méghozzá a zsidó jog alapján 100 százalékig zsidó. Tudni vélem, hogy mi játszódik most le Péter lelkében, nemrégen én is hasonló cipőben jártam. Talán abban bízik, hogy a fehér ing–fekete mellény, a „cigányozós” kemény szavak, a lelkesítő lakossági fórumok, a szélsőjobboldali hírportáloknak való megfelelési kényszer elhalványítja a radikális jobboldali közeg felé a zsidó származás „bűnét”. Nem fogja. Jakab Péter innentől fogva zsidó lesz az egyszerű, a magához őszinte szélsőjobb tagság szemében. Ellenben a cinikus pártvezetőség egészen biztos, hogy ragaszkodni fog hozzá: szükségük van ugyanis egy zsidóra, akivel takarózhatnak. Kell egy „díszzsidó” a szélsőjobboldali pártba. Jakabnak szinte biztos, hogy ezt így el is mondták (már csak azért, hogy tudja, hol a helye), ahogy nekem is elmondták annak idején, és kérleltek, hogy maradjak.

2012-ben nekem is ugyanaz volt az önképem, mint Jakabnak: az elszánt magyar hazafiság összeegyeztethetetlen a vallásos zsidóság útjával. Hatalmasat tévedtem. Sőt úgy érzem, hogy most sokkal jobban szolgálom Magyarország és a magyar nép érdekét, mint 2012 előtt. Nem lesz attól senki sem kevésbé „jó magyar”, ha reggelente tfilint köt vagy böjtöl Jóm kippurkor.

A Kárpát-medencében keveseknek adatott meg, hogy minden belső küzdelem nélkül tudjanak önmagukkal hitelesen azonosulni. Az önazonosság, belső énünkhöz való viszonyunk különböző mértékben határozza meg életünket, választásainkat, politikai identitásunkat. Egyeseknek önazonosságuk lét- és sorskérdés, másoknak nyomasztó teher, megint másoknak könnyen meghaladható nyűg. A Szegedi Csanádok és Jakab Péterek sorsa nem egyedi tragédia, sokkal inkább mély tanulságokat hordozó 21. századi kelet-európai tanmese.

Szomorúan jellegzetes kárpát-medencei küzdelmét vívja Jakab Péter is, környezetével, álságos elvtársaival és nem utolsósorban saját magával. Ha van ma Magyarországon valaki, aki ennek a vívódásnak a mélységét, fájdalmát, nyomasztó ürességét át tudja élni, ebben együtt tud érezni, az bizonyosan én vagyok, Szegedi Csanád, a volt Jobbik-alelnök, -pártszervező, EP-képviselő, korábbi radikális ideológus, antiszemita, ma családja, gyermekei, közössége és nemzete számára példát mutatni kívánó zsidó, magyar, kárpát-medencei hazafi. Elképzelhetetlen, kínzó, majdnem beláthatatlan út, amit megtettem, de ma ugyancsak elképzelhetetlen elgondolnom az életemet, önmagamhoz való viszonyomat ezen mindent megváltoztató folyamat nélkül.

Pontosan tudom, milyen miskolcinak, borsodinak, észak-magyarországinak lenni. Úgy felnőni, hogy a környezet, a szociális meghatározottságok, a lehetőségek mind az ellen dolgoznak, hogy a tehetség kibontakozhasson, hogy terveinkről és vágyainkról azt kelljen folytonosan gondolnunk: úgysem valósulnak meg. Miskolcon felnőni a kudarc lehetőségét állandóan magában hordozó meghatározottság, amiért joggal hibáztatunk másokat, de, úgy tűnik, soha nem a megfelelő felelősöket.

Azt viszont sajnos nem tudtam, milyen magyar zsidóként felnőni. Nem tudtam, mit jelent a zsidóság. Egy egészen eltorzult, összeesküvés-elméletek, népi előítéletek és természetesen antiszemita szakirodalom által táplált, alakított kép élt bennem zsidókról, zsidóságról. Jakab Péter nálam lényegesen szerencsésebb helyzetben van. Bár nem szembesített egyikünket sem, engem sem felvételekor zsidó származásával, saját vallomása szerint mindig is tisztában volt azzal. Nagy és fontos felelősség ez a tudás!

Mindketten, Jakab és jómagam is jól ismerjük a Jobbik működését, politikai logikáját, a Jobbikban meghatározó véleményformálók cinizmusát, tényleges, zárt körben megkockáztatott őszinte hitvallását. Azt hiszem, legalább nekünk, kettőnknek nem szabad, nem ízléses, de legkevésbé nem hiteles a Jobbikban markánsan megjelenő antiszemitizmusról vitatkoznunk. Péter is pontosan tudja, hogy az antiszemitizmus, az antiszemita beszéd a mindennapi pártélet része. Nem valami külső szokatlan érdekesség, hanem jól ismert, szervesen a párttagság és a pártvezetés gondolatvilágához tartozó eszme. Tudja Jakab Péter is, hogy a holokauszttagadás, holokauszt-relativizálás is fontos része a Jobbik mindennapi megnyilatkozásainak, külső és belső kommunikációjának. Ennek elfogadása, vagy az ehhez való asszisztálás egy zsidó, származását, felmenőit vállaló, azok sorsával (sorstalanságával) már csak a családi történetekből is tisztában levő, a holokauszt-túlélők harmadik generációját képviselő unoka számára nyilván alig viselhető. Ha ez az elviselhetetlen meghasonlás mégsem lenne mindennapi vívódásainak tárgya, felajánlom Péternek, jöjjön el velem Auschwitzba, és tapasztalja meg ott, helyben azt a felfoghatatlan borzalmat, amit magam is csak felnőtt fejjel éltem át, és amit manapság párttársai gúny és tréfa tárgyává tesznek.
Bizonyosan van valami jellegzetesen észak-magyarországi, ami kettőnk sorsában ilyen sok azonosságot eredményez. Mindketten rossz, káros válaszokat adtunk erre a sorsunkból következő adottságra. Mióta zsidóságommal ismerkedem, azóta sok mindent megértettem, megtanultam, de talán legfontosabbként mégis azt: soha nem késő változtatni, változni. (Hogy újonnan szerzett tudásommal kicsit büszkélkedjek, ahogy a zsidó bölcsek tanítják: „Térj meg halálod előtt egy nappal!”)

Életem legnagyobb megkönnyebbülését hozó pillanat volt, amikor egy 2012 nyári vidéki jobbikos gyűlésről hazafelé tartva ráeszméltem arra, hogy hova nem tartozok, és ezzel együtt, hogy hova igen. Hova kell, hogy tartozzak. Tudtam, hogy óriási munkába kezdek, mely egész hátralevő életemben feladatot fog jelenteni számomra. Jakab Péter nem tudja talán még elképzelni, milyen a hazatérés érzése, a zsidó őseivel való őszinte szembenézés. Elmondom: végtelenül felszabadító. A dolgok a helyükre kerülnek, és megérti az ember, hogy egyetlen feladata van: vétkeinek tanulságát levonni és életprogrammá tenni a jóvátételt. Nem könnyű, de megéri!


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »