Családunkban kihagyhatatlan esti program a szlovák híradók megnézése, még ha egyre inkább mazochizmusnak is tűnhet, és nem csupán azért, mert a politikacsinálás üres hadakozássá silányult, a tájékoztatás színvonala is bukórepülésbe fordult. A liberális hátterű, vagy ahogy ők nevezik magukat, a mainstream média eldöntötte, már csak jók és rosszak vannak, hírgyáraikban ez a vezérlő elv.
A világ Szlovákiában is fekete és fehér lett, ezt hozta el a tavalyi választás – a kétosztatú politikát, minden gyötrelmével együtt. Új recept itt sincs a progresszív boszorkánykonyhában, csak a mindenhol használatosat szajkózzák: egyik oldalon ők, a fényes arcú demokraták, az européerek (akiknek egyébként a nemzeti érdek a szótárukban sincs, a természeti törvényekkel való szembe menő politika annál inkább). A másik oldalon – legalább is szerintük – a patás ördög, a maffia, a tolvajlás, az autoriter hatalomgyakorlás…
Egyszer már bejött, a Tisztességes Szlovákiáért „forradalmárai” már erőt mutattak, és Ficóékat ki is söpörték a hatalomból. Ami utána következett, politológiai tankönyvekbe való, a „hogyan nem szabad kormányozni” címszó alatt. Mert egy dolog a tereken szónokolni, hangulatot szítani, és más dolog az államot működtetni, felelősségteljes stratégiai döntéseket hozni. Ez utóbbiból a ma annyira elégedetlen ellenzék jó része megbukott. Három és fél év alatt öt különböző működési formációban próbálkoztak, a parlamentben elveszítették alkotmányos többségüket, választóikat sem tudták megtartani – így tudtak felhízni a progresszívek –, miközben lenullázták az ország gazdaságát, a súlyos válságokra semmilyen választ nem tudtak adni. Robert Fico kormánya egy csődtömeget örökölt.
A politikai kultúra azt kívánná, hogy a kormány kapjon száz napot, legyen ideje megmutatni, milyen irányt vesz az ország. Robert Fico és miniszterei nem kaptak száz napot, bizalmatlansági indítvány, tüntetés, az ellenzék azonnal mindent bevetett.
Tegyük hozzá, Fico is úgy látott neki a kormányzásnak, mintha minden kritikus döntést azonnal meg kellene hoznia. A nyugdíjasoknak haladéktalanul teljesítették ígéretüket. A növekvő kiadások cechét majd fizetik a vállalkozók, növekvő adó- és járulékterhek formájában. Ugyanakkor az élelmiszerárak csökkentéséről szóló kampányszlogen ígéret maradt, az árak továbbra is az egekben, az energiaárak rendezésére és az önkormányzatok helyzetének konszolidálására sem mutatkozik még a terv. Gazdasági téren még sok döntés vár tehát Ficóékra, ám úgy tűnik, a választóktól megkapták a türelmi időt, hiszen támogatottságuk semmit sem kopott.
A legérzékenyebb kérdés kétségkívül az igazságügyi reform. A bosszú borítékolható volt, mindenki tudta, Fico ezt saját szabásmintával szabja ki, és abba Daniel Lipšic és hivatala nem fér bele. Sok egyéb mellett a törvény gyorsított eljárásban való tárgyalása is megkérdőjelezhető, az viszont az ellenzék gyengesége, hogy főleg ezt rója fel. Politikai lózungokon kívül nincsenek érvei, mert a visszatérés a mečiari világba nem a legerősebb szakmai érv. A hangzatos, de érvek nélküli üres szócsatákkal Ficót nem gyengítik, választóit nem bizonytalanítják el, sőt.
A száz nap Robert Fico külpolitikájának sarokköveit is megmutatta. Budapestre barátként ment, és biztosította is Orbán Viktort támogatásáról az elvtelen uniós jogállamisági vitában. De azt is látjuk, az orosz–ukrán háború kérdésében Fico sokat mond, és semmit nem tesz az őrült brüsszeli gépezet ellenében. Ezért választói hamarább benyújthatják neki a számlát, mint a Btk. módosításáért.
Most Forróékon múlik, hogyan élnek a lehetőségekkel és milyen irányt szabnak. A látható politizálás, a fontos témák kommunikálása nem ártana, főleg, hogy ismét kampányüzemmódba kapcsolt az ország. A vegyesből progresszívekké vedletteket már nem tudja a párt megszólítani, de azok, akik szeptemberben Ficóékra szavaztak, határozott politizálással még visszafordíthatók.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
