Matematikus és zarándoktábor-vezető, jelenleg teológus és matek–hittan tanárszakos hallgató, a Hétpecsét hittancsoport egyik vezetője, dicsőítések szervezője – Rajta Emmánuel testvérrel augusztus 6-i örökfogadalma kapcsán jelent meg interjú a Pannonhalmi Főapátság oldalán, amelyből részletet közünk.
(…) Korábban soha nem hallottam Pannonhalmáról, bencésekkel sem találkoztam. Szüleim biztatására eljöttünk egy gimnáziumi nyílt napra, ahol az egész légkör megfogott, és beleszerelmesedtem a helybe. Nem tudom pontosan megmondani, mi volt ez, de a motivációm egyértelművé vált, hogy én nagyon ide akarok járni. Hál’ Istennek sikerült a felvételim.
A felvételin Bernát atya fogadott és kedvesen bekísért a bizottsághoz, aminek Barcza István, Rochlitz Kyra, Csertán Károly és Kovács Alida volt a tagja. Az maradt meg bennem, hogy könnyedén tudtam nekik válaszolni. Az elsők között hívtak be, és amikor kijöttem, rögtön körbeálltak négyen-öten, és kérdezgették, hogy mi volt. Nekem akkor már nem volt vesztenivalóm, beszélgettem velük, ami egy jó emlékként maradt meg bennem. Annyi izgalom volt még, hogy a ceglédi osztályomból hárman is jelentkeztünk ide, és végül kettőnket vettek fel.
Abban erősödtem, hogy ez a hely jó nekem, gazdagít (…) Azt éltem meg, hogy kinyílik a világ a bencések, osztálytársaim, tanáraim révén. Próbáltam azt a hatalmas gazdagságot, amit itt megtapasztaltam, befogadni, magamba szívni. Például ez olyan egyszerű dolgokban nyilvánult meg, hogy amint végeztem a stúdiummal, gyakran felmentem a diákkönyvtárba, és ott olvastam. Kíváncsi voltam, miből áll még a világ. És ez a plusz a hit megélésében, a vallásosságban is megjelent. Hálás vagyok a gimnáziumi évekért, mert sok mindent megalapoztak.
(…) A Schönstatt egy Németországból indult máriás mozgalom, közösség, amely sokféle ágat fog magába: fiúkat, lányokat, családosokat, papokat, nővéreket. Magyarországon a rendszerváltás környékén jelent meg; nálunk a család- és ifjúságmozgalmi része a legerősebb. Szüleim révén, kisgyerekként kerültem ebbe a közösségbe, nyaranta Óbudavárra jártunk a családnapokra. Hálás vagyok a schönstattosoknak, hogy máig érezhetem támogatásukat: tudom, hogy sokan imádkoznak értem ebből a közösségből is. Gimi alatt volt egy schönstattos csoportunk. Kapcsolatba kerültem schönstatti atyákkal, nővérekkel, és náluk érdeklődtem, hogy lenne-e mód arra, hogy egy évet Németországban töltsek. Innen eredt az a lehetőség, hogy részt vehettem a Lebensschule nevű projektben, melynek keretében kilenc hónapot Münchenben töltöttem az egyetemi éveim alatt. Nyolcan éltünk együtt egy lakóközösségben, mindannyian dolgoztunk napközben, én segédápolóként egy ortopédiai klinikán. Hetente és havonta voltak kötött, közös programjaink, amikor különböző témákat jártunk körbe, beszélgettünk, megosztásaink voltak. Pater Hans-Martin schönstatti atya és egy fiatal világi segítője vezettek minket. Nekem ez az év a nyelvtanulás, a rutinokból való kiszakadás mellett az útkeresésről, saját magam kipróbálásáról és megtalálásáról is szólt. Volt időm gondolkodni magamról, a jövőmről. Az év leteltével természetesen ez a folyamat nem zárult le, de arra jó volt, hogy forgassam magamban a különböző alternatívákat, rágódjak a kérdéseimen.
Végzős voltam a gimnáziumban, amikor részt vettem egy monostori hétvégén. Ez egy olyan alkalom, amikor a diákok beköltözhetnek a monostorba, és együtt vannak a szerzetesekkel. Minden programjukon részt veszünk, együtt imádkozunk, étkezünk, sokat beszélgetünk. Ekkor kaptam egy meghatározó benyomást, ekkor kezdtem igazán meglátni, megismerni ezt a közösséget, hogy kik élnek itt, mit jelent a szerzetesség, mit jelent bencésnek lenni. Akkor éreztem először, hogy jó lenne közéjük tartozni. Aztán ez szép lassan bontakozott ki az egyetemi évek alatt. Először azonban a papi hivatás vonzott, és csak az érettségi után kezdett el bennem mozogni a szerzetesség gondolata. De abban biztos voltam, hogy először egyetemre, matematika szakra megyek, tehát nem rögvest teológiára, szemináriumba. Aztán az első egyetemista évem végén mondtam el Imre atyának, hogy komolyan foglalkoztat a szerzetesség gondolata. (…) azt válaszolta, hogy a legfontosabb az Istennel való kapcsolatom. A hozzá való kötődésre figyeljek elsősorban.
– Ahogy Szent Benedek is megírta: Isten keresése elé semmit ne helyezzetek!
– Igen, hiszen a közösségbe való belépés alapvető kritériuma, hogy a jelölt valóban Istent keresi-e. Imrével ekkor elkezdődött egy párbeszéd, de nem helyezett nyomás alá, és én sem azt gondoltam, hogy másnap be akarok költözni. Meghagytuk egymást a szabadságban.
(…) fokozatosan ismertem meg egyre többeket a közösségből. Sok levelezés, látogatás, találkozás történt. (…) 2018 januárjában döntöttem úgy, hogy jelentkezem a közösségbe, ekkor voltam utolsó éves a matematika alapszakon. De már a tanév kezdete óta jártam egy jezsuita lelkivezetőhöz, aki segített a megkülönböztetésben és a döntésben. (…) hogy Isten valóban hív-e magához, és hogy mikor van itt az ideje a döntésnek. Beszélgetéseink során egy olyan „fészek” készült, amelyben meg tudtam hozni a döntést, hogy Pannonhalmára jelentkezem bencésnek.
– Mennyiben a te döntésed, és mennyiben kegyelem? Nyilván nem lehet százalékokat mondani…
– De én tudok százalékokat mondani! Száz százalékban kegyelem, és száz százalékban az én döntésem.
A teljes interjú IDE kattintva olvasható, melyből többek között az is kiderül, hogy Emmánuel testvér választása miért éppen a bencés rendre esett, s hogy mit választott jelmondatának.
Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
