„A színész nevével elfut az idők hajója” – figyelmeztetett a XIX. század közepén Petőfi Sándor, s ő is inkább a költészet mellett kötelezte el magát, biztos, ami biztos alapon. S valószínűleg jó lóra tett, színészként ma már a kutya se ugatna utána. S amíg a filmet fel nem fedezték, a színész volt messze a leghalandóbb művészfajta, ki emlékszik ma már a XIX. század nagy aktoraira egy-egy Dérynét, Blaha Lujzát vagy Jászai Marit kivéve. Egressy Bénit vagy Katona Józsefet is librettistaként illetve drámaíróként őrizte meg a gyorsan fakuló emlékezet. Ezért is voltak annyira fontosak a színészi emlékiratok, s azok a színészek, akik időnként tollat is ragadtak a kezükbe, hogy papírra vessék emlékeiket, s önmaguk mellett színésztársaik emlékét is az utókorra hagyják. Ezen jeles emlékezők egyike a száz éve született Szatmári István is, aki jómaga a Vígszínház nélkülözhetetlen epizodistája volt, miközben évekig írta szellemes-szerelmes portréit színésztársairól, köztük olyanokról is, akiket már az életükben elfelejtettek.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
