Jók ezek a modern időkben kitalált modern anyagok! Szín és formatartók, az időjárási viszonyoknak is kiválóan ellenállók, semmi gondozást nem kívánnak, tartósak, szinte elpusztíthatatlanok.
Olyanok, mint a lelkiismeret-furdalás. Ott virít mind, ott csillog, bőszen formatart a síremlékeken, még a szél se viszi el őket, mert lehet beléjük nehezéket tenni. Miket ki nem találnak ezek az okos emberek! Egész évre kitart az ilyen díszítés. Igaz, egész évben kinek van arra ideje, hogy kimászkáljon hozzájuk, meg gondozza, meg kapálgassa netán. Jó ez így! Tömör betonlap, az a tartós, netán kínai műkő, de hát mindegy már annak, aki felett ez van, csak drágának látsszék! Tartson is ki a csokor és az ikebana legalább egy évig, aztán majd jövünk jövőre is. Addig meg, ha jár valaki arrafelé, ott az ősök sírjánál – olyan ismerősféle –, az csak hadd lássa, költöttünk rá bőkezűen! Hát így illik, nem? Emiatt nehogy már szó érje a ház elejét! Láthatja akárki, mi itt voltunk, példásan fel van díszítve a sírhely, ragyog a művirág, de szép, de milyen tartós ez a, na mi is ez? Hát fröccsöntött lelkiismeret-furdalás! De még azt is oda kellett tenni, azt a 168 óra hosszan égő napelemes mécsest, csak világítson, lássák, hogy ilyenre is van pénz! Nem érheti szó a ház elejét, ugyan dehogy éri, hogy is érhetné ilyen befektetések után.
Nem ér a neve! Nem ér már a neve senkinek se, annak, akinek már csak feliratként olvasható. Legfeljebb annak ismerős, aki hozzátartozó. Mi az ott? Kövön, betonon, fémen. Csak egy név. Betűk, számok. Mi volt köztük az élet? Még tíz, húsz, harminc év, aztán senki nem fogja már azt se tudni, kinek a kicsodája volt valaki. Mit csinált, mit érzett, mit gondolt? Azt végképp elfeledni lehet csak. Volt-e egyáltalán? Majd megkérdezik ezt is. Elkopik az emlékezet. Elmúlik a lelkiismeret. Pedig eleinte igen magas ára van az emlékezésnek, ennek a rossz lelkiismeretnek, lám, ma már valóságos ipar és üzletág lett ez. A szolgáltatás, amely azt ígéri, mi majd elvégezzük, rendben tartjuk, takarítjuk, ápoljuk Ön helyett, csak tessék fizetni. Önnek is jó, nekünk is jó. Az elhunytnak? Annak teljesen mindegy. Modern kori búcsúcédula megváltás lenne ez így? Akár. Pénz? Az lesz arra mindig, hogy önmagunk megváltására költsük el, tudva azt, halottjaink rendben, csendben, ápoltan, szín és formatartó, ezer évig sem lebomló műanyag dekorációk alatt porladnak. A lelkiismeret-furdalás is elég formatartónak tűnik. Hogy más volt ez? Hogy nem túl jó ez? Kik-ki maga dönt erről.
Az emlékezés sajátságos folyamatát nagyanyám úgy élte meg, hogy már augusztus végén különválasztotta a kiválasztottnak ítélt krizantémtöveket. Hűvös, szélárnyékos, védett helyen nevelkedtek, ócska zománcvedrekben, kiselejtezett hordócskákban. Mindenféle régi nagyobb, áthelyezhető állapotú ócska edényben. Mert aztán szeptemberben a gyengén napos részekre rakatta ki őket – ezt a tevékenységet nem mindig szívesen végezték el családtagjai, ám ő hajthatatlan volt –, de még áthelyezés előtt baromfitrágyával megszórta a töveket kicsit. A krizantémok megnyúltak, a szárak végén lassan bimbók formálódtak. Már akkor nagyjából eldőlt, melyik virág kire kerül majd. A legszebbek, a mindenszentek előtti napon kinyílt, kétökölnyi halvány illatú darabok, a hófehérek, azok persze nagyapára kerültek, meg dédmamámra. Az apróbb virágúak az aprókra, a távolabbiakra, régebben elhalt családtagokra. Mindannyijukra már a virágnevelés folyamatában is gondolt. S amikor már a temetőbe menet az utolsó pillanatban levágta ezeket a pompás virágokat, csak legyintett. Tudta, másnapra a fagy így is, úgy is megbarnítja majd azokat a válogatott hófehér virágfejeket. Aztán harmadnapra a sok szirom lepereg. Mert úgy van az rendjén. Múlásnak idején. Az emlékezet az élőké. A lelkiismeret is. Ezért irtózom talán annyira a romolhatatlan, szín- és formatartó, utolsó pillanatban és jó drágán megvásárolt fröccsöntött, akár ezer évig sem lebomló díszítményektől. Meg a 168 óráig égő mécsestől. Én még faggyúgyertyák kicsike, félénk lángjával csalogattam a régiek szellemét a sírokhoz. Nem jöttek. Nem azért, mert nem akartak. Csak mostanság jöttem rá, hogy tulajdonképpen soha el se hagytak. Állítólag hasonlítunk egymásra. Én rájuk, ők rám. Homályon keresztül nézek a múltba. Ők meg a jövő felé tűnnek el. Talán ezért nem találkozunk soha pont kint a síroknál. Csak akkor, ha emlékezem rájuk, ha álmodok velük, ha gondolkodom róluk. Akkor elevenen fáj a nincs.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
