Azt nyilatkozta Szanyi Tibor a Zuschlag-féle „coming out” után, hogy hozhatnak ide huszonhét Zuschlagot is, akkor is az a fontos, hogy pártja huszonhét százalékról ötre csökkentené az áfát és százezer forintra emelné a minimálbért. A „Kapitány” nagyot téved. Ugyanis a bizalom a legfontosabb. Az, hogy elhisszük-e az MSZP-nek, amit ígér. A válasz egyszerű: nem.
A logika tehát éppen fordított, mint ahogyan azt Szanyi megpróbálja elhitetni a közvéleménnyel, bár szerintem ő is pontosan tudja: teljesen világos, hogy amit mond, az nem igaz. (Az áthallás Őszöddel stimmel.) Ugyanis a modern demokráciák – a második világháború után legalábbis, előtte még eszmék versenyeztek egymással – sok tekintetben a pártok és választók közötti piaccá változtak. Akárcsak a „valódi” piacon vevők és eladók: a pártok mint eladók ígérnek, s egymást túllicitálják az ígéreteikkel, míg a választók mint vevők válogatnak és hoznak valamilyen döntést. És természetesen a naiv, megvezethető vagy tapasztalatlan vevők bedőlnek a nagy ígéreteknek a termék csodás minőségéről, megveszik akár drágábban is, otthon viszont nagy csalódás éri őket.
A rutinos választó azonban már nem az ígéretekre figyel, hanem magára a termékre, amelyet az eladó ötször-százszor-ezerszer kínált neki. És ha ötször-százszor-ezerszer megbizonyosodott arról, hogy az eladó nem csapta be őt, akkor mondhat és ígérhet a konkurencia bármit, a választása újra a megbízható és hiteles eladó termékére esik.
Egyszerű ez, mint a pofon, és ezt Szanyi is tudja. Ígérgethet bármit az MSZP; ígérhet áfacsökkentést, minimálbér-emelést, jólétet, szociális juttatásokat, dübörgő gazdaságot – egyszerűen nem hiszünk már nekik. És többek között éppen a szocialisták által működtetett korrupciós rendszer miatt nem hiszünk nekik, amiről most Zuschlag János brutális beszámolót adott, és ma megjelenő könyve ezt még részletezni is fogja.
Bizony, bizony, Szanyi kapitány: éppen Zuschlag vallomása, éppen Simon Gábor százmilliói, éppen Gyurcsány ezer gyanús ügylete, Veres János ügyes trükkjei és adatelhallgatása stb. stb. miatt nem az a fontos, amit ígérnek, hanem az a fontos, hogy nem hiszünk nekik, hiszen az elmúlt időszakban délelőtt és a dél kivételével minden napszakban hazudtak.
Az utóbbi húsz-harminc év – tehát a rendszerváltások utáni – modern demokráciák működése alapjaiban megváltozott. Bár az egydimenzióssá (kapitalizmus, parlamenti demokrácia, emberi jogok) vált világról Fukuyamának először az jutott eszébe, hogy a történelem a végéhez ért, ma már látjuk, hogy másról van szó: a különféle ideológiák – miután egyik sem hozta el a Kánaánt – leértékelődtek, az eszmék és politikai ideák ezáltal egyenrangúvá váltak és a választási küzdelemben játszott kitüntetett szerepük visszaszorult.
Az ideológiák helyét az értékek vették át, az intézmények helyét pedig az ember. Ezért vált a 21. században fontossá a hazugság–igazmondás, a hiteltelenség–hitelesség dimenziója. A mai választó már nem „bemondásra” fogadja el a dolgokat, hanem azt nézi, hogy ki az az ember és politikai közösség, aki célokat vázol és tűz ki az ország egésze számára. És csak akkor szavaz bizalmat az adott politikusnak és pártjának, ha hiteles személyről és szervezetről van szó.
A modern politikában ezért vált szinte meghatározó kérdéssé a korrupció, ugyanis a korrupció mértéke egy párton, kormányon belül mércéje a megbízhatóságnak, mércéje a hitelességnek, annak, hogy mennyire vehető komolyan az, amit egy politikai vezető vagy egy kormányfő mond. Egy velejéig korrupt párt szavahihetősége gyakorlatilag egyenlő a nullával.
És bármit akar elhitetni négy héttel a választások előtt Szanyi kapitány, az MSZP hitelessége gyakorlatilag zéró. Virág elvtárssal szólva: erről kár is lenne vitát nyitni.
Persze Lord Acton figyelmeztetése óta tudjuk, hogy a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút módon korrumpál. Másképpen szólva, a korrupció valamilyen mértéke minden korban és minden politikai közösségben, pártban, kormányban megtalálható. Ember és korrupció nem választható el egymástól.
Az igazi kérdés tehát nem ez, hanem a korrupció mértéke és súlya, minősége. Szerintem ennek durván három szintje van: az első, amikor elszórt, egyedi és nem sűrű korrupciós esetek fordulnak elő egy szervezetben. (Európa északi részén jellemző ez.) A második, amikor szervezett korrupciós hálózatok jelennek meg a rendszerben, de a rendszer időnként felveszi a küzdelmet ezek ellen (lásd Dél-Európa). Végül a harmadik szint a legsúlyosabb: amikor maga a rendszer (egy párt, egy szervezet, egy kormány stb.) egésze válik korrupttá, pontosabban a korrupció válik a működésmód jellemző és természetes működési formájává.
Nos, Kapitány úr, Önök a pártállamból átmentették ez utóbbi, legfajsúlyosabb korrupciós rendszert: az MSZP-nek a szerkezetében, a mentalitásában, a hálózataiban, a rutinszerű reakcióiban szinte zsigerileg van jelen a korrupció.
Mit is mondott Zuschlag a Napi Gazdaságban Simon Gábor millióiról? „Egyedül elintézni effajta dolgokat, úgy, hogy nem is tud róla senki, az MSZP rendszerének a jellegzetességei miatt nem lehet.”
Hát többek között ezért nem győzhet az MSZP április 6-án: ezt a „rendszert” le kell váltani.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
