Spárta városállam harcosai az ókor óta a megadásra nem hajlandó, a végsőkig küzdeni képes katona ideálját jelentik. A „spártai” szót ma is a fájdalomra és a nehéz körülményekre érzéketlen, szándékosan a rideg és kemény életmódot választó emberekre használják leggyakrabban.
A spártai hősiesség kétségtelenül leghíresebb példája a Kr. e. 480-ban vívott thermopülai csata, melynek során a városállam 300 válogatott harcosa az utolsó vérig védelmezte a szűk Thermopülai-szorost a sokszoros túlerőben lévő perzsákkal szemben, hogy időt nyerjenek a görög poliszok szövetségének a védekezésre való felkészülésre.
„A többi városállam is megfelelő haderővel rendelkezett, de a legtöbben Spártaét ismerték el a legjobbnak” – monda el Kimberly D. Reiter, az ókori és középkori történelem docense a floridai Stetson Egyetemen.
Hogyan tettek szert félelmetes képességeikre a spártaiak? Az egyik legfontosabb tényező az úgynevezett agogé volt, a városállam oktatást és katonai kiképzést végző rendszere, amely kemény – gyakran szélsőségesen kegyetlen – módszerekkel készítette fel a spártai ifjakat polgári és katonai kötelességük teljesítésére.
„Az agogé célja a katonai értékekre való nevelés volt: az erő, a kitartás, a szolidaritás” – írta a néhai kanadai történész, Mark Golden. Azonban mindezt meglehetősen súlyos áron érte el – a spártai fiúk gyermekkora traumatikus élmények sorozata volt.
Plutarkhosz (Kr. u. 46 vagy 48 – 125 vagy 127) ókori görög történész évszázadokkal Spárta fénykora (Kr. e. 400 körül) után írt több értekezést is a városállam működéséről.
Leírásai szerint a katonák kiválogatása már a születés után nem sokkal megkezdődött, amikor a spártai vének tanácsa az újszülött fiúgyermekeket szemügyre vette. Plutarkhosz szerint csak az „erősnek és szívósnak” tűnő gyermekeket hagyták életben, míg a gyengének vagy nem egészségesnek tűnőket a Taigetosz hegység lábánál kitették, hogy az istenek döntsenek sorsukról.
Innen a történetíró szerint bárki szabadon elvihette őket, vagy az elemek végeztek velük (a közhiedelemmel ellentétben Plutarkhosz nem ír arról, hogy a gyermekeket a hegyről a mélybe vetették volna). Plutarkhosz művein kívül azonban semmilyen korábbi forrás nem ír az „apothetai” („kihelyezés”) nevű gyakorlatról, így az legfeljebb egy igen tartós történelmi mítosznak tekinthető.
Ami bizonyos, hogy a spártai fiúgyermekeket a szülők korán, hétéves koruk körül átadták az államnak nevelésre. Az agogé keretében csoportokba szervezték őket, amelyek együtt éltek, tanultak és edzettek, a későbbi vezetők pedig már ekkor megmutatkoztak viselkedésük alapján – ők szervezeték a csoport életét és parancsoltak a többieknek, egyúttal azonban példamutatásban is élen jártak.
Plutarkhosz szerint a spártai fiúk nem sok egyetemes taníttatásban részesültek, azonban Stephen Hodkinson, a Nottinghami Egyetem ókorral foglalkozó professor emeritusa szerint a korabeli források arra utalnak, ők is megkapták a görögöknél megszokott elemi oktatást: írásból és olvasásból, számtanból, énekből és táncból.
A keménységet a fiúk ellátásában is hangsúlyozták: lábbelit nem kaptak, így hozzászoktak a mezítláb járáshoz, továbbá egyetlen, köpenyszerű ruhát kaptak csupán egész évre, amely a hidegtől igencsak kevés védelmet nyújtott. Meg kellett tanulniuk fekhelyet és menedéket készíteniük a természetben, ami a későbbiekben is hasznos tudásnak bizonyult a hadjáratokon.
Ahogy nőttek, a spártai fiúkra egyre több fizikai megterhelés várt. Rendszeresen meztelenül kellett felvonulniuk felnőtt elöljáróik előtt, akik alakjukat és edzettségüket mérték fel ezen keresztül – azt, aki ránézésre nem tűnt elég edzettnek, megkorbácsolták.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
