Ugyanakkor a Himnusz elmélyültebb tanulmányozásával szembe ötlik egy másik verssor: „S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből…” Igen, Kölcsey világosan látta, s ez nekünk, maiaknak különösképp megszívlelendő: nem meghalni, hanem élni kell a hazáért.
„…a rombolást segítik a külső hatalom és érdekek szolgálatában álló, fizetett zsoldosok, hazaárulók.”
Időszerűbb mondatot aligha lehet megfogalmazni.
Pedig egy csaknem két évszázados, 1823-ban költött nemzeti imádságra utal Cs. Varga István irodalomtörténész intelme. A neves magyar értelmiségi „Nyújts feléje védő kart…” Kölcsey Ferenc: HIMNUSZ címmel írt kötetet, melyet a Hungarovox Kiadó tett közkinccsé a közelmúltban.
„Hányszor támadt tenfiad Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre” – jajdult fel a géniusz a XIX. század elején. Fájdalmasan és fölemelően is szól a ma emberéhez Kölcsey Ferenc alkotása. A nemzeti imádságról írt bő 300 oldalas könyvben az irodalomtörténész felszínre hozza Himnuszunk rejtett kincseit, s talán szavakkal ki is mondja, de sugalmazóan mindenképp érzékelteti: csodálatos mű.
Ezt a könyvet meg kellett írni – győződik meg az olvasó a kötet összehajtásakor. Cs. Varga István nagy munkát vett a vállára, és jól érezte, hogy Kölcsey Ferenc valamely utókori magyar hívének ezt meg kell cselekednie. Nem „csak” magát a költeményt elemezte, noha ez is jelentős teljesítmény, hiszen a mű sok különleges érték finom nemességű ötvözete.
Ám az irodalomtörténész ellátogatott Sződemeterre, Kölcsey szülőhelyére, ahol szellemi nagyságunkat kis református templomban keresztelték meg.
A Kölcsey-emlékház Sződemeteren
Fölkereste Szatmárcsekét, a Himnusz megalkotásának helyét, s az ottani különleges „csónakos” temetőt, ahol a poéta nyugszik, s amelyet Petőfi is 1847-ben fölkeresett, s utóbb Kölcsey hantját „szent sírnak” nevezte.
Kölcsey Ferenc sírja
Az irodalomtörténész áttekintést ad a hazai himnuszköltészetről, taglalva a Boldogasszony Anyánk elnevezéssel ma is meghatottan énekelt imádságot, a régi és az új Székely himnusz lélekhez szóló nagyszerűségét.
Cs. Varga István összevetette a közép-európai népek himnuszait, nem palástolva, hogy a szlovák himnusz dallama „nagyon hasonlít egy magyar népies dalra: Azt mondják, nem adnak engem galambomnak.” Külön kis fejezet szól a lengyel himnusz magyarságnak is tanulságos értékeiről. „Nincs még veszveLengyelország,/ Míg mi meg nem halunk, /Hogyha földünk elrabolták, Visszaszerzi kardunk” – zeng lengyel barátaink imádsága.
Tekintélyes része a könyvnek a Himnuszunk és nemzettudatunk című fejezet, melyben az irodalomtörténész taglalja a hun eredet tényszerűségét, rögzítve a misztikus ősbűnt: Buda megölésének megbocsáthatatlan galádságát. Részletesen ír a magyar fiatalok elől máig agyonhallgatott pozsonyi csatáról, amelynek előzményeként Nyugat-Európa először adta ki a parancsot: „Ugros elimindandos esse” – a magyarok kiirtassanak. Ez a „decretum” 1920-ban Trianonban is ott kongott jó néhány „nagy nyugat-európai politikus” koponyájában.
Részletezi a szerző Bécs meghódítását Mátyás királyunk által: „Mátyás legendás királyságának öt éve Bécsben a Közép-Európa gondolat első kísérlete volt” – vési emlékezetünkbe Cs. Varga István.
A bécsi Stephansdom
Majd szóba hozza a herderi jóslatot, fölfigyel arra, hogy Kölcsey nagybetűvel írta „…a Magyart…” Összeveti a Himnuszt és a Szózatot.
A kötet leírását adja a megzenésítés folyamatának, érzékeltetve, mekkora lelkesedés vette körül a Himnuszt az akkori magyar értelmiség részéről, a főváros művészvilágának teljességéből: beleértve a pesti németséget is.
Külön élmény a kötet föltárása közben újra és újra végigolvasni a Himnuszt. Az imádság rejtett értékei kapnak fényt, felismerjük, ha ez eddig nem történt volna meg: mekkora remekművet hagyott ránk, az utókorra Kölcsey.
Cs. Varga István a „Nyújts feléje védő kart…” verssorra irányítja rá a figyelmet alkotása címével. Izgalmas mai fejlemény: a Kínából érkezett járványelleni eszközök egyik nagy szállítmányra a „Nyújts feléje védő kart” szöveg volt ráírva a küldők figyelmességeként. Megdöbbentő és egyben fölemelő üzenet az ázsiai óriástól jött repülőgépes csomagon a Himnusz-idézet. Világjárvány idején valóban ez a legfontosabb fohász.
Ugyanakkor a Himnusz elmélyültebb tanulmányozásával szembe ötlik egy másik verssor: „S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből…”
Igen, Kölcsey világosan látta, s ez nekünk, maiaknak különösképp megszívlelendő: nem meghalni, hanem élni kell a hazáért.
S ezt Kölcsey tudatta velünk – kijózanító világossággal.
Fontos kijózanodni, hiszen még Jókai is leírta azt a botor gondolatot: „Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen.” Mármint ez a magyar virtus lényege a nagy balatoni író szerint. Aki egyébként életének nyolcvanadik évében tüdőgyulladásban – ágyban párnák közt – hunyt el. Hozzá kell tenni: maga Jókai is írt egy Magyar Királyhimnusz című verset, amelynek rangját az is emelte akkor, hogy Erkel Ferenc zenésítette meg. És be is mutatták Ferenc Józsefnek a magyarok fővárosában egy templomszentelésen; itt Jókai megint előhozza az önfeláldozó halál balgatag gondolatát: „A király a jog, s szabadság vértje, / Minden honfi éljen s haljon érte.”
Kölcsey okosabb volt.
Szabadság nem virul holtnak véréből – figyelmeztette a Magyarokat. És egy fájdalmas intő gondolatot is hozzátett: „Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből.”
Mi, magyarok, akiknek seregnyi hősi halottunk emléke fénylik históriánkban – a pozsonyi csatától a Corvin közi harcokig, és később is – tudjuk: hősi halottaink árváinak is csizmatalp jutott osztályrészül. A rabszíjra fűzéstől az ávósok által elzsákmányolt ingatlanokig.
Az életben maradás parancsa mellett különösen izzó a már idézett figyelmezetés a Himnuszban: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre…” Ennek fájdalmát napjainkban is sűrűn átéljük. S ez is mutatja: mennyire eleven a nemzeti imádság, mennyire fontos időről időre elővennünk, belemélyednünk soraiba, és fölfedeznünk benne a mának – vagy akár személyesen nekünk – szóló üzenetet, intést, sugallást.
Ami a sugallást illeti: néha a száraz történelmi tények is megteszik ezt. A Himnusz először 1844. augusztus 10-én hangzott el egy hajókeresztelőn, az óbudai hajógyárban a Széchenyi nevű gőzöst bocsátották vízre ekkor a főváros minden pontjáról érkezett sokaság előtt. „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember” – fogalmazott Kölcsey-s szellemben egyszer a legnagyobb magyar.
A kötet bibliográfiájában jó érzéssel fedezzük fel Kölcsey Ferenc Nemzet és sokaság címmel kiadott tanulmánygyűjteményét. Ott látjuk Babits Mihály 1933-ban kiadott Amos sanctus című alkotását. Eötvös József: Kölcsey Ferenc fölött című beszédét. Szívet melengető fölismerni a magyar értelmiség kiszorított részének nemes erőfeszítéseit: a fehérgyarmati Kölcsey Társaság adta ki a Válogatás a XX. század Hymnus-elemzéseiből című anyagot a Társasági Füzetek 9. számában.
Cs. Varga István
Maga a szerző jeles szellemi indítást kapott: a győri Bencés Gimnáziumban szerezhette meg az alaptudást, itt többek közt Bánhegyi Jób tanítványa volt. 1974-ben egyetemi doktori címet, 1983-ban az Akadémián kandidátusi fokozatot szerzett. Főbb művei között ott találjuk a Németh Lászlóról írt Tanújelek című tanulmánykötetet, illetve a költészetünk szakrális vonulatáról alkotott Szent művészet című kétkötetes kikristályosítást. Munkásságát többek közt József Attila-díjjal és Magyar Érdemrend Lovagkereszttel ismerték el.
A 75 éves irodalomtörténész eddigi életpályája is hitelesíti sorait: ha a Himnuszt szívvel-lélekkel énekeljük, a „kegyelmi pillanatban megszületik szívünkben a lélektisztító katarzis, a könnycseppel megszentelt hálaérzés, és a magyar jövő iránti bizakodó remény…”
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
