Kinek jut eszébe egy immár két éve tartó pandémiás helyzetben egy emberiséget kipusztító vírust középpontjába állító sorozatot bemutatni? A Tizenegyes állomás szerencsére nagyon más, mint amire ez alapján számítanál.
Az alkotók védelmében mindenképp el kell mondanom, hogy a Tizenegyes állomás egy 2014-ben íródott Emily St. John Mandel-regény adaptációja, amit már a koronavírus kitörése előtt elkezdtek forgatni. Sok más produkció mellett a vírus ezt is hosszú időre szüneteltette, azon pedig nincs mit csodálkozni, hogy ilyen körülmények között az HBO Maxnál nem rohantak a bemutatásával.
A tízrészes miniszéria kapásból azzal indít, hogy egy színházi előadás után kitör egy pusztító influenzajárvány, ami villámgyorsan végigsöpör az emberiségen, és kizárólag azoknak van esélyük túlélni, akik még időben izolálják magukat egy olyan helyen, ahová a kórnak nincs esélye bejutni. 2022-ben teljesen érthető, ha valakinek a téma hallatán eszébe nem jutna esélyt adni neki, csakhogy a Tizenegyes állomás hiába szól fajunk megtizedelődéséről és egy reménytelenül apokaliptikus helyzet bemutatásáról, alapvetően mélyen humanista darab, melynek alkotóit a pusztításpornónál sokkal jobban érdekli mindaz, hogyan építjük fel magunkat egy ilyen világra szóló sokkhatás után, mi tesz minket emberré, és mi tesz bennünket elég erőssé ahhoz, hogy még egy ilyen tragédia után is újrakezdjünk mindent.
Patrick Somerville showrunner (Maniac) nem azzal akar ránk hatni, hogy sokkoló képekben mutatja az emberiség kihalását (ilyenből alig akad pár, bár tény, hogy azok kétségkívül hatásosak), inkább valami egészen más hajtja. A sorozat a regényt ismerőknek is rengeteg meglepetést fog okozni, mert ugyan a színházi nyitójelenetnél még szó szerint követi a könyvben leírtakat, utána radikálisan elkanyarodik tőle.
A Tizenegyes állomás kifejezetten bátran meséli a történetét, ami számos szálon játszódik, és nemcsak (majdnem) minden szálnak más a főszereplője, hanem végig egészen különböző időpontok és helyszínek közt ugrándozunk. Tesszük ezt olyan vadul, hogy például a harmadik résznél teljesen kilépünk az addig látott sztoriból, és valami teljesen újba ugrunk bele, a sorozat mégsem esik szét. Járjunk bár a járvány kitörése előtti időszakban, a járvány kitörésekor, esetleg pár hónappal vagy akár húsz évvel (!) utána, az egységes alkotói szándék végig érezhető, és a spiritualitás hangsúlyos jelenléte is összetartja a szériát.
Különösen izgalmas, hogy húsz évvel a vírus pusztítása után egy lovas kocsikkal turnézó és Shakespeare-darabokat játszó vándorszínházi társulat kerül a cselekmény középpontjába, és az alkotók le sem tagadhatnák, hogy gyakorlatilag szerelmes levelet írtak a művészethez, és ahhoz, hogy még a legelvetemültebb időkben is ebből vagyunk képesek erőt és hitet meríteni. Hiába pusztul ki a világ java, reményt ad, hogy a sorozat víziója szerint nem megyünk át Mad Max univerzumba, inkább visszanyúlunk a régi értékekhez. Persze ez nyilván csak egy kedves illúzió, de a Tizenegyes állomás ezt olyan szépen adagolja nekünk, hogy kedvünk támad elhinni. Bónuszként pedig szenzációsan néz ki, egyszerűen öröm elmerülni a képeiben.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
