A nyugati mainstream sajtó megállapításaihoz szokott olvasó talán meghökkentő állításokkal találkozik aktuális interjúnkban, de Dr. Somkuti Bálint hadtörténész, biztonságpolitikai szakértő érvei éppen ezért érdemesek a figyelemre. Megtudjuk például, miért veszítették el az ukránok már most ezt a háborút, miért nem működnek az oroszok ellen bevetett szankciók és azt is, mi köze van Afganisztánnak az orosz-ukrán háborúhoz!
Készülve az interjúra, olvastam Önről, hogy szűkebb szakterülete az úgy nevezett negyedik generációs, illetve az asszimetrikus hadviselés. Ahelyett, hogy az ukrán-orosz háborút HIMARS-rendszereken és CAESAR-lövegeken keresztül szemlélnénk, beszélgessünk inkább ezekről. Talán kicsit izgalmasabb, mint folyton számháborúzni!
Abszolút.
Az orosz-ukrán háború szemlélhető egyáltalán ilyen nézőpontból? Beleillik a negyedik generációs hadviselés definíciójába?
Bizonyos elemeiben igen, vannak negyedik generációs vonatkozásai (propagandaeszközök használata, gazdasági és szociális „hadmozdulatok”), de alapvetően ez egy klasszikus, államok közötti háború, annak minden jellemzőjével. Ez nem egy új típusú háború. Az aszimmetrikus hadviselés lényege pedig tulajdonképpen annyi, hogy a gyengébbik fél milyen eszközökkel igyekszik kompenzálni az erőforrásokban meglévő asszimetriát. Ez elsősorban polgárháborúkra vagy függetlenségi harcokra jellemző, bár bizonyos elemei (például a partizánakciók) az orosz-ukrán háborúban is megjelennek.
Ezek XXI. századi találmányok?
Nem, egyáltalán nem. A hadtörténet tele van hasonló példákkal. Magát az aszimmetrikus kifejezést nem is szeretem, hiszen melyik háború lenne szimmetrikus? Szerencsésebbnek tartom az irreguláris kifejezés használatát.
Mik azok az általános, minden konfliktusra jellemző háborús vezérfonalak, amelyek az orosz-ukrán háborúban is megtalálhatóak? Mitől klasszikus háború ez?
Megfordítanám a kérdést. Mondok egy nem klasszikus háborút. A szovjetek afganisztáni háborúja például nem az volt, hiszen egy állami hadsereg küzdött egy népcsoport minden 14 évesnél idősebb férfi tagjával. Az orosz-ukrán háborúban ellenben két állam háborúzik, mindketten erre kijelölt hadsereget tartanak fenn, ezek harcolnak egymással. Mindkét hadsereg ipari alapokra támaszkodik, részben ezért is állítom, hogy a háború májusban eldőlt, megnyerték az oroszok.
Erős kijelentés! Erre azért sok nyugati szakértő felhördülne!
Lehet, de attól még ez az igazság. Az ipari alapokban mutatkozó különbségek miatt az ukránoknak nincs esélyük a győzelemre. Ezen érdemben nem változtatnak a Nyugatról csordogáló fegyverszállítmányok. Nyilván történhetnek váratlan események. Nagy Frigyes például Nagy Katalin halálának köszönhette Poroszország megmaradását, de ez a háború valószínűleg Putyin elnököt is túlélné.
Mi a helyzet a gazdasági büntetőintézkedésekkel? Az orosz hadiipar nyilván nem bírja a végtelenségig.
Oroszország mérete, ásványkincseinek gazdagsága eleve garancia arra, hogy a Nyugat által vágyott összeomlás nem következik be. Nézzünk rá a térképre! Oroszország nem egy kis sziget, nem Kuba. Sőt, ha már itt tartunk, az elmúlt hetven évben, hiába a rengeteg szankció, mikor is omlott össze a kubai rezsim?
Semmikor!
Hát ez az! Legyünk már realisták! Észak-Korea 70 éve bírja a nyugati államok teljes blokádját, Irak is több mint egy évtizeden át kitartott. Összeomlottak bármikor is?! Korábban, gyengébb országok ellen működhetett a blokád. A brit korona hitelezett egy-egy szegényebb országnak, aztán amikor nem akartak törleszteni, jött a brit királyi haditengerészet, blokád alá vették a partvidéket, szétlőttek néhány kikötőt és az ellenfél behódolt. Kétszáz éve működött ez a logika, ma már nem.
Másrészt persze tagadhatatlanul csapást mértek az orosz gazdaságra. A Ladák ma légzsák és központi számítógép nélkül gördülnek le a gyártósorról, de azért gondoljunk már bele, a COCOM-lista idején is volt orosz ipar, megoldották.
Most is megoldják majd! Nyilván nem fejlődnek olyan ütemben, nyilván lassul a gazdasági növekedés, vagy akár recesszió is lesz, de nem omlanak össze.
Végezzünk el egy gondolatkísérletet, fogadjuk el, hogy Oroszország hosszútávon nem veszítheti el a háborút. Ez lenne Moszkva Ukrajna-stratégiájának mozgatórugója, ez határozza meg az orosz stratégiát és taktikát?
Jó kérdés, de nagyon nehéz belátni a színfalak mögé. Az biztos, a háborút egy alapos kalkuláció előzte meg, ez nem egy elkapkodott akció volt.
Ezzel az állítással szemben azért tucatnyi ellenpéldát lehetne felhozni!
Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy a háború első pár hete az oroszok szájíze szerint alakult volna, kijutott nekik a kudarcból bőven. A felderítés csődöt mondott, és egyszerűen nem voltak tisztában azzal, valójában mennyit is ér a seregük.
Régi, jó orosz-szovjet módszer szerint lejelentették a vezetésnek, hogy minden rendben van, közben a fenntartásra és fejlesztésre szánt pénz nagy része kézen-közön eltűnt.
Mióta az orosz hadsereg valamikor a XVII.-XVIII. században először kapcsolatba került nyugati konkurenseikkel, azóta tudják, ez a rendszer sokkal többet kibír, mint amennyit akár saját maguk gondolnak róla.
Ezek szerint számoltak, kalkuláltak, tervben volt egy ukrán offenzíva. Mi adhatta meg a végső lökést?
Nehéz ezt így egyértelműen eldönteni, de meggyőződésem, hogy az amerikaiak mediális szempontból katasztrofálisan lebonyolított afganisztáni kivonulása fontos szerepet játszott. Washington döntését nem politikai vagy katonai szükségszerűség diktálta, az oroszok viszont azt érezhették, helyesen vagy tévesen, azt most hagyjuk, Amerikában megindult az erjedés.
Ebből a szempontból igazuk is volt, az a rengeteg baki, ami az amerikaiak afganisztáni kivonulását kísérte, jól jelzi, rendszerszintű problémák vannak.
Ettől még az Egyesült Államok a világ vezető hatalma, övék a legerősebb hadsereg.
Hát persze! De az oroszok azt látták, az Egyesült Államok nem tud vagy nem akar közbelépni külföldön, Európa inkompetenciája vitathatatlan, ha lépni akarunk, most kell lépnünk. Érdekes egyébként, hogy március-április körül felé érezni lehetett, kicsit megijedtek az oroszok. A háború nem úgy alakult, ahogy várták, a szankciók viszont jöttek, kiestek az európai piacok. Moszkva ekkor kezdett nukleáris csapásokról beszélni, csakhogy pár hét után kiderült, Kína és India boldogan fogadja az orosz nyersanyagokat, rögtön változott is a kommunikáció. Onnantól nyeregben érezték magukat!
Úgy látja, nem hozták a szankciók a várt eredményt?
Mai napig nem értem, józanul gondolkodó emberek miként hihették el, 150 milliárd köbméter földgázt (ennyi volt az EU-ba tartó éves orosz import a háború előtt – a szerk. megj.) majd csak úgy kipótlunk valahonnan. Hirtelen. Kettő darab kérdést kellett volna feltennie a brüsszeli vezetésnek.
Egy: be tudom-e szerezni máshonnan az Oroszországból érkező gázmennyiséget? Ha biztosan igen, jöhetnek a szankciók. Kettő: Oroszország el tudja adni másnak azt a 150 milliárd köbmétert? Ha biztosan nem, jöhetnek a szankciók.
Ehhez képest az első kérdésre egyelőre egyértelmű nem, a másodikra pedig egyértelmű igen a válasz. Mi nem tudjuk beszerezni, ők meg el tudják adni. Kinek is fájnak jobban a szankciók?!
Andrij Jermak ukrán kabinetfőnök pár napja arról beszélt, a tél előtt be kell fejezniük a háborút. Nyilván nem mondta ki, hogy orosz gáz hiányában megfagynak az ukrán polgárok, de valójában erről van szó. Ez befolyásolja az orosz, fogalmazzunk úgy, ráérősséget is? Tudják, az idő nekik dolgozik?
Az oroszok pontosan tudják, Krím ebben csak megerősítette őket, amit elvesznek az már az övék. Tisztában vannak vele, hogy egy atomhatalmat nem lehet csak úgy megtámadni, mert abból előbb-utóbb atomháború lesz. Ezt senki nem meri bevállalni.
Oroszországot már nem hajtja az idő, nyilván ők is örülnének neki, ha gyorsan normalizálódna a helyzet, néhány multi visszatérne Oroszországba, a hátországnak szüksége lenne rá.
Az orosz vezetés pontosan tisztában van vele, a háborút nem veszíthetik el. Éppen ezért hagynak folyton nyitva egy kiskaput, egy egérutat, nem akarnak semmi visszavonhatatlant. Ha kell, arcvesztés nélkül vissza tudnak lépni, vagy, ha arra van szükség, komolyabb kockázat nélkül tudnak eszkalálni. Ehhez képest az Európai Unió fejjel előre rohan a végzetébe.
Lát bármi esélyt az érdemi fordulatra? Lehet még ebből ukrán győzelem?
Az oroszokat erősen limitálja, hogy nem akarják és nem is fogják beismerni, ez egy valódi háború. Innentől pedig nem rendelhetnek el mozgósítást.
Az, hogy már arról beszélnek, százezer észak-koreai katona mehet Ukrajnába, nem véletlen. Másik dolog, hogy fogalmunk sincs, mi zajlik például a kibertérben vagy a világűrben, nem tudjuk, mennyire sikeres a hadászati felderítés. Ezzel együtt azt gondolom, ebben a háborúban nem lehet már műveleti meglepetést okozni erőkoncentrációval. Húsz-harmincezer embert a mai műholdak és légi felderítés mellett nem lehet csak úgy elrejteni. Lehetnek ukrán részsikerek, de komoly, nagy áttörés nem valószínű. Ukrán taktikai sikerek nem elképzelhetetlenek. Lesznek is még bizonyára.
Egy stratégiai jelentőségű, sorsfordító győzelem viszont, pontosan azért, mert az ehhez szükséges erőkoncentráció elrejthetetlen, szerintem kizárható.
Fordítsunk egyet a kérdésen, várhatóak-e komolyabb orosz hadisikerek, nagy arányú területhódítások?
Meglátjuk, az élőerő lesz a szűk keresztmetszet. Sorozni nem lehet, de a korábbi szovjet tagköztársaságból jó pénzért fiatal zsoldosokat toborozni, igen. Ha az oroszok, Belorusszia bevonásával elég ukrán katonát lekötnek északon, jó eséllyel meghódíthatnak még nagyobb területeket. Erre biztosan nagyobb esély van, mint egy-egy stratégiai jelentőségű ukrán győzelemre. Az orosz gőzhenger, sokszor gőz nélkül is, de lassan és folyamatosan gördül Nyugat felé.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
