Nagymamák és unokák…
1.
Talán vagy hat éve lehetett, de még mindig élénk a kép. Ücsörögtem a pozsonyi reptéren, vártam egy dublini járatra. Izgultam, nem gyakori az, hogy 10 km magasan szelem a felleget, most mégis ez történik. Remélem, hogy ablakhoz kerülök. Fapados a járat, nincs itt dőzsölgetés, lesz, ami lesz. Érzem a frissen elkészült latte összetéveszthetetlen illatát. Sok cukorral issza a mellettem ülő néni, érezni – talán jobban járt volna akkor, ha ráborítja a kávét a cukorszóróra és azt úgy bekanalazza – viccelődöm magamban és magammal. Van még idő nyugodtan kávézni, sokkal korábban itt kell már lenni a gép indulása előtt. Jobbra nézek: nagymama. Balra nézek: nagymama. Aztán tovább, a fejem tekeredik a nyakamon jobbra, majd balra, gyors egymásutánban, a tekintetem eszelős:
nagymama, nagypapa, nagymama, nagymama, nagymama, nagypapa. Hova mehet ennyi idős ember? Agyalok. Hova? Hát, hova? Az unokákhoz! Pofán csap a válasz. És tényleg. Az unokákhoz.
2.
Szakad az eső. Reggel a napi rutin: zuhanyzás, fogmosás, kislányom felpuszilgatása, az „anya, hagyjál” többszöri meghallgatása, majd az ilyenkor szokványos „ezt felveszem – ezt nem veszem fel” vita, amit megtűzdel egy „majd az óvodában reggelizek” hetyke odapörkölés. A kis babamancsot megmarkolom, indul a menet. A gyermek már a Klapka indulót zengi a magyar óvoda biztonságot adó, meleg falai közt, én hupp az autóba, az első állomás a kollégám lakása előtti parkoló. Meló lesz: „Gyere le, itt vagyok!” Jön egy sután közlekedő néni. Lassan ballag a bringa mellett, majdnem feldől a biciklivel. Ázott, nagyon ázott. Odaszaladok, megkérdezem,
segíthetek-e, elvigyem-e valahova. Azt mondja: hozd haza Németországból azt, akitől elfogadom. Mármint a segítséget. Mogorva és barátságtalan. De értem. Megértem.
3.
Játszótér. Sok gyerek együtt, egy helyen. Mondom az egyiknek, hogy gyere, játsszatok Kingával (szerk. megj. a lányom), ő is egyedül van. Nagymama azt mondja: „nem nagyon tud magyarul, tessék lassan mondani, hátha ért valamit”. Közben majdnem elsírja magát. Mármint a nagymama.
„A szülei szerint nem fontos tudni magyarul, hiszen SzlovákiáN (khm-khm) élünk.” – mondja, de közben csak úgy duzzadnak a könnycsatornái. Nem szólhat bele ő semmibe – ez egyértelműen lerí róla.
És ő annak rendje és módja szerint nem is szól bele, csak néha elpityeredik. Olykor a játszótéren, olykor a kötőtű felett. Néha örül is, mert azt legalább megérti unoka, ha rázendít a nagyi: „Egy boszorka van, három fia van…”. Szépen énekel, nagyon szépen! Az unoka pedig táncol, pereg, szereti ezt a dalocskát. És még tudja is. Még tudja.
4.
Szintén játszótér. Nagymama: „Milyen szépen szavalja ezt a verset a maga lánya. Ez valami magyaros, ugye?”- tágra nyílt pupillákkal les kérőn.
Mondom: „Nem, asszonyom, ez nem amolyan magyaros, hanem amolyan magyar.” Nem érti.
Gyors zavar, konstatálja, persze nem túl magabiztosan, hogy érti, rendben, igazam van. Erre folytatja: „Én is magyar óvodába adtam a gyereket, remélem, a fiam ezt a hibát nem követi el. Menjen csak szlovákba az unoka, nem lesz annyi baja, mint nekem és a fiamnak. Most is mind´ mondja a fiam, hogy bemegy a danyoví-ra, mert ám ő szözöcsöo, vagy no, mi az magyarul, zsivnosztnyík. Aztán ám nehezen megy neki még mindig. Vanesskával már csak meglesz az az eszük, ami nekem sajnos nem volt meg. Amúgy most mit énekel a maga Kicsije?” Válaszolok: „A Klapka indulót. De inkább ne is menjünk bele… semmi értelme.” Nechzsije!
5.
Vannak azok a remek kis konyhai gumivégű lapátkák. Tudják, azok, amiket a nagymama akkor nyomott a kezünkbe, amikor túrós rétest sütött. Akkurátusan kikanalazza vele a maradék túrótölteléket még a négyéves is. „Mama, képzeld, az oviban azt tanultuk, hogy tekeredik a rétes. Csak azt nem értem, hogy egy kígyó miért akar rétes lenni és egy rétes miért kígyó? Hát nem jól van az úgy, ahogy van? A rétes legyen rétes. Ilyen, mint amilyet Te csinálsz, Mama! Pont ilyen!”.
A nagymama mosolyog, a rétes illata mellett kavarog a levegőben a frissen mosott babahaj és a babaőr illata.
A kicsi csak kanalaz, lehet újra fürdeni. Persze ezt Nagymama kicsit sem bánja. Érezni a levegőben valami különleges elegyet. Az otthon melegét, az unoka illatát és szinte látni a rétes édeskés selyemlepedőjét. A gyermek tudja: „a rétes legyen rétes, a kígyó legyen kígyó!”
6.
„Szia Mama! Nézd mit tudok, tanultuk az oviban! Abi mutatta, Levi meg állandóan utánozott minket. Egyszer súgott a fülembe valamit. Nem értettem, mert halkan beszélt. De képzeld, volt szlovákunk, azt tanultam, hogy ahoj. Egyszer majd sokkal többet fogok tudni ám!” Kicsim, kell menni fürdeni, köszönj el a mamitól! „Ahoj mami! Szeretlek! Sietek, mert holnap lesz a március 15-ig ünnepség az oviban. Mami! Ugye tudod, ki volt Petőfi Sándor?”
7.
Mama meghalt. Már nincs kihez haza menni. Már nincs kit hívni. És túrós rétest sem tudok sütni. Olyat legalábbis nem, amilyet ő tudott. Hiányzik.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
