A globális elit újabb szervezete: a „Befogadó Kapitalizmus Tanácsa”
Az, hogy a globális elit már jó ideje tervezi, hogy átformálja a világot, és létrehozzon egy globális kormányzást, amit világkormánynak is nevezünk, aligha lehet kétséges. Azonban egészen az utóbbi időkig inkább féltve titkolták terveiket, csak ritkán nyilatkoztak erről. Nyilvánvalóan azért, mert még nem látták elérkezettnek az időt arra, hogy nyíltan beszéljenek a világ közvéleményéhez, mert attól tartottak, hogy óriási ellenállásba ütköznének.
Minderre jól világít rá az, amit a 101 éves korában meghalt David Rockefeller mondott még 1991-ben, az 1973-ban létrehozott globalista Trirateláris Bizottságnak: „Hálásak vagyunk a Washington Postnak, a New York Timesnak, a Time Magazinnak és más nagyszerű kiadványoknak, amelyek igazgatói részt vettek találkozóinkon, és tiszteletben tartották titoktartási fogadalmukat majdnem negyven éven át. Lehetetlen lett volna számunkra terveink kibontakoztatása a világ számára, ha ki lettünk volna téve a nyilvánosság reflektorfényének ezen évek alatt.
De a világ most tapasztaltabb és jobban felkészült, hogy meneteljen a világkormány felé. Az értelmiségi elit és a világbankárok nemzetek feletti legfelsőbb hatalma biztosan többre becsülhető, mint a nemzeti önrendelkezés, amit az elmúlt évszázadok során gyakoroltunk.” Ne feledjük azonban, hogy éppen ezekben az években omlott össze a Szovjetunió, szűnt meg a hidegháború, s minden arra mutatott, hogy létrejön egy, az Amerikai Egyesült Államok, s természetesen mögötte a mélyállam (a globális elit uralma) egypólusú világrendje.
Az elmúlt harminc évben Amerika kilencvenes évekbeli sikereitől felbuzdulva egyre többször emlegették vezető politikusok a New World Ordert (új világrendet), illetve a World Governmentet (világkormányzást), fokozatosan levetkőzve a Rockefeller által még 1991-ben emlegetett „visszafogottságot” és titkolódzást. Az idősebb George Bush már 1990. szeptember 11-én hangot adott annak kongresszusbeli beszédében, hogy eljött az ideje egy új világrendnek, amely a világkormányra épül majd. Ez elegendő hívószónak bizonyult ahhoz, hogy a következő években többek között Barack Obama, Tony Blair, Joe Biden, Henry Kissinger, Soros György és még sokan mások is most már nyíltan is hitet tegyenek az új világrend mellett.
A szórványos megnyilatkozások között ideidéznék egyet, mely talán kevésbé ismert, de annál inkább árulkodó. Ezt nem más írta le a Time Magazinban, mint Strobe Talbott, aki a Clinton-kormányzat helyettes külügyminisztere volt: „A következő évszázadban az általunk ismert nemzetek elavultak lesznek, minden állam el fog ismerni egyetlen, globális hatalmat. A nemzeti szuverenitás mégsem volt olyan nagyszerű ötlet.” Azt hiszem, vagyunk néhányan, akik ezzel mélységesen nem értünk egyet, sőt az ellenkezőjét valljuk, különösen itt, Közép- és Kelet-Európában, ahol nagy felszabadultságot jelentett az itt élő nemzetek számára, hogy a Szovjetunió uralma után végre ismét visszakaptuk nemzeti szuverenitásunkat.
De olvassuk tovább a szerzőt: „A szabad világ multilaterális pénzügyi intézményeket hozott létre, amelyek attól függnek, hogy a tagállamok hajlandóak-e feladni bizonyos fokú szuverenitást. A Nemzetközi Valutaalap gyakorlatilag megszabhatja a fiskális politikát, még azt is, hogy egy kormánynak mekkora adót kell kivetnie állampolgáraira. Az általános vám- és kereskedelmi egyezmény szabályozza, hogy egy nemzet mekkora vámot vethet ki az importra. Ezeket a szervezeteket úgy tekinthetjük, mint a kereskedelem, a pénzügy és a fejlesztés protominisztériumait az egyesült világ érdekében.”
Ez a fokozatos színre lépés jellemezte tehát az elmúlt harminc évet, egyre többet és egyre gyakrabban hallottunk az új világrendről, ám ha erre bármilyen elemző felhívta a figyelmet, akkor természetesen megkapta az „összeesküvés-elmélet-hívő” dörgedelmes minősítését és az ezzel járó kirekesztést.
2020 tavaszától kezdve azonban valami megváltozott: ekkor, a pandémia kitörése után három hónappal megjelent Klaus Schwabnak, a Világgazdasági Fórum elnökének könyve, a Covid–19: The Great Reset című könyve, amelyben lényegében vázolja a nagy tervet, a világ újjáépítésének tervét, amelyet egy nemzetek feletti technokrácia vezetne. Innentől kezdve az utóbbi két évben felgyorsultak az események, és a globális elit különböző intézményei sorra-rendre tartanak különféle gyűléseket, tanácskozásokat, s egyre több képviselőjük beszél egyre nyíltabban arról, hogy a nemzetállamok kora lejárt, a gazdasági-társadalmi kríziseket globális szervezetekkel kell és lehet megoldani.
Sőt odáig jutottak, hogy 2020-ban egy új globális szervezetet hoztak létre, amelyről kevésbé tud a magyar közvélemény, ezért nem árt erről is néhány mondatban beszámolni. Annál is inkább, a Council for Inclusive Capitalism (A Befogadó Kapitalizmus Tanácsa, rövidítve CIC) egy olyan testület, amelyik immáron nem pusztán a tanácskozásról, elméletgyártásról, hanem a cselekvésről szól (a honlapjukon olvasható szövegek ezt világosan bizonyítják), vállaltan szoros együttműködésben a davosi WEF-fel, a Világgazdasági Fórummal. (A tanácshoz a Vatikán is kapcsolódik.)
És most kapaszkodjanak meg: vajon ki alapította ezt a társaságot, amelyik úgymond már az új világrend és a világkormányzás konkrét megvalósításán kíván fáradozni? Nem találják ki. Vagy nagyon is. Ő nem más, mint Lynn Forester de Rothschild, a Rothschild dinasztia oszlopos tagja. Ő többek között kijelentette: „Új ötletekre és merész vezetésre van szükségünk.”
Bizony-bizony, de ehhez, úgy tűnik, megvannak az eszközeik is. A testületet a globális vezetőknek egy magcsoportja irányítja, akik magukat guardiansnek nevezik, a befogadó kapitalizmus „őrzőinek” (jobb őröket nem is kívánhatna az ember, bár leginkább semmilyen őröket sem kívánnánk magunknak, ha kérhetnénk).
Eszközeik nagyságát jelzi, hogy a tanácsnak 249 gigavállalkozás a tagja (DuPont, Motorola, Bank of America, Salesforce, Merck, TIAA, Visa és Mastercard – nem folytatom tovább, csak megjegyzem, utóbbi kettő nyilvánvalóan a digitális valuta globálissá tételében fontos szerepet fog játszani), összesen 10,5 billió dollár kezelt vagyont képviselnek, 2,1 billió értékű piaci kapitalizációjú vállalatot, illetve kétszázmillió dolgozót 163 országban. Ez nem kis befolyást jelent, de a tanács tagja maga az ENSZ is, a Johnson & Johnson (a gyógyszeripar nem maradhat ki), a Rockfeller Alapítvány (ki hinné?), illetve a Ford Alapítvány és még sokan mások.
Sajátos, számomra némileg újszerű és kissé ijesztő is a CIC azon okfejtése, amely szerint minden vallásnak egyesülnie kell (!) a tőke képviselőivel egy olyan társadalom és gazdaság felépítésében, amely „mindenki számára méltányos”.
Nos, itt valóban fel kell figyelnünk: a vallások egyesülése eléggé kísértetiesen hangzik, és egyáltalán nem megnyugtató, ugyanis látensen felveti egy teljesen új, szinkretista vallásosság lehetőségét, amelyik megfosztja minden identitásától például a keresztény vallást, s benne rejlik például az iszlám és a kereszténység valamifajta közeledése is, háttérben Európa vegyes etnikumúvá tételével.
Márpedig e mögött felsejlik már nem pusztán a nemzetállamok megszüntetése, a nemzeti és családi identitások kiirtása, de immáron a vallási azonosság, a hit erejének elvétele is, mint az egyik legfontosabb emberi identitásképző entitás megszüntetése. Ennek beláthatatlan következményei lehetnek az eddig ismert emberi társadalmakra.
Még két aggasztó dolgot említek a CIC céljai közül. Az egyik, hogy minél gyorsabban el kívánják érni a nettó nulla szén-dioxid-kibocsátást, ami, ha eszetlenül megy végbe, gyakorlatilag kivégzi a modern gazdaságokat, Európát például rövid úton belül gajra teszi. Vagy talán ez egy járulékos haszon?
A másik pedig az, hogy a CIC egyik tagja, a Bank of America elnöke, Brian T. Moynihan azt sugallta az egyik interjújában, hogy nekik már nem igazán van szükségük a politikusok, a kormányok „segítségére” céljaik elérése érdekében. Ők politikai segítség nélkül is megvalósítják az a szép új világot, amit elképzeltek.
Már csak az a kérdés: miért most indultak be ilyen erővel a globális szervezetek, miért most lépnek fel teljes nyíltsággal céljaik elérése érdekében? Jómagam egy dologra gondolok leginkább: olyan válságok vannak a világban, amelyek végül arra kényszeríthetik az embereket, hogy ők maguk vágyjanak a világkormány segítségére.
Nos, ebből az egészből, ha kérhetjük, mi inkább kimaradnánk.
Fricz Tamás
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
