November 16-án, szombaton délután immáron 32. alkalommal tartottak requiemet az egyházi iskolák elhunyt tanáraiért és diákjaiért a budapesti Országúti ferences templomban. A megemlékező szentmise főcelebránsa Balogh Péter Piusz OPraem gödöllői apát volt. Vele koncelebrált a házigazda Lukovits Milán OFM és Ruppert József piarista szerzetes.
A női rendeket az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek részéről Kiss Mária Viktória képviselte, a Congregatio Jesu Szerzetesrend képviseletében pedig Knáb Judit, a Magyar Szerzeteselöljárók Konferenciáinak irodavezetője volt jelen. Az esemény mottója: „Hűséggel, hálával és szeretettel emlékezünk elhunyt tanárainkra és diáktársainkra”.
Az evangélium Szent János könyvéből hangzott el, Lázár feltámasztásának története (Jn 11,1–44).
Szentbeszédében Balogh Péter Piusz kiemelte: a mai evangélium szerint Jézus olyan élethelyzetbe kerül, ami határhelyzet azok életében, akik elvesztették szerettüket. S lám, az Úr megmutatja az ő emberi érzéseit, megrendül azon, hogy barátját emberileg elveszítette; szomorú emberekkel vállal közösséget, Máriával, Mártával és a többiekkel. Oda kell figyelnünk arra, hogy az Úr Jézus miként viselkedik egy-egy emberi helyzetben. Milyen jó, hogy ő is megrendül, és sírva fakad, eluralkodnak benne az emberi érzések, de az Istennek tetsző irányban.
Az Úr tudja, hogy az élet és a halál is a kezében van. Ő teremt, éltet, engedi a nehézségeket is, mint ahogy ő maga is elszenvedett rengeteg megpróbáltatást, de végül életet és feltámadást ad. Az Úr Jézus tehát megrendül, és mi magunk is megrendülten állunk minden olyan pillanatban, amikor elveszítünk olyan embereket, akiket tiszteltünk, szerettünk, akikkel életközösség kötött össze bennünket. Jó, hogy engedünk ennek a megrendülésnek, úgy, ahogyan ez az Úr Jézuson is eluralkodott. „Akkor, amikor a mai szentmisében idehozzuk az egyházi iskolák meghalt tanárait, szerzeteseit, atyákat, nővéreket, világi tanárokat, diáktársainkat, fiatalokat vagy időseket, bármilyen korban érte is őket az elszólítás, akkor
– mondta a gödöllői premontrei apát.
Balogh Piusz hozzátette: nagyon fontos, hogy Jézus megrendülése hittel telített volt. Az apostolok látták és értették meg ezt a legjobban, hiszen nekik küldetésük volt, hogy az örömhírt hirdessék Jézus Krisztus feltámadása után, és erről tegyenek tanúbizonyságot. Szent Pál apostol és a többiek is megtették ezt. Pál úgy fogalmaz: „Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úrrá rajta…” (Róm 8,2). Jézus előképet mutat azzal, hogy halottakat támasztott fel. Ám ezek az emberek – Jairus leánya, a naimi ifjú, Lázár – később ismét meghaltak. Előképe ez az Úr olyan feltámadásának, amiről szinte beszélni sem tudunk. Krisztus halottaiból feltámadván többé nem hal meg. A halál nem uralkodik többé rajta. Hisszük-e ezt mi is? Meghalt a bűneink miatt, folytatja Szent Pál apostol, ám csak egyszer halt meg, és most már él, és az Istennek él. A feltámadásba vetett húsvéti hit ezt jelenti.
A szónok kifejtette: ha az ember leéli azt az életet, amit az Úristen kiszabott számára, akkor ebben az életben odaadás volt, munka és feladat. Az így leélt életekben áldozatok voltak. Talán vannak olyan életek és áldozatok, amelyekre emlékezünk. Ezért fontos, hogy tartsuk felszínen ezek emlékezetét, jelenjenek meg kiadványokban, beszéljünk ezekről élőszóban, családtagjainknak, barátainknak, ismerőseinknek, tanítványainknak, hogy erősödjenek ezen életpéldák által. Előfordulhat azonban az is, hogy feledésbe merülnek az áldozatos életutak.
A mi dolgunk pedig az, hogy higgyünk, ahogy Jézus is, szinte parancsolja ezt a körülállóknak: higgyetek abban, hogy én vagyok az élet és a feltámadás. A halál többé nem uralkodik rajta. Ilyen Krisztusunk, Megváltónk van nekünk. Benne van ebben a mi örök életünk is, és azoknak az élete is, akikről ma megemlékezünk. Ez a legvigasztalóbb, leginkább reménységet adó dolog, hogy minden, amit az ember tesz, jó szívvel, az Úristennek ajánl, legyen az bármilyen nehézséggel, szenvedéssel teljes, az már ott van nála, elfogadott. Mi pedig hálát adunk azért, hogy voltak, és milyen jó, hogy ma is vannak ilyen emberek. A jövőben is lesznek olyan személyek, akik ha kell, életáldozatot hoznak, világiként, szerzetesként, papként, bármilyen hivatásban. Egyedül ez az, ami az Úristennél elfogadott, és ez az, ami örökkévaló, aminek helye van az ő szent országában.
Balogh Piusz figyelmeztetett: higgyük el, hogy Jézus valóban feltámadt, és már meg nem hal. Az Úristen számontartja minden tettünket, áldozatunkat, és ha ezt egyesítjük a legnagyobb áldozattal, ami a legnagyobb, a legtöbb, amit Krisztus a mi üdvösségünkért megtett, akkor ez ebben a pillanatban is hatalmas boldogság, vigasztalás, amibe belekapaszkodhatunk a leggyötrelmesebb megpróbáltatásaink közepette is. Imádkozzunk azokért is, akik meginognak ebben a hitükben, és azokért is, akik lelki vagy testi betegséggel küszködnek. Az ilyen élethelyzet megpróbál mindannyiunkat, kikezdi a hitünket is, de az Úr Jézus azért jött, és parancsol hitet és szeretetet, hogy minden nehézségen túl se inogjon meg a feltámadásba vetett hitünk. Ez lesz a legfontosabb abban a pillanatban, amikor nekünk is át kell lépnünk azon a mezsgyén, amelyen az Úr Jézus is átlépett emberként.
„Krisztus feltámadván már meg nem hal, a halál rajta többé nem uralkodik. Ám a szenvedés, az életáldozat az Ő osztályrésze is volt. Ezért adjunk hálát és valódi hittel ajánljuk a mi megholtjainkat is az Úristennek, bízván minden kegyelem, üdvösség megadásában. Ámen!” – fohászkodott homíliája végén Balogh Piusz gödöllői premontrei apát.
Fotó: Gieszer Richárd
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
