A történelemben ritka dolog az innováció. Mindennek, ami történik, van előképe valahol a múltban, egészen egyszerűen azért, mert minden hibát, bűnt elkövetett már az emberiség, amit csak el lehetett.
Ahogyan Edward Gibbon írja a „A római birodalom hanyatlásának és bukásának története” című munkájában, a történelem „… valójában alig több az emberi faj bűneinek, tébolyának és balszerencséjének lajstrománál.” Most azonban egy valódi, soha nem volt próbálkozásnak vagyunk tanúi, mi több, elszenvedői. Ez pedig nem más, mint kísérlet egy birodalom pusztán jogi-bürokratikus úton történő létrehozása.
Birodalmak eleddig kizárólag erőszakos úton jöttek létre. Egy ország megerősödvén más országokat, népeket hajtott uralma alá, rájuk erőltetve jogrendjét és – ami a fő – adóit is. Nyilván nem volt mindig szükség háborúra ehhez. Az ijedősebbeknek elégséges volt a fenyegetés, vagy a zsarolás is. A recept készen áll, a történelem gondoskodott róla. Machiavelli – akit főként azok szoktak fennhangon szidni, akik a legtöbbet tanulták tőle – tipizálja és le is írja a lehetséges recepteket, teheti hiszen, mint írja: „…mert az emberiség többnyire már kitaposott úton halad, s cselekedeteit az utánzás vágya vezérli, bár úgysem lehet teljesen a mások példáját követni, sem a virtust, melyet szem előtt tartasz, mindenben utolérni; az óvatos ember mindig a nagy emberek járta utat követi…”
Az Európai Egyesült Államok hívei most letérni látszanak a kitaposott útról és bár a cél – egy birodalom létrehozása az uralkodók érdekeinek minél korlátlanabb és szélesebb körű érvényesítése végett – ismert, a módszer új. Alapját pedig az képezi, hogy Európa népei, engedelmeskedve a liberális politikai divatnak, elfogadtak mindenféle szerződéseket, melyek elvont, homályos ún. „emberi jogokra” vonatkoztak. A pontos tartalom nélküli fogalmaknak pedig megvan az az áldott tulajdonsága, hogy mindenki másképpen magyarázhatja őket, tetszése, vagy érdekei szerint. Éppen ezért, miután már elfogadták őket, igény támadt egységes értelmezés iránt. Erre a feladatra aztán azonnal jelentkezett is a jogászi kaszt. Az európai birodalom építésének alapköve az Európai Bíróság joghatóságának elismerése volt.
Mi pedig úgy jártunk, mint a bibliai Jákob, aki hét évet szolgált Lábánnak, a kisebbik lánya Ráhel kedvéért, de a nászéjszaka reggelén mégis Lea mellett ébredt. A megígért igazság helyett a jogalkotók érdekeit, vagy ostobaságát tükröző „jogszolgáltatást” kaptuk. Így vált keserű valósággá az anglomán liberálisok kedvenc kifejezése a „jog uralma”. Mert a jog – mely fizikai valóját tekintve nem más, mint papírra írt szavak összessége – nem képes uralkodni. Uralkodni a jogászok képesek, akik az említett szavakat csavargatva bármire és az ellenkezőjére is juthatnak, hitük és érdekeik szerint. (Az már a világ furcsaságaihoz tartozik, hogy a hitük minden esetben egybeesik az érdekükkel is.)
A jog uralmának ez a gyakorlata messze túlmutat az eredeti, főleg gazdasági jellegű szerződéseken. Azokban jól nyomon követhető érdekek nyilvánultak meg, melyekről értelmes és termékeny viták voltak folytathatók, hiszen a résztvevők szándékai megismerhetők, mi több, érthetők voltak. Nem így az „európai értékek” jogi értelmezése esetében. Persze nem új dolog a hatalmi érdekek morális köntösbe öltöztetése, olyannyira, hogy az egymással hadakozó nemzetek ezt minden alkalommal meg is tették és – mit ad Isten – valahogyan mindig a győzteseket igazolta a morál is. (Tán innen ered az igazság győzelmébe vetett hit is.)
Persze a birodalmi létnek vannak előnyei, illetve vannak olyan előnyök, melyeket a birodalmi létnek tulajdonítanak. Ki vitatná, hogy például jó dolog szabadon utazgatni, munkát vállalni más európai országokban? Csakhogy ehhez nincs szükség a birodalomra, ehhez pontosan elégségesek az érintett országok kétoldalú megállapodásai. Nem véletlen, hogy a brexit kapcsán az efféle kétoldalú megállapodások lehetőségét zárták ki Brüsszelben. Ez ugyanis, ha megvalósul, lerántotta volna a leplet a birodalom titkáról, arról, hogy nincs rá szükség.
Amúgy a birodalmi bürokrácia roppant drága és aggasztó tendenciákat mutat. 1959-ben, az akkori 12 tagállam összesített népessége mintegy 328 millió fő volt, a brüsszeli bürokrácia pedig 2591 főből állt. Ma az EU népessége 500 millió fő körül van a bürokrácia létszáma pedig (2016-os adat) 39 715 jól fizetett bürokratából áll. Tehát a népesség mintegy másfélszeresére, a bürokrácia pedig a tizenötszörösére nőtt 1959 és 2016 között, miközben természetesen az egyes országok bürokráciája is töretlenül sokasodott. A növekedés pedig – Parkinson törvényei értelmében – folytatódni fog.
Az EU-bürokraták egyetlen valós feladata pedig nem más, mint az befizetett pénzek szétosztása, az összes többi mondvacsinált és kétoldalú szerződésekkel megoldható ügy. A pénzügyi támogatás az a mézesmadzag, mellyel végső soron az birodalom mellett hihetően érvelni szoktak. A valóságban azonban a mézesmadzag mellett a korbácsot is alkalmazni szokták, váltogatva a kettőt. Természetellenes lenne, hogy egyes országok lakói más országok lakóinak csak úgy, „szolidaritásból”, vagy altruizmusból pénzt adjanak. A pénzért mindig várnak valamit. Most éppen a korbács korszakát éljük.
Érdeklődve várhatjuk, hogy a történelem eme egyedülálló kísérlete sikerül-e. Az újdonság azonban – és ezt jobb, ha az eszünkbe véssük – csak a módszerben van. Az eredmény, ha lesz, pontosan ugyanaz a birodalmi alávetettség, melyet az erőszakkal ácsolt államalakulatokban is elszenvedtek a meghódítottak.
Maczkó Ú. Róbert
filozófus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
